„Körbenjárt, egyre kitaposottabb utakon…”
Balogh Endre: interjú Tompa Máriával
Mikor, milyen körülmények közt ismerkedtetek meg Szentkuthy Miklóssal?
Most, hogy feltetted a kérdést, egyszerre lélegzetelállító, hogy mennyire régen ismerkedtünk meg, és mennyire a jelennek érzem. Szentkuthy mindig azt mondta, hogy a jelenben él, amit eleinte nehezen tudtam elhinni. De egyre inkább úgy látom, hogy nagyon igaza van: ha az ember a jelenben él, akkor lesz múltja, sőt jövője is. Ha a „itt és most” élünk intenzíven, akkor hosszú távú életet tudunk felépíteni. Ő ezt tette. Soha nem fedeztem fel rajta, hogy rövid távon élt vagy spekulált volna. Pl. a Jeles András féle videoban azt mondta, hogy a forradalmak lelkesítőek tudnak lenni, de „mi lesz utána? utána nem jó! jön a dezillúzió”. Tehát nem a forrófejűség, a pillanatnyi bolondéria a járható út. Ez tipikusan a sakkjátékos előrelátása.
De annyira régen volt, hogy a fiataloknak ez már történelem. 1977 januárjában jöttem vissza Párizsból 13 év után.
Szabad tudni, mit csináltál ott?
A férjemmel 1963-ban mentünk ki Párizsba, ott elvégeztem az egyetemet a Sorbonne-on, újságíró lettem a Francia Rádiónál. 77 nyarán egy ismerősöm megkért, hogy látogassam meg Szentkuthy feleségét, Dollyt. Aztán havonta egyszer-kétszer ellátogattam hozzájuk – Szentkuthy akkoriban visszavonultan dolgozott „barlangjában”, vagyis könyvtárszobájában, vele nem lehetett találkozni. Néhány hónappal később, 77 őszén előbújt a könyvtárából, attól kezdve vele is találkoztam rendszeresen, mikor Budagyöngyén meglátogattam őket. Amikor Dolly súlyos hepatitisszel 1980 tavaszán a László Kórházba került, és néhány hónap után hazajött gyógyultan, ekkor vált még szorosabbá a kapcsolatunk.
De visszatérve az előző időszakra: 1978 februárjában kapta Szentkuthy a Magvetőtől a hírt, hogy kiadnák a Prae-t. Ekkor kért fel Szentkuthy, hogy vállalnám-e a kötet szerkesztését. Még ma is csodálkozom, hogy habozás nélkül elvállaltam. Nem tudtam, hogy mibe kezdek. Az ő határozott koncepciója volt, hogy az eredeti, monolitikus, sűrű szöveget olvashatóvá tegyük. Ezt konkrétan oly módon, hogy az 1934-ben írt tartalommutatót a vonatkozó helyekre beillesszem, a szövegben sok bekezdést tegyek, és fejezetekre is bontsam a művet. A szöveg teljesen az eredeti maradt, csak a formája változott. Négy hónapon át hetenként kétszer jártam fel hozzá, hogy ellenőrizze a munkámat. Láthatóan meg volt elégedve, csak azt hangsúlyozta, hogy „még több bekezdést!”. Közérthetőbb formába akarta tenni az olvasók számára. Utólag tudtam meg, hogy valaki mást is felkért, de 1978 februárjában az én próbaszerkesztésem alapján engem választott. Nem misztikus, amit mondok, de egész életemben mintha minden azért történt volna, hogy Szentkuthy mellett minél sokoldalúbban helyt tudjak állni: gyerekkoromtól vallásos nevelést kaptam szüleimtől, de nem voltunk soha bigottak. Szentkuthy nem viselt volna el egy ateista embert maga mellett. Érettségi után nem vettek fel az egyetemre, műtősnő lettem, ott aztán nagyon megtanultam az állóképességet, a türelmet, az összpontosítást. Férjemmel Párizsba kerültünk, ott elvégeztem az egyetemet, újságíró lettem, rengeteget jártunk színházba, kiállításokra, moziba, sokat olvastam, beutaztuk egész Európát. A szoros emberi kapcsolatok buktatóit is igen jól kiismertem. Évente többször is jártunk Olaszországban, Belgiumban, Németországban, Spanyolországban, hogy csak ezeket a gyakorta látogatott helyeket említsem. De jártunk kétszer Angliában is. Nem vagyok egyedül a sok utazással, de számomra ezek az utak bizonyos távoli perspektívák összekapcsolását jelentették. És Szentkuthy számára kényelmes volt, hogy félszavakból értjük egymást, úgy érezte, hogy otthonosan mozgok sok területen. Érdekelték az élményeim. Ezeket gyakorta megbeszéltük. Persze nem tudtam, mibe kezdek bele, mikor elvállaltam a Praet. Ösztönösen indultam neki, de egy élet munkája és természetesen öröme lett belőle.
