Szemelvények korabeli és későbbi könyvismertetésekből
Németh László (Tanú, 1933. június)
„Pfisterer Miklós művelt író. Vannak pontjai a földnek, ahol természetesnek találják, hogy az író művelt legyen s vannak helyek, ahol a művelt egyszerű jelző, mely a művelt írót a műveletlenektől különbözteti meg. Magyarország nem tartozik ezek közé a helyek közé; itt a művelt írók külön szektát alkottak, műveltnek lenni: dacos merészség, meghasonlás az otthonnal, majdnem hazaárulás. […] Pfisterer Miklós […] magától értetődőn művelt s úgy európai, hogy nem emlegeti Európát vagy ha véletlenül emlegeti, nem kell görcsösen a pusztára gondolnia. […] Pfisterer műve szélességével, sokirányú érdeklődésével nagy humanista mű: az emberi teljes színpada; de ugyanakkor ellentéte is annak, amit humanizmus alatt érteni szokás; figyelme sosem a teljes emberségre irányul, hanem egy-egy külön álló emberi elemre […] egyben kijelöli a koráramot is, amellyel rokonságot tart. Deshumanizacion del arte; így nevezte el Ortega […] azt a művészeti módszert, amelyet Pfisterer is használ. Deshumanizacion? De hátha egy mélyebbfajta »humanizáció?«.”
Halász Gábor – Nyugat, 1934. II. félév (275–78. old.)
„… döntőbb tanúságot tesznek a forma elpusztíthatatlan élete mellett a sikerei. Egy-egy értekező részletébe szépségről, női testről, szeszélyesen fel-felvett témákról […] kirajzolódik a jellem, a kompozició betör a jól megcsinált jelenetekbe, lírásaiban, pl. a hajnali Cannes csendjéről, egyenletesen tiszta a stílusa. Nehéz a művésznek a mestersége ellen rugodoznia. […] Mert kétségtelenül művésszel van dolgunk. Ha e könyv csak elmélkedések laza sorozata lenne, akkor is emgkapna áradó ötleteivel és fogalmainak hajszálfinom erezetével, amely néha már a középkori gondolatminiatúrákra emlékeztet, az árnyalatnyi megkülönböztetések mesterműveire. De mint egyik ihletője a barokk regény, amelynek modern újrateremtését tudatosan megkísérli, a szélsőséges intellektualizmust buja tenyészettel egesíti a munkája, tobzódó hasonlatok, orgiázó szavak, vizionális képzelet és főleg páratlanul szemléletes érzéki benyomások tömegeivel.”
Szerb Antal – Erdélyi Helikon, 1934. augusztus-szeptember (547–549. old.)
„Kétségtelenül esemény irodalmunkban. Nincs olyan nagysikerű és népszerű regény, amelyről annyi szó esnék irodalmi társalkodás közben, mint a Prae-ről. […] Nincs még egy ilyen intelligens könyvünk, mint a Prae. Az európai szellem legmagasabb csúcsait járja be könnyedén, játékosan, ironikusan és hasonlíthatatlanul egyéni módon. Magyar kultúránk egyik nagy dokumentuma lesz, hogy ezt a könyvet magyarul írták.”
Hamvas Béla – Napkelet, 1935. február 1. (123–125. old.)
„Nyelve megfoghatónak látszik. Mégsem megfogható. Úgylátszik meg lehet támadni. Még sem lehet. Vannak hibái. De ezek a hibák egy más oldalról erények és minden esetben magához a műhöz tartoznak, ami nélkül éppen ez a mű elképzelhetetlen. Az ember kétségbe vonja hatását. Mégis eszébe jut. Szóval nyugtalanít és érdekel. Vagyis kihívja a kritikát, de feltétlenül több, semhogy kritikával el lehessen intézni.”
Hanák Tibor – Praefilozófia, Magyar Műhely, Párizs, Szentkuthy különszám, 1974. december (18–39 old.)
