Somlyó György: Szentkuthy Divertimentója
A huszadik századi magyar próza gyökeres megújítója, Szentkuthy Miklós az ötvenes években nem folytathatta a harmincas években megkezdett, szinte egész élettervét magában foglaló nagy művét, amely – a Prae című hatalmas antiregény nyitánya után – a Szent Orpheus Breviáriuma hat első kötetében bontakozott ki, hogy majd tovább terjessze gyökereiben már meglévő óriásfa-ágait. A háború után kialakuló, majd 1949-től kezdve diktatúrába torzuló új rezsimben egy ideig hallgatásra volt ítélve. Majd, az 1956-os magyar forradalmat követő, bizonyos szempontból liberalizálódó új kultúrpolitikai helyzetben kompromisszumos lehetőségei nyíltak munkássága folytatásához. A Magyarországon akkoriban központilag irányított állami kiadók felajánlották neki, vagy ő maga ajánlkozott talán azzal, hogy nagy életrajzi regényeket kész írni az európai kulturális múlt kiemelkedő alakjairól. Haydn, Goethe, Dürer, Händel új lehetőséget kínáltak számára grandiózus kultúrtörténeti koncepciójának regényes, sőt viszonylagosan a nagyközönség – és a kultúrpolitika – igényeinek együttes kielégítésére. S közben – mintegy illegálisan, vagy fél-illegálisan – a maga eredendő, ám a régi formában nem folytatható törekvéseinek megvalósítására is.
Így kezdődött el 1957-ben új regénysorozata a „Változatok Wolfgang Amadeus Mozart életére” alcímű Divertimentóval. Szentkuthy zseniálisan eredeti írói tehetsége nemcsak abban nyilvánult meg, hogy tántoríthatatlanul követte a maga magányos útját – amíg lehetett; hanem abban is, hogy, amikor kitérőre kényszerült, a kitérőt is a maga eredeti útjává tudta tenni.
A Divertimento – látszatra – egyik válfaja lehetne a század első felében Európában hatalmas közönségsikert vonzó – ám többnyire a jobb-rosszabb lektür szintjén maradó, best sellernek: így hívták, amerikai módra Európában is – művész- vagy tudós-, ritkábban államférfi-életrajzokat, mely az „érdekesség” és „cselekményesség” jegyében volt kidolgozva. Valójában viszont Szentkuthy, az álruhák, maskarák, karneváli travesztiák szenvedélyes kedvelője és mesteri tervezője, megtalálta a módját, hogy ebben az éppen nem őrá szabott fazonban is a maga lényeges írói látomását rejtse el.
A Divertimento – a „biographie romancée” dominója alatt – Szentkuthy víziójának démoni táncát járja. A Mozart-életregény regényességét, szinte titokban, négy szinten, négy színpadon játszatja el. Ki írja ezt a regényt? Az átlagolvasó talán fel sem teszi ezt a kérdést, miközben a több száz rövid fejezetben meglepőbbnél meglepőbb epizódok pszichológiai-kortörténeti-pittoreszk-pikáns labirintusait járja be, az európai zene talán legnagyobb alakjának a nagy alakok szokvány-életétől annyira eltérő útját. Ám a figyelmesebb olvasónak észre kell vennie, hogy ennek a regénynek legalább négy írója van; ez a regény legalább négy egymásba játszó regény, életrajz, önéletrajz, kommentár, pletyka és történetírás, alkotáslélektan és művészetfilozófia összessége. Először: maga Mozart mondja el (leveleiből rekonstruált) önéletrajzát, kiskorától korai haláláig, a kis Wolferltől a Don Giovanni és a Cosi fan tutte óriás-szerzőjéig (aki azonban az életben továbbra is a kis Wolferl marad, Wolfgang, sőt Amadeus alakjában is). Majd a zenekari oboás, Gotthold Engelbert Zederhaus, a halálig hű barát kommentárjait kapjuk ezekhez – a regény fikciója szerint – neki elbeszélt önéletrajzi jegyzetekhez; amelyeket a tudós Johann Meyernek enged át, hogy készülő Mozart-regényében felhasználja ezeket, a saját elképzelése szerint; a sor végén pedig ott van a szerző, akinek elsöprő erudícióval dolgozó fantáziájában, a huszadik században megelevenedik ez a feledhetetlen kavargású tizennyolcadik század, Mozartostul, Johann Meyerestül, Gotthold Engelbert Zederhausostul, a körülöttük mozgó számtalan tarka-barka alakkal, a bécsi császártól és a bécsi érsektől a bécsi konfliskocsisokig, a bécsi kurvákig, és közben Salzburg, Párizs, Velence. Vagyis a teljes eredeti, illegális varázsló, Szentkuthy Miklós. Az egy-regény négy regény, és a négy-regény egy regény: olyan varázslatos könnyedséggel és olyan varázslatos mélységgel kavarog előttünk, mint a Mozart-zene. Ahogy a fiktív levél-előszó a legvégén vigyázatlanul, de azért mégis óvatosan el is árulja egyetlen kifejezésben, az Orpheusban járunk: itt is „az orpheusi alvilágjárásnak köszönhetjük” a nagy hókusz-pókuszt, a bravúros mutatványt. Egyszerre olvasunk egy lélegzetállítóan érdekes művész-életrajzot és a huszadik századi legmodernebb próza egyik legeredetibb változatát.