Tudsz olyan dolgozatról vagy irodalomtudományos munkáról, mely azt taglalja, miben különbözik a bekezdésekre bontott Prae az első kiadástól?
Nem, erről nem tudok. Csak szóbeli véleményeket ismerek. Vannak, akik az első kiadást szeretik és tekintik hitelesnek, mások viszont azt, ahol könnyebben el lehet igazodni a szövegben, a tagoltságnak köszönhetően. Akik még nem ismerik Szentkuthy Miklós stílusát, egy-egy bekezdést kellene elolvasniuk. Egy kis szövegegységben benne van sokszor az egész Szentkuthy. Erre nagyon jó az új formátum. Zéno Bianu, francia fordítója azt írja egy előszavában, hogy Szentkuthy a fizikai fraktál-elmélet irodalmi megvalósítója: a kicsiben (stílusban, témában, stb.) benne van a nagy és a nagyobban a még nagyobb, s végül a kicsiben az egész.
Elhelyeztetek plusz címeket, fejezet- és bekezdéskezdő mondatok lettek, amelyek fontosabbakká váltak a kiemelés folytán mint a többi mondat. Jobban befolyásolják a befogadást.
A tartalommutató, ez a csak Szentkuthyra jellemző „műfaj”, eredetileg is megvolt, 1934-ben írta, azt vettük alapul. Az ebben szereplő mondatok megadták már a bekezdésre való felbontás normál ’A’ hangját. 1980-ban jelent meg a Prae. Dolly gyógyulása után már rendszeresen dolgoztam náluk, és be is jelentettek, mint titkárnőt. Sokan kérdezik tőlem, mi a csudának kellett Szentkuthynak titkárnő? Sokat gondolkoztam az igazi okokon. Mert az, hogy sokat futkostam könyvért, segítettem az új kiadások megszerkesztésében, ez igaz, de nem elég. Az igazi okra akkor jöttem rá, mikor egy tanulmányomat felolvastam valakinek, és a hangos olvasás révén rájöttem több változtatás szükségességére. Tehát ha az ember hangosan felolvas valamit, és persze nagyon komoly gondolati láncolatról van szó, akkor érti meg igazán. A némán olvasott szöveget teljesen másként értjük, mint a felolvasott, kimondott szót. Részletesen elmondta nekem a megírandó mű vázlatát, amit ott azonnal leírt, kérte, hogy keressek azon nyomban egy-egy albumban modellt a figurákhoz, stb. Amikor hangosan kimondott valamit, szinte beleszólt a pedagógus múltja is az írói munkájába: tanítva tanult, kimondva értelmezett. És köztudomású, hogy amikor ő felolvasta saját művét, mennyire jól érthető, érzékelhető volt. A másik ok, az tulajdonképpen következmény volt: a vele töltött 10 esztendő nagyon jó tanulóévek voltak halála után, hagyatékának gondozáshoz, posztumusz műveinek sajtó alá rendezéséhez, kiadásához.
Az, hogy Szentkuthy megbeszélte velem a készülő Véres Szamár vagy több tanulmánya vezérfonalát, az neki megkönnyíthette, meggyorsíthatta a munkát. Akkoriban már eléggé türelmetlen volt, gyorsan akart dolgozni. De hát ami engem illet, A Prae határkő volt, és csak akkor eszméltem rá, amikor kész volt. Attól kezdve már rengeteg szerkesztői munkát végeztem, a legfontosabb a Véres Szamár volt, amit teljes egészében rám bízott. Persze a kiadás előtt ellenőrizte a munkámat. Aztán még az életében a közös munkánk koronája: a Frivolitások és hitvallások önéletrajzi interjúkötet, melyet Kabdebó Lóránt, a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának akkori igazgatója kezdeményezett 1983 januárjában. A Frivolitások és hitvallások szerkesztésén éveken át sokat dolgoztam, akkor még nem volt szövegszerkesztő, részeket ollóztam ide-oda, kétszer letisztáztam, majd ő átolvasta, komolyan belenyúlt, hozzáírt, és így nyerte el a végső formáját, amit saját művének tekintett. És ennek örültem legjobban.
