Nagy András
SZENTKUTHY MIKLÓS: ÍRÓ ÉS KOMÉDIÁS
Kezdetben volt a Hudlacsek Nelly.
Azóta bizonnyal méltán feledésbe merült színésznő, akinek akaratlanul is irodalomtörténeti szerepet kínált a véletlen. Mégpedig egy látogatás révén, amelyet nagyapja kíséretében a gyerek Pfisterer Miklós tett nála, hogy a későbbi író soha, de soha ne szabadulhasson már áttol varázstól, amely az asszony- és parfümillatú öltözőben, az álarccal, rizsporral, rúzsokkal, parókákkal, jelmezekkel és tükrökkel zsúfolt, színpadközeli helyiségben hatalmába kerítette. Érzékiség, játék, művészet – egy egész világ: kétszer két méteren!
A színház további vonzását a gyorsan ifjúvá érő Szentkuthyra, az irodalomtörténet-írás filológia Barokk Róbert stilizált önarcképéből pontosan rekonstruálhatja lesz az, aki a látott színielőadásokról különös, pubertáns „Catalogus rerum” -ot vezet, aki megtakarított uzsonnapénzből jegyet volt a kakasülőre, majd feltétlen áhítattal enged a bíbor függönyök mögőtt feltáruló finom kárhozatnak; hogy végul misztikus-katartikus közösség fűzze össze a közönség tagjaival elsősorban hattyúnyakúakkal és szépen dekoltáltakkal. No és ez a varázs ne engedje szabadon sem a „villanyoson” hazáig, de még otthon az íróasztalánál sem. Ahol azonban azonnal és élesen kettéválik – már az életmű nyitányában – színház színház: egyfelől 8 konkrét, huszadik századi, és minden bódulatával Hudlacsekkel, kakasülővel, hattyúnyakkal együtt mégiscsak: polgári; másfelől pedig éppenséggel 8 megsejthető, az autentikus, a mítikus gyökerekből kinővő színház, keresztül a történelmen, egészen a túlfinomodó barokkig; és nem tovább.
Ehhez az „idejétmúlt” vagy éppen „időszerűtlen” színházeszményhez az életmű és a biográfia zavarba ejtő bőséggel kínál különféle adalékokat: Szentkuthy Ben Jonsonról írt doktori értekezésétől kezdődően a Shakespeare-ről tartott szabadegyetemi előadásokig, a régi angol vígjátékok átdolgozásának tervétől a diákokkal színre vitt Moliere-bemutatóig – míg a hatalmas életműben egyetlen dráma, semmiféle komédia, színmű nem található egyáltalán; legfeljebb két és fél bábjáték, S amikor Szentkuthynak válaszolnia kell majd erre paradoxonra csak annyit felel: ugyanúgy nem ír drámát, ahogy Assisi Szent Ferenc sem futballozik. Hogy az anakronizmusról is mindjárt fogalmunk lehessen.
Hacsak, mindez, nem komédia. Hiszen emlékezhetünk, akik ismertük Szentkuthyt: micsoda vérbeli komédiás volt – a szónak persze inkább megbocsátó francia, semmint elmarasztaló magyar értelmében -, hogy még a legkisebb közönség előtt is miként törekedett hatásra és sikerre; hogy minden gesztusában ott volt a zseni, bohóc, a prédikátor és szellemi zsonglőr vagyis a színész: legyen éppenséggel tanár, interjúalany, házigazda vagy egyszerű utas aki például bíborosi jelmezben, taxival siet maszkabálra, majd mégis felviteti magát a Gellérthegyre, hogy megáldja a bűnös várost, kegyes kedvében fogadja az áhítatos sofőr kézcsókját.
