Rajz és szöveg összefüggése Szentkuthy Miklós életművében

„A rajz hűsít: ha felnézek a fák optikai mozaikjára, millió kontúr élessége hűsít.” „Rajzolni, rajzolni: mellékes, hogy festő vagyok-e vagy sem, rajzolnom kell!” - vallja Szentkuthy Az egyetlen metafora felé című naplójegyzeteiben (1935).

Végül is honnan ered ez a lelki kényszer, hiszen elsősorban író volt, olyan művész, akit szinte gátlástalan képzelettel, nyelvezettel, stílussal áldott meg a sors, és ezzel a stílussal képes volt kifejezni legszínesebb képi látomásait!? S még ehhez hozzátehetjük azt is, hogy lényegre, összegezésre törő alkat volt, aki egy-egy témával mélyre menően foglalkozott