Éppen Kertész Imre K. dossziéját olvasom: az 1940-45 közti időszakról azt írja, hogy Márai Sándor bizonyos könyveit lehet relevánsnak tekinteni, és a Frivolitások és hitvallásokban Szentkuthynak az erre az időszakra vonatkozó emlékeit.
Igen, ezt én is olvastam az interneten. Ez fontos vélemény. Ez a mű címében egyébként azt hordozza, hogy a komolyság (a világ távlatból való szemlélése) és a játék (a közeli valósághoz ragaszkodás) sziámi ikrekként vannak jelen nála, sőt dolgoznak benne.
A Szentkuthy Alapítvány is a hagyaték gondozása során jött létre?
Igen, 1996-ra megérett bennem az, hogy egyedül, magányos Don Quijoteként nem futkoshatok bontott zászlóval az életműve további megismertetése érdekében. Az Alapítvány arra jó, – és ma is örülök, hogy Molnár Mártonnal együtt megvalósítottuk, – hogy egy intézménnyel a hátam mögött, annak segítségével érjek el bizonyos eredményeket, kapjak könnyebben segítséget.
Volt egy pesti bölcsész bonmot, hogy talán több eredeti könyve lesz Szentkuthynak halála után mint életében…
Viccnek azt is hallottam, hogy én írom őket.
Mit készítettetek együtt?
A Prae és a Szent Orpheus Breviáriuma a két súlypont. Aztán Az egyetlen metafora felé második kiadása (1985, Szépirodalmi), és a Fejezet a szerelemről második kiadása (1984, Szépirodalmi)tartalommutatójának megfogalmazását rám bízta, de persze azt is szigorúan átnézte, javította. A Múzsák testamentumához a tanulmányokat én szerkesztettem össze. A közös „főművünk”, amint már említettem: a Frivolitások és hitvallások 1500 oldalt kitevő nyersanyagának megszerkesztése volt. Egyrészt az élete kronologikus sorrendben ment előre a könyvben, másrészt amint az a négy hónapig tartó felvételeken zajlott: felvetett a múltjától független témákat: munkamódszere, egy napja, olvasási módszere, ihletettségének elemei, jellemének kettősségei, nagy lelki rokonai, stb. De mindezt úgy kellett szigorú rend szerint megszerkesztenem, hogy az a beszélgető stílus könnyedségét, humorosságát megtartsa. Ez utóbbi, őszintén szólva könnyű volt, mert Szentkuthy nagyon színesen adott elő, és ezt a stílust, nem volt nehéz megtartani. A halála utáni tevékenységem egyrészt abból állt, hogy a már megjelent művek újrakiadásához asszisztáltam, ezekkel nem volt szerkesztői munkám; másrészt viszont a posztumusz kéziratok sajtó alá rendezése volt (és van) a feladatom, ami tulajdonképpen a halála óta eltelt 20 évem szinte minden napját megtöltötte és igen komoly koncentrációt igényel.
Ezeket fel tudod sorolni?
A Cicero vándoréveivel kezdődött a sor: még életében félig-meddig javította-formálta-helyesbítette: filctollal, színes ceruzákkal. Büszkélkedett is a javított kézirat színes-változatos külalakjával Réz Pálnak az 1986-os video felvételekor. Ezt a kéziratot 1945-46-ban írta, de kéziratban maradt, mint annyi regénye, és csak 1990-ben jelent a Szépirodalmi kiadó gondozásában. A halála miatt abbamaradt javítást kénytelen voltam magam folytatni, természetesen nem nagy változatásokra gondolok: például ha háromszor szerepelt egy mondatban a „hogy” szócska, akkor kicsit átalakítottam a mondatot.
Minden kéziratot úgy vettem a kezembe, hogy nem tudtam, kiadható-e vagy sem. Nem akartam kompromittálni. De főleg: ő gondolt erre, kifejezetten kérte is Hegyi Katalintól, aki a Petőfi irodalmi múzeumban elhelyezett hagyatékát gondozza, hogy óvatosan bánjunk a még kiadatlan kéziratokkal, hiszen azok minőségére nem emlékezett jól. A Barokk Róbertet 19 évesen írta (mindössze egy évvel a Prae elkezdése előtt!) a 17-18 éves önmagáról. Azért kértem ki a PIM kézirattárából, mert kiváncsi voltam, hogy vajjon milyen. Mint kiderült, egy fantaszta kamasz különleges naplófolyama. És már csíráiban ott van a későbbi Szentkuthy.