Nem csak jelleméhez, szellemi magatartásához tartozott a komédiázás, de írói attitűdjét is ez határozta meg: mindazt, ami életében fontosnak bizonyult. „Ha nem származnék magam is színészőstől, nem hinnék a létezésemben”, jelentette ki egyszer, rendkívül pontosan. És éppen létezésről kell beszélni. „Az ember hiánylény” idézi ugyanebben az interjújában (Tiszatáj 1988/6.) Szerb Antallal folytatott beszélgetéseik konklúzióját; és ez a hiány szinte vákuumként vonzza a maszkokat, szerepeket, bábokat, alakoskodást. Hiszen a mímus (mimézisz) – legyen akár művészi vagy természetbeli az élet egyik legmelyebb ösztöne, amely ott van minden alkotás ihletvidékén, hogy. létrehozza maradandó teremtményeit – és persze ott van, elválaszthatatlanul, a játékokban, viszonyokban, történelemben.
Szentkuthy számára a színház antropológiai kategória volt – túl bölcseleten, messze túl esztétikán, és beláthatatlan messzeségben mindenféle drámaelméleti vagy színháztudományi pepecseléstől. Ezért beszél „az egész világ színpadszerüségéről és komédia-jellegéről”, illetve a „teatro mundi”-ról, amelyben mindenki színész: istenek, emberek, állatok egyaránt, hogy szépen eljátsszák a Gondviselés által rájuk osztott szerepüket, valóságos vagy képzelt kulisszák között, őrök jelenidőben – ahogy mindezt majd a regényíró fogja rögzíteni.
A regényíró, aki szívesen látja magát Szent Orpheusnak am akit mi, művei szinpadán és főhőse alakváltozataiban gyönyörködve inkább valamiféle Szent Protheusnak látnánk, az antik mitológia egy másik számára ugyancsak kedves alakjának, aki minden formát magára ölthet, mindegyikben önmaga marad, mert nem létezik olyan szerep – vagy éppen: alak, identitás amely idegen volna saját személyiségének végtelen lehetőségeitől. Ezért irja meg majd önarcképét álarcokban, ezért lesz képes regényeiben az egymástól legtávolabbi hősök hangján szólni egyidőben – eretnek és pápa, apáca és hetéra, moralista és politikus – s ennek nyomán olvad mégiscsak a sokféle hang nagyon is öntörvényű monológba, sőt: egész életműve „naplószerüségébe”, ahogy írásait végülis jellemezni akarta.
De mégsem születik dráma – és mégis: folyamatosan vonzza, csábítja a színház.
Két mozzanatot azonban ki kell emelni a kortárs színházak – akár a legsilányabbak – sajátosságai közül, amelyek feltétlen erővel utalnak archaikus indíttatásukra, és amelyek elementáris vonzást jelenthettek Szentkuthy számára is. Az egyik: a színház szakralitása, az előadások akart-akaratlan szertartás-szerűsége – mintha ez volna az utolsó megszenteletlen tér, amelyben profán papok és papnők révén és ellenére mégiscsak megsejthető valamiféle transzcendencia. A másik: a színpad eredendő, stilizált és áradó érzékisége, a testi jelenlét varázsa, a nézőtérre is kisugárzó – tág értelmű – erotika, mindenféle kommunikáció átszűrése gesztusokon, testen, érzékelésen.
A két mozzanat azonban – éppen Szentkuthy számára – valójában egyetlen mozzanat, mégpedig annak két oldala. Műveinek, gondolkodásának, vallásosságának egyik legfőbb sajátossága ugyanis éppen az érzékiség és kereszténység kölcsönös, szigorú feltételezettsége volt, kamaszkori vétkeitől öregkori meditációiig; amit Kierkegaard egykor úgy fogalmazott, hogy az érzékiség a kereszténység találmánya: hiszen azzal hozta létre, hogy az addig egységes univerzumból kirekesztette az erotikát megteremtette tehát.
Ezért szükségszerű, hogy a színházról gondolkodó Szentkuthy azonnal „isten-színészekre” utaljon, mégpedig a vallás origójánál: Mezopotámiában, Közép-Ázsiában vagy éppen Indiában, ahol mint az interjú készítőjének bizonnyal el is játszotta – Síva isten táncolva teremtette a világot. Ekkor még szükségképpen nem válhat el rítus és színház, szakralitás és teátralitás ahogy együtt marad teremtés és termékenység is: a szent házasság, a misztikus nász drámája az archaikus mítoszokban ekként kap centrális helyet.