„A Prae az emberi mindenség könyve. A széthányt érzések, élmények és elméletek ellenére van benne valami átfogó jelleg, mindenről szót ejtő szándék. Teljesség ez, totalitás, de a meghittség hangulata, a megértés hiedelme, a zárt világkép görögös egyensúlya nélkül. Nem áll meg egyes szempontoknál, nem elégszik meg egyes oldalakkal, és nem az élet tört darabjait nevezi ki egésznek; mindent számbavesz, nem tudós rendszerességgel, hanem idegesen az egyszerre több érzékszerven és az absztrakción át rárohanó univerzumtól.”
„… a Prae a képek, az éltető víziók, egy új misztika oldalán áll, mely ha eltölti az embert, energiát ad. Ez a misztika nem valami mélység, ahová le kell ereszkednünk, hanem közvetlenül felfoghatónak kell lennie, ezért »nem jelent távolságot a felülettől, az már ott van a felületen«.
Kassai György – Tautológia és szójáték Szentkuthy Prae-jében – Magyar Műhely, Párizs, Szentkuthy különszám, 1974. december (40–54 old.)
„Szentkuthy Miklós írói öntudatossága alighanem egyedülálló a magyar irodalomban. Öntudatosságon itt elsősorban egyfajta éberséget értünk, azt az írói magatartást, amely az írásmű megszerkesztésével párhuzamosan az alkotás folyamatának ábrázolását is feladatának tekinti, és ezzel feloldja az olvasót az alól a hallgatólagos megegyezésen alapuló kötelesség alól, hogy a szerkesztési trükköket és hagyományos írói pózokat készpénznek véve passzív bárányként hagyja magát vezettetni az írói szuggesztivitástól…”
Gábor Miklós – Ember és könyve, Új Írás, 1980 augusztus,126 old.
„ Ami nem érdekelt, azt leráztam magamról, mint kutya a vizet. De volt olyan író – Szentkuthy Miklós –, aki annyira hatott rám, hogy évekig szinte az ő életét éltem. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor egy könyvkereskedésben rábukkantam a Prae-re. Megvettem, elolvastam, és azt mondhatom, azóta folyamatosan olvasom. Nem mintha azonnal értettem volna. De mániákusan belevetettem magam indázó mondataiba, a „kizökkenő idő”-be, a szó, a forma, a teljesség mámorába.”
Somlyó György – „Prae vagy Post”, Élet és irodalom, 1980. szeptember 13.
„A Prae egy olyan irodalmi helyzet terméke, amelyben az irodalom egy »realizmuson« és »klasszicizmuson« túli valóság-klasszis feltárásának feladata elé kerül, azzal, hogy minden adódó dolog »egyneműség«-ének jegyében valamiképpen a totális valóságot tudhassa magáénak. […] A valóság teljességét tehát ott kell keresni, ahol még nincs. A Prae a mű mű-előtti állapotának művé transzponálása, a megírás előtti állapot megírása. A még-minden-lehet és a mindenhogy-igaz-lehet egyedül igaznak tetsző állapota, a készülés a már-nem-élet formája és a még-nem-mű formátlansága között. Forma és formátlanság egysége, mint új forma, mint egyfajta túllépés, nemcsak tartalom és forma antinómiáján, hanem tartalom és forma egységén is. […] A modern művészet egyik nagy felismerése – a sok közül -, hogy sosem azt írjuk, amit írunk, hanem mindig valami mást. »Minden vers egy másik vers« – mondja Octavio Paz. A Prae-ben ez a felismerés is (mint annyi más) a végletekig feszített. Szentkuthy mintha eleve ezt a másikat írná. Tehát bizonyos szempontból semmi sincs nála megírva – de minden meg van írva, ami majd a legtöbb megírottból kimarad. A Prae mindig a „Nem-Prae” és az „Igazi-Prae” határán mozog. […] Ez nem regény, amelynek alakjai vannak; hanem alakok sora, akiknek regényeik vannak.”
Tandori Dezső (könyvszemle, Magyar Nemzet, 1980. szeptember 28.)