Én a nagyon fiataloknak általában ezt a könyvet szoktam ajánlani, mert olyan problémákról beszél, amelyek közel állnak hozzájuk, de már egy másik történelmi világban játszódik.
Igen, ebben a korban mindenkinek az a gondja, hogy egyszerre látja magát belülről és kívülről, egyszerre akar objektív és szubjektív lenni. Az ingatagság a fő témája, a fő története a kamaszkornak. Utána jött a Jelenkornál megjelent Ágoston olvasása közben című olvasónapló (nem a Vallomások, hanem a De civitate dei kapcsán). Ezt az Orpheusba szánta, ahogy a Casanovát, mint olvasónaplót, de végül is számunkra ismeretlen okokból nem került a Szent Orpheus Breviáriumába.
Aztán következett az a könyv, amit a Szent Orpheus breviáriuma utolsó kötetének szánt, az Euridiké nyomában című kézirat. Döbbenetes volt, hogy az 1939-es szándékát így, élete végén megvalósította, a tíz kötet elkészült és 1994-ben megjelent a Magvető gondozásában. Azért Euridiké nyomában a címe (ezt ő adta), mert a könyv története szerint Monteverdi egy Orfeo-előadása kapcsán a főhősnek, Orpheusnak eszébe jutnak élete nőismerősei. Ám egyes egyedül Euridiké nem egy a sok nő közül, hanem maga az életmű! Akkor jöttem rá egy különös paradoxonra: a Szent Orpheus Breviáriuma úgy lett befejezett, hogy az utolsó kötet befejezetlen maradt, hiszen a hitrege szerint is Orpheus lemegy az alvilágba halott szerelme után.
Még 1994-ben jelent meg a Jelenkornál a Bianca Lanza di Casalanza, amely 1947-ben keletkezett. Egy festőművész irodalmi művet akar írni, amihez képzőművészeti és irodalmi modellt keres: de nem írja meg, csak keresi a modellt. Ő mindig késleltetett, itt ez jelenik meg: mikor elolvastad a könyvet, még mindig nem kezdte el a regényt, nagyon trükkös a kompozíció, és nagyon olvasmányos a regény.
Ekkor jelent még meg az 1986-ban készült videófilm szerkesztett változata, a Harmonikus tépett lélek.
1995-ben jött ki a Magvetőnél a Narcisszusz tükre. Ezt a Prae után, illetve a nem-prae átlókkal egy időben kezdte írni. Nekem olybá tűnik, mint egy „Szuperprae”. Rövid a regény, olvasmányos, sokszor humoros, de a végén van egy elmélkedés a céltalan gondolkodásról, ami a kifejezetten Prae legnehezebb stílusában íródott. A Narcisszusz tükre a catalogus amoris, a szeretet katalógusa.
Aztán 1998-ban jelent meg Az egyetlen metafora felé folytatása, az Alázat kalendáriuma. 2000-ben jött ki a Bezárult Európa, amit 1949-ben írt, egy római kori regénynek indul, majd hirtelen egy oldalon kemény, vad naplóregénnyé alakul át: a címet a könyv szövegei közül vettem.
2001-ben a nem zárolt, korai naplóit jelentettük meg, Fájdalmak és titkok játéka címmel. Itt találhatók az illusztrációk, amelyeket először még életében, 80 éves korában a Francia Intézetben állítottak ki, majd a ti segítségetekkel, a Théleme-mel való együttműködéssel indult el egy 11 kiállításból álló sorozat az egész országban.
Utána kezdődött el a szoros munkakapcsolat a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézettel, Hankiss Ágnessel, aki 2001-ben kiadta az Égő katedrát, amely Szentkuthy Pfisterer Miklós, Fityó tanítványainak visszaemlékezéseit tartalmazza. 80 éves kora táján meghívták az Árpád Gimnázium öregdiákjai, ahova nem tudott elmenni, engem küldött maga helyett. Én magnetofont is vittem, és felvettem a visszaemlékezéseiket. Utána még néhány emberrel külön is beszélgettem, például „a lányokkal”, akik 1955-ben érettségiztek a Márvány utcai Kossuth Technikumban, ők minden évben eljöttek hozzá kétszer, születésnapján és névnapján. Halála után kaptam egy érdekes visszaemlékezést egy volt tanítványától, ebben benne van Szentkuthy 1939. október 6-án a Madách gimnáziumban elmondott beszéde, melyben a hitlerizmusról, a háborúról, az erkölcsiségről beszélt a diákoknak nagyon higgadtan, nagyon hatásosan. Mamusich Tamás, egy tanítványa írta az első 90 oldalt – ez a könyv gerince.