Hosszú az út természetesen Mezopotámiát6l Hudlacsek Nellyig, és ez az út éppúgy átvezet a görögség kráterszerű játszóhelyein, ahol istenek alakítása ugyanolyan természetes volt, mint a vázaképeken is megőrzött – bár olykor azonos neműeket vonzó – egyetemes erotika; ahogy szükség volt utóbb a rómaiak amfiteátrumaira is, például arra ott, Arles-ban, ahol a színész Genéziusznak előadás közben jelenik meg az angyal, hogy szerepéből kiesve hirtelen megtérjen, majd császári kritikusa mindjárt lefejeztesse – igazi, „Saint Genet”-i, tragikus kifejlet. Ahogy különös feszültségben, szükségszerű hagyományként húzódik végig középkori misztérium-játékokban is mindkét funkció: egyfelől a „szent drámává” komponált üdvtörténet, ami mellett, között vagy éppen a passió szüneteiben teret követel másfelől megannyi vaskos, olykor éppen obszcén, szórakoztató intermezzó, mintegy a termékenység-rítus jogfolytonosságának rejtett, de feltétlen fenntartásaként.
A misét „szent komédiának” nevező Szentkuthy minden blaszfém szándék nélkül követi a további évszázadokban is vallás és színház szükségszerű összetartozását: nápolyi betlehemektől breton Kálvária- hegyeken keresztül spanyol barokk szobrászatig, vagy az olasz vallásos festmények színpadiasságáig – ahol tehát ismét az érzékek számára és az érzékek által tárul fel valami, szigorúan érzékfölötti.
A fordulópont nyilvánvalóan az angol kora-polgári színház: nem véletlen, hogy a gondolkodó – de nem a regényíró – Szentkuthy ennek megfejtésére vállalkozik újra és újra (disszertációban, szadabegyetemi előadásokban, adaptáció-tervekben). Hogy mi is történt világban Shakespeare által, aki „Agatha Christi, Freud és barokk metafora-szökőkút” egyszerre, de nyilván mindezeken túl a Gondviselésben bekövetkezett fordulat krónikása, amit azután csak megjelenit a színház.
Az író Szentkuthyt ugyanakkor és közismerten és bevallottan a barokk ragadja el, végletes teátralitásával, minden immanenciát megtörő dinamikájával; ennek csúcspontjaként pedig a karnevál: szerepek, maszkok játéka és excesszusa, amelynek során a „hiánylény” éppenséggel lényegének betölthetetlen hézagaiban talál álarcos és átváltozott önmagára. Velence városállamnyi szinpadán pedig a „színész Casanova” nem győzi újrázni hódító szerepét, míg tombol a csatornák között és fölött a szabadjára engedett – Freud és Jung által nem ismert Szentkuthy által azonban regényeiben maradandóan megformált – „karneválösztön”.
De mindez már a regények világa, ahol Szentkuthy színház-víziója a legmaradandóbban megmutatkozik nem kevés paradoxiával éppen egy epikus műfaj villantja fel egy másik műnem autentikus sajátosságait. És persze ez sem véletlen: mindazt, amit Szentkuthy színháznak gondolt és érzett, hiába kereste saját korának úgynevezett valóságos színpadain; meg kellett tehát teremtenie, a la Calderon, saját használatra, regényfolyamban és egyetemes érvénnyel „EI gran teatro del mundo”-t. Itt és csak itt őrizhette meg teátralitás és szakralitás eredendően szinoním funkcióit: a rítust, a mítikus alakoskodást, az archaikus stilizációt és bőlcseleti improvizációt – mégpedig abban a folyamatos jelenidőben, amely a színház valóságos „tere”: a dráma mindig a szemünk előtt játszódik ugyanis, tanui vagyunk, és mig fent van függony, addig bármiféle kifejlet lehetséges még.