„Megszólalástan, ez az egyetlen szó, amelyet viszonylag célszerűen alkalmazhatunk a Prae esztétikájára. […] Szentkuthy könyve nem egyszerűen könyv a könyvben, hanem a könyv mindig teljes kört jelentő megújulása, a bármikor bármerre végrehajtható szellemi tövábbszökkenés felelős folyamata. […] Hogyan létezik az élet? […] A Prae azért alapmunka […], mert figyelmét nem hagyja elterelni a maga által indukált kérdéskörök vonzóságai révén; tud róluk, él velük, de kérdése (mely kérdésként válasz!) az marad: mi az, hogy élek, mi az, hogy tudok? Erről, magyarul, ilyen üdítően még sem előtte, sem azóta nem beszéltek.”
Bata Imre: A regény regénye, a Prae – Új Írás, 1980. november (3–19 old.)
„Ez a roppant üzem – a Prae – egyetlen dinamizmus, hatalmas működés; a benyomást kelti bennem, hogy a dolgok teremtődnek, s épp ez a folytonos teremtődés a lényeg, az egészben a részlet nyüzsög, és e nyüzsgés maga az egész; akármilyen nehéz követni e mozgást, mégis megpihenhet a tekintet egy napraforgón, elkalandozhat egy tengerparti horizonton, közelíthet és távolodhatik, benne lehet és kívül kerülhet, földodódhatik és megkülönbözhetik, belesímulhat és fölébe kerülhet, vagyis a perspektiva voltaképpen definitív: ott vagyunk, ahol lennünk jó, ahol lennünk kell.”
Béládi Miklós – Prae, avagy regény a regényről – Jelenkor, 1981. november, (996–1002 old.)
„Szentkuthy regényét aligha lehet közvetlenül Proust vagy Joyce művével rokonítani, a Prae túl van rajtuk, írójuk más irányba tájékozódik. Teljesen át akarja gyúrni az epikát, szakít a térbeli elhelyezés és az időbeli kronológia rendjével, a realista világképből fakadó logikus szerkesztésmóddal – egyszóval mindazzal, ami a regényt regénnyé avatta. De mit ad helyette, mit kíván az író a Prae-ben megalkotni? […] egyidejűen a tapasztalat, a látvány és a filozófia, az elvont gondolkodás oldaláról elindulva akarta a regény világát teljesen átformálni. Rögtön hozzá kell ehhez tenni: nem úgy, hogy feltétlenül pozitív programot adott; ellenkezőleg, bizonytalanságot, a kételyt ültette a bizonyosság helyébe, de azt oly következetességgel gondolva végig, amire nem tudunk magyar példát említeni.”
Fekete J.József (Olvasat,Forum, Újvidék, 1986. (13., 18. old.)
„Szentkuthy számára a művészet azonos az abszurdul teljes intellektuális elemzéssel […] Ez a nüansz-elemzés, önvizsgálati neurózis nem választja életen inneni és életen túli jelenségekre a világot, azaz nem osztja meg a lírát és a tudományt, hanem a világot mint egészet tükrözteti önmagában, lejegyezvén annak rezdüléseit, s ezekből építi fel a történelmet, a természetet, a mitológiát.”
„Minden szélsőségessége, analizációs mániája, katalogizáló hajlama mellett regénynek kell tartanuk a Prae-t […] –, amely végső soron a valóság egyéni módon való újrastrukturálása, rombolása és újraépítése, átlényegítése, kétszempontú, divinus et diabolicus ábrázolása.”
Nagy Pál: Az elérhetetlen szöveg (Pre-palimpszeszt), Anonymus kiadó, Bp. 1999. (55., 58. old.)
„Ami Szentkuthyt illeti, feltehető a kérdés: van-e jelentősebb »szolgálata« egy országnak, egy kultúrának, mint remekművet írni az adott ország nyelvén, az adott kultúrát addig soha nem látott magaságokba emelni?”
„A Prae azért a legfontosabb experimentális regények egyike, mert benne a régi és a XX. századi kísérleti regény szinte minden problémája megtalálható, s vannak olyan elemek (pl. a regényelmélet, az építészeti szójátékelmélet), amelyek csak Szentkuthy regényében találhatók meg. […] Rendkívüli módon megnő a nyelv szerepe: a nyelv a lét otthona.