2006-ban jelent meg Az élet faggatottja című kötet: beszélgetések, riportok, interjúk Szentkuthy Miklóssal. Ennek a címe azt jelzi, hogy Szentkuthy gyakran az élet (máskor a „világ”) faggatottjának nevezte magát: nem író, úgy tekint magára, mint Rabelais, az „érudit”, vagy Montaigne, aki utazott, gondolkodott, és esszéket írt. (A Szent Orpheus Breviáriuma például nem hagyományos értelemben vett regény, nála a műfajt nehezen lehet, vagy inkább fölösleges meghatározni.) De itt arra is kell gondolnunk, hogy gyerekkorában szenvedélyes gyónó volt, mint azt megtudtuk a Barokk Róbert naplóregényből. Később aztán, éppen a „catalogus rerum” koncepciója kapcsán mintha gyóntatóvá lépett volna elő. Hiszen sokszor emlegette azt, hogy a nagy kérdésekre hiába várunk választ, úgysem kapjuk meg, de legalább szigorú leltárba veszi ezeket a végső kérdéseket. Így fonódott egybe ezekben a meghatározhatatlan műfajú könyvekben a faggatottság és a faggatás.
Én többek között a műfaji korlátokat áttörő jellege miatt szeretem a könyveit.
Ha megkérdezik, a Prae micsoda, akkor azt mondom, sokkal egyszerűbb a dolgunk, ha nem a műfaj felől közelítünk. Ő kifejtette a Narcisszusz tükrében, hogy mikor ír egy hosszabb lélegzetű művet, akkor nem tudja a hagyományos folyamatosságot megteremteni, mert impresszionista alkat lévén rá igen mély hatással vannak az írás előtt és után eltöltött órák történései: az emberekkel való találkozás, a napfény változásai, az elköltött ebéd jó vagy rossz hatása, az idegrendszerére gyakorolt sok külső benyomás, stb. Ez mind változást idéz elő, mikor legközelebb nekiül a folytatásnak. A Prae számomra olyan, mint egy igen jó megfigyelőképességű ember életének pontos lenyomata. Tréfásan mondta egyszer Réz Pálnak, hogy nemcsak öt érzékszerve van, még többet is elő tud venni, ha szükség van rá.
Vannak azért olyan regényei, amelyek „igazi regények” – mint például a Doktor Haydn –: amelyeket rendelésre írt.
Réz Pál tette fel Szentkuthynak a kérdést, miért mondja, hogy nem regényeket ír, a Divertimento például nem regény!? Az, az volt – mondta Szentkuthy –, az valóban regény volt, mert akkor muszáj volt! Egyesek a Divertimentót tekintik a leguniverzálisabb művének, vagyis olyan olvasmánynak, amely a legmagasabb intellektustól a legalacsonyabb, még éppen értelmiségnek nevezhető embert is kielégíti. Másik pedig a Doktor Haydn-t mondják egyik legközérthetőbb és élvezetes regényének. Az én vesszőparipám a Burgundi krónika, amely kiváló demonstrációja a tömegmanipulációnak, és ma is tanulságos.
Neki ez volt a megalkuvása – imádnivaló megalkuvás a szocializmusban.
Például a Goethéről írt Arc és álarcot nagyon szerette, a legjobb önarcképének tartotta. Nos, aztán 2007-ben megjelent az Örök közelség, ezer emlék a válogatott dedikációkkal. Ez azért volt lehetséges, mert ahányszor Szentkuthy egy dedikált könyvet átadott vagy elküldött valakinek, előtte Szentkuthyné, évtizedeken át teljes rendszerességgel lemásolta a szöveget. A sok papír összegyűlt az évtizedek folyamán, és ez a hatalmas dedikáció-gyűjtemény tette lehetővé, hogy kötetté álljon össze. Persze van még ebben más izgalmas vonulat is, el kell olvasni a bevezetőt, abból sok minden kiderül. Különben mostanában, 2008 Karácsonya táján fog megjelenni szintén a Hamvas Intézet gondozásában Szentkuthy Miklós válogatott levelezése: ez igen tekintélyes, vaskos kötetté állt össze. És most, mikor visszatekintek a Hamvas Intézet által kiadott, immár négy kötetre, látom, hogy mennyire sok szál fűzi össze ezt a négy kötetet, emberek, téma, hangulatok, Szentkuthy jelleme, stb. szempontjából. Tehát tulajdonképpen ez a négy kötet a keresztutalásokkal együtt jó bepillantást nyújt az életműbe.