A színház autentikus fogalmát őrző és elevenen tartó látásmód természetesen – és nyilván: szívesen – vált anakronisztikussá – hiszen az úgynevezett modern, polgári színház, illúziókeltésével és „kukucskálo színpadával” ebből a szemszögből mesterkéltnek, hamisnak, tehát érvénytelennek tűnt; mely legfeljebb rejtve és titokban őrizheti létrejöttének szakrális-erotikus parancsát. Elemeit tehát közegéből kiragadva kölcsönözhette és használhatta regényeiben Szentkuthy: süllyesztők, csigák, kulisszák, festékek, függönyök, csörlők és mesterséges fények metaforán túli szerepet kaphattak tehát, akárcsak a drámaszinopszisok vagy színielőadások leírása, no meg monológok és színpadi riposztok – hogy olykor egyenesen különös drámává váljék a regényfinálé, mert cselekmény és formálóelv hirtelen és mégiscsak széttörte az epikus műfaj kereteit.
Ilyenkor színpad virtuális valósága tűnik igazabbnak az úgynevezett érzékelhetőnél – és éppen ez utal arra, hogy minden színház ezen a világon, s a regény is csak díszlet, maszk, jelmez és szerep – végső soron színházi kellék, semmi több.
Az ősi és autentikus – vagyis: nem anakronisztikus – színház halvány visszfényeit saját korában csak ritkán láthatta felvillanni Szentkuthy: archaikus közösségek rituáléjában például, cirkuszi előadásokban, és talán azokban a rögtönzött, commedia dell arte-jellegű előadásokban, amelyeket a háború idejen improvizáltak maguknak, s amelyek nyomán meglepetéssel tapasztalhatta, hogy normálisan lapos polgárok milyen remek színészekké válhatnak; s ekként örökítette meg ezeket a pillanatokat a Bianca Lanza di Casalanzá-ban is.
De volt még egy terület, amelyen szépen összeérhetett archaikus színpad barokk fantázia, hiedelmekben megőrzött rítus és mutatványos szórakoztatás – mégpedig a bábok univerzumában. És ennek bizonyságául számukra még művet is irt Szentkuthy jelenlegi ismereteink szerint egyedül nekik, színpadi műveket. Talán az sem véletlen, hogy éppen az ötvenes években születtek bábdrámái, amikor oly sokféle indokkal szakíthatott a lélektani ábrázolással – de amikor mindjárt trilógiát tervezett: Udvari gyász, Udvari nász és Udvari frász címen, ám kettő készült csak el, amelyek szövegét a Népművelési Intézet adta ki „Bábszínpad”-füzeteiben, 1954-ben az elsőt és 1956-ban a másodikat.
Az Udvari gyász a francia Grand Guignol és a magyar Vitéz László tömérdek felhasználható motívumával kelti életre a siratásnak álcázott kollektív hullarablás és parádés képmutatás karneválját, amely a halott király ravatala mellett marakodó udvarí nép életét betölti: Leprána hercegnő, Vipéria grófnő, a sejpegő Vízfejű márki és püspők gátlástalan, bár kegyesnek álcázott mohóságával, mely a rabolható kincsekért még a ravatalt is felboritja, hogy ettől feltámadjon maga a király, belekeveredjen a „bunyóba”, hogy végül úgy kelljen ismét agyonverni, s a „Dőgrováció ultimó” nyomán csak a bohóc és szerzetes maradjon, hadd kornyikálják fültépően gyászdalt – immár az önmagát kivégzett udvari nép fölött is. Történelmi farce, a vásári bábszínházak plebejus indulata és – 1954-et írunk: Sztálin nemrég halt meg rejtett politikai fintor teszi elevenne az eltúlzott gesztusok, átláthatatlan mozgatók, álruhák és szenvedélyáradások kavalkádját: a groteszkum bábszínpadi valóság formáját ölti, nincs más realitás, csak a törvényerőre emelt tébolyé.