A nagy titkokról mikor lehet fellebbenteni a fátylat? A zárolt naplót mikor lehet megismerni?
Öt év múlva! Szentkuthy 1936 és 1939 közt kezdett napi rendszerességgel naplót írni, és 1948-ig lesz nyilvános 2013-ban, a későbbiek zárolva maradnak még.
Tehát ha fiatalemberként valaki a korszakot akarja kutatni, akkor jól felkészülhet, mert lesz itt egy nagy korpusz, amiben ő lehet az elmélyült tudós.
Igen. A végrendeletében azt írja, a könyvtárában található könyvekben a széljegyzetek kiegészítik a naplót, és a széljegyzetek is kevéssé érthetők meg a napló ismerete nélkül. Nemrég feldolgoztuk Parragi Márta muzeológussal a könyvtárat, azaz van a kilencezer kötetről egy katalógus, megjelölve, melyikben van széljegyzet. Ahol naplószerű bejegyzések vannak, azt is jelöltük, van belőle kb. 400. Sok olyan könyv van, amiben dátum szerepel, melyek utalások arra, hogy az akkori naplóban van bejegyzés. Itt említem meg, hogy a centenárium kapcsán, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, születésnapja, június 2-án nyílt kiállítással egy időben megjelent egy gyönyörű, mozgalmas, szép füzet Szentkuthy Miklós könyvtára címen, melynek kivitelezése Parragi Márta múzeológus és T.Nagy György nevéhez fűződik. A kiállítás: „Iniciálék és ámenek” pedig Hegyi Katalin koncepciója alapján született, ő tervezte, és még 2009 márciusáig megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Mindenkinek ajánlom, mert nagyon tanulságos és izgalmas kiállítás: a témák Szentkuthy által történt megközelítései nagyon közel hozzák a kultúra, a magas szintű gondolkodás szeretetét, még a kamaszok világához is. Ne felejtsük el, hogy Szentkuthy-Pfisterer Miklós, a „Fityó” közkedvelt tanár is volt. A centenárium kapcsán említésre méltó, hogy Vajda Ágnes muzeológus, szintén a PIM munkatársa már majdnem elkészült a Szentkuthy-bibliográfia nagy munkájával, ami szintén fontos állomás Szentkuthy megismerése, kutatása céljából.
Visszatérve a naplójára: nagyon kíváncsi vagyok a pozíciójára, hogy honnan nézte az eseményeket. Azt is el tudom képzelni, hogy nem különbözik nagyon a már megjelent, naplószerű szövegektől, tehát a csodavárás nem helyes. Ám az is csoda, ha még sok olyasmi irat jön létre, mint Az egyetlen metafora felé.
A naplófüzete mindig ott volt nyitva az íróasztalán. Ha valamiért ki kellett jönni a könyvtárszobájából, és információhoz jutott, akkor betipegett, mert gyakran mezítláb járt, és azonnal leírta. Mindent leírt a naplóba. Egy nap keresztmetszete lesz benne mindenhol. Ez egy kicsit hasonlít ahhoz, amit a Prae-vel és a Narcisszusz tükrével kapcsolatban mondtam.
Milyennek látod a Szentkuthy-értelmezés helyzetét, hol áll ma szerinted Szentkuthy a magyar irodalomban? Mi a THÉLEME című lap különszámában a kultuszépítés helyett az értelmezésekre helyeztük a súlyt, persze tudván, hogy a kultusz nem csak rossz lehet egy író életművével kapcsolatban. Szerintem például a Prae nélkül nehéz elképzelni az 1945 előtti magyar irodalmat, ha a Nyugatnál többet is akarnak tanítani. A kísérleti írásmódot például könnyen meg lehet értetni vele kapcsolatban.
A kortársak nagyon pesszimisták voltak a befogadó közeggel kapcsolatban. A szindrómát Németh László így fogalmazta meg: olyan a könyv fogadtatása, mintha Magyarországon a bennszülöttek körülvennének egy meteorkövet, és értetlenül bámulnák. Szerb Antal a művelt magyar középosztály kapcsán mondta a ’30-as évek végén, hogy ilyen nem létezik. Szentkuthy nagyon merész volt, hogy beledobta magát ebbe a közegbe. A Prae mára klasszikus modern, ahogy a Szent Orpheus breviáriuma is az, vagy Bartók is az a zenében. Viszont Szentkuthyt mindig nehéz lesz megérteni. Sosem lesz bestseller-író. Ő több helyen pontosan megfogalmazta azt, hogy mi mindenen kívül helyezkedik el: többek között gyönyörű felsorolást olvashatunk erről az Eszkoriál című Orpheus-részben, nevezetesen a Borgia Ferenc imájában.
Születtek olyan értelmezések, például Az egyetlen metafora felé kapcsán H. Nagy Péter tollából, melyben rámutat, a könyv többféle lineáris olvasatot tesz lehetővé. Olyan világirodalmi kapcsolatot fedett fel, amiről Mallarmé kockadobása kapcsán sokat beszéltek. Másik elmozdulás a Szent Orpheus Breviráriuma kapcsán jött létre jóval később: a történelmi regények iránti nyitottság, az ún. áltörténelmi regények, például Márton László, Háy János szerint. Ennek a vonalnak lehetne a megkoronázása a Harmonia caelestis Esterházytól. Ezekben a könyvekben én benne látom a Szentkuthy-regények tapasztalatát.
A Saturnus fia című regény új kiadásánál előrehoztam az utószót előszóvá, ebben épp arról ír, hogy milyen ne legyen és milyen legyen a mai történelmi regény. Erre ő nagyon nagy súlyt helyezett. Az ő történelemlátását jól mutatta egyrészt az anakronizmusok alkalmazása, és ami ehhez szorosan kapcsolódik, a véleménye, hogy az ember az évezredek folyamán hatalmasat fejlődött a technikai forradalom szempontjából, de erkölcsében ugyanaz maradt.
Igen, érdemes lenne ezt összevetni Márton Lászlónak a történelmi regényekről írt hosszabb esszéjével. A másik lényeges pont számomra az, hogy Szentkuthy nem egy meglévő műfaji keretet akar kitölteni, azaz nem azt mondta, hogy írok egy krimit, vagy írok egy nagyregényt…
Gondolati rendszerében megalkotta a gerincet, aztán megírta – és folyton bővítette, ma azt mondanánk: frissítette – a catalogus rerumot. A Fejezet a szerelemről című regényben a szerelemről, a Narcisszusz tükre címűben a szeretetről, Az egyetlen metafora felében többféle pszichedelikus témakörben. Azért akarta megírni, mert szerinte a szavaink elégtelenek a fogalmak kifejezéséhez. Ezért érezte elégtelennek filozófiát is. Szavaink arra valók, mondta, hogy 1) a piacon meg tudjuk értetni magunkat az árusokkal, 2) hogy mítoszokat teremtsünk, és 3) hogy költészetet hozzunk létre. A filozófia ehhez képest zavaros. Hogy szavaink elégtelensége ellenére mégis írt… hát ezért volt mélységeiből eredően mégiscsak író. Sok jelzőt, sok hasonlatot, sok metaforát használ, hogy több oldalról megközelítse a témát, megvilágítson egy „drámai jelenetet”. Ez olyan, mint egy körplasztika, amit sohasem egy oldalról vizsgálunk, mint egy festményt vagy rajzot, hanem körbe kell járni, szinte mozgásában érzékeljük a szobor megjelenítését. (Fekete J.József „Identitás és tautológia” c. írásának alcíme: „Körbenjárt, egyre kitaposottabb utakon Szentkuthy műveiben”). A catalogus rerum, a jelenségek jegyzéke szerintem kapcsolatban van az ő mindent rögzítő és gyűjtő szándékával: a napló, a tízezer kötetes könyvtár, a lemezek, nem utolsó sorban a barátnők, akikkel kapcsolatban azt vallotta, hogy csak akkor érezte valóságosnak őket, miután bemutatta édesanyjának. Hát erről van szó: mindent csak akkor érzett valóságosnak, miután rögzített. Illetve azért rögzített mindent, hogy valóságos legyen, és nem azért, hogy maradandóság-szomját enyhítse. Egész életműve erről szól: egy hatalmas folyamatosságot érzünk benne, mintha minden műve egy hatalmas napló része lenne, és ezért műveivel kapcsolatban a befejezetlenség sem vetődik fel problémaként.
Mi a helyzet a külföldi fogadtatással?
Külföldön is Joyce, Borges, Proust környékére teszik, de nem a nagy olvasó tömegek számára. Franciaországban kilenc kötet jelent meg a Phaebus, a Corti, valamint a Seuil kiadók gondozásában. Spanyolul és portugálul is megjelent több könyve. Megírják, hogy különleges, élvonalba tartozó szerző.