Az Udvari nász az ellenségtől körülzárt Las Hienas városában játszódik – az időpont itt is lényeges: 1956 -, amelyben a lovag és zsoldoskapitány: Don Brutale a közeli gödörbe menti rablott kincseit, míg sok-karátos kegyeiért két asszony vetekszik: a szüzességét már hatvan éve csak neki őrző Dalessa, és az ifjú, bájos, rikácsoló Gaudamor. A verekedéssé fajuló női vetélkedésbe persze mind többen kapcsolódnak be, amikor betör az ellenség, míg a rablott kincseket is tovább lopják a gödörből élelmesebb tolvajok. A fináléban tehát valamennyi szereplő a kincsek hűlt helyén püföli egymást, persze mindhiába; mígnem a győztesen beözönlő szaracénok csapásai nyomán rájuk omlik a palota, s ön- és közpusztító agóniájuk végén már csak egy csámpás papagáj száll be, s elrikácsolja a – sokat jelentő szentenciát: „Kik népükért éltek-haltak .. Illatozó kriptát kaptak” – mert hogy orrfacsaró bűz száll fel a gödörből.
A trilógiát záró Udvari frászról csak sejtéseink lehetnek: a botcsinálta betegek és képzelt doktorok tervezett, inverz Moliere-parafrázisa nyilván ugyanazt közvetlen testiséget jelenítette volna meg a bábok révén, amelyet tárgy-voltuk és stilizációjuk nyomán éppen általuk lehet. Önzés, hatalomvágy, képmutatás és gyermeki gátlástalanság – a gyász és nász nyomán – erőteljes nyerseséggel mutatkozik meg a betegségekben; no es s ez éppoly archaikus motívuma vásári bábjátékoknak, mint amennyire teret adhat kifinomult és rafinált lélektani divatoknak is. És – talán – fonákjáról utalhat arra, amit Szentkuthy egy hamisított ön-cenzori jelentésében így fogalmazott meg: „a bábszínház véres hancúrozásai mögött a krisztusi erkölcs örökimádása lángol”. Színdarab azonban ebben az életműben nem született, és ez a nem rendkívül sokat jelent egy ilyen formátumú írótól és komédiástól. Részben annak felismerését jelenti, hogy művészi alkata nem hajlítható ehhez a műfajhoz: egyetemes metaforákája, reflektív lélekelemzése, éppúgy ellentmond a drámaírásnak, mint a különféle szereplőkből mégiscsak egységesen áradó, összetéveszthetetlen monológ, a virtuóz esszéizálás és az írói kommentárok mindentudása – amit sem az úgynevezett drámaiság, sem a színszerüség nem alakíthat valóságos drámává, valóságos színpad számára.
És éppen ez lehet az igazság másik fele: hogy mennyiben valóságos az a polgári, úgynevezett: „modern” színpad, amelyet legfeljebb létezése és működése „legitimál”. Hogy talán éppen onnan száműzték mindazt, amit egykor a színház jelentett: maszkokat, játékot, szertartást, improvizációt, kultuszt, obszcenitást, rítust – hogy csak a puszta héj maradjon, polgári találkahely, látszatvilág: eredeti fogalmához képest merő anakronizmus.
Ezért beszélt a futballozó Szent Ferencről, szentség és népszórakoztató játék inkongruenciájáról.
Hacsak.
Hacsak elő nem kerül a spájzból, vagy éppen megsárgult folyóiratok mélyéről, netán a Petőfi Múzeum dobozaiból egy mű. Nem is mű Szentkuthyhoz méltóan nyilván egy egész drámafüzér. Vagy az óriásnaplóból hullik majd elénk. Tőle ugyanis kitelik. Csak tréfából. Posthumus fricska, hogy megleckéztesse elhamarkodott teorémáinkat. És akkor én, mint az Udvari gyász balekja, ott zihálok majd a méltóságteljesen rámomlott emlékmű alatt. Hogy csínján kell bánni öntudatos hipotézisekkel.
Ám akkor majd valahogy úgy kell zárnom előadásomat, hogy „Szent Ferenc bravúrosan vezeti a labdát, lepasszolja jobbszélre, visszakapja, áttör a tizenhatoson, lő; gól!”