Szerintem az nem várható, hogy Márai Sándorhoz hasonló karriert fusson be, mert összetettebb a szövegvilága.
Azt nem mondhatom, hogy öncélú író lett volna. A tanulmányaiban, riportjaiban például roppant közérthető, mégis szenvedélyes ember. Kepes Andrásnak adott riportban elmondta, hogy mindig voltak nehéz írók, a nehéz irodalmat szép lassan, évtizedek, talán évszázadok során fogadja el a világ.
Tudott ő, ha akart – mondhatnánk némi malíciával. Sőt, műfajban is tudott írni: a tanulmányokban.
Igen, a szépirodalomban egész más mint a tanulmányokban. Amikor leült írni, akkor – ahogy kifejezte, a halántékára mutatva – valaki diktált neki. Nem volt misztikus alkat, de úgy tűnik, ez nála a valóság része volt. Érdekes kísérlet lenne, ha egy könyvét úgy jelentetnénk meg, hogy az írás magját külön vinni folyamatosan, és a saját „széljegyzeteit”, a szöveghez illesztett hosszú kommentárokat valamivel beljebb, akár egy második vagy harmadik „fiókot” is még beljebb, mert a széljegyzeteket is széljegyzeteli. Ezzel a tördelési módszerrel a történet fő vonalát követni lehetne. Csakhogy ezt nem lehet, nem szabad megvalósítani, azon egyszerű oknál fogva, hogy Szentkuthy nem ezt akarta. Ő egy mondat, egy bekezdés, egy fejezet egységébe mindent bele akart venni, ami abban a 10 percben vagy 2 órában történt a fejében, a gondolataiban, esetleg közvetlen környezetében, tehát az a bizonyos „diktálás” szerintem azt jelenthette, hogy elővette és munkába állította az írás közben az ötön túli érzékszerveit is.
Már ebből is látszik, hogy ezek a szövegek elég rendhagyó szerkezetűek: egy könyvet úgy elkészíteni, hogy egyszerre három könyv lesz belőle.
A Véres szamár kapcsán dolgoztunk ki egy hasonló módszert. 1982-ben, a kézirat sajtó alá rendezése közben készítettem magamnak egy tartalommutatót, hogy megértsem a szöveg hol folyamatos, hol ide-oda ugráló történéseit, gondolati kifutásait, mert hát nem volt egyszerű. A tartalommutatóban összegeztem a történetet. A szövegbe beiktatott különböző kommentárokat (melyeket a színdarabokban úgy szoktak jelölni, hogy „félre”) beljebb tettem a mutatóban. És ha jött egy újabb „félre”, akkor azt még beljebb illesztettem. Így három, sokszor négy beljebb tolt szövegtömb jött létre. Miklósnak nagyon tetszett, ráírta a szövegem tetejére, hogy „Summa storica”.Tehát érdekes lenne ez. Viszont ez már nem Szentkuthy, ez én vagyok.
Mi jelenik meg még a közeljövőben?
Még megemlítem a közelmúltat, novemberben a Magvetőnél megjelent egy fajta nosztalgia-kiadásként az 1939-es fekete Orpheus-füzet kb. A-4-es formátumában a Szent Orpheus Breviáriuma első része, az annak idején rendőrség által elkobzott: Széljegyzetek Casanovához. Most tudatosult bennem az a hatalmas elszántság, ami Szentkuthyban megvolt annak idején: tudjuk, milyen lelkesen, milyen sokrétű szándékkal és ihlettel készült az Orpheus-művére, és amikor megjelenik az első rész… bezúzzák. De Szentkuthy nem tört meg, nem omlott össze a hatalmas terv, hanem mint láttuk, az Euridiké nyomában kötetig tulajdonképpen az egész tervet közel fél évszázad íve alatt megvalósította.
És most végezetül a közeljövő: mint említettem, Karácsony táján megjelenik a válogatott levelezés. A Magvető pedig jövő tavasszal kiadja egy posztumusz regény-kéziratát, címe: Pendragon és XIII. Apolló. Ebből sok részt közöltünk már folyóiratokban, a Kalligrammban, a Holmiban sőt az Iniciálék és ámenekben, novellaként (mert akkor még nem tudtam, hogy ez tulajdonképpen regényrészlet). Ez a történet is egy fajta catalogus rerum: a sátán mesterkedéseiről és az emberi gyarlóságokról.
Megjelent: „Prae” c. folyóiratban, 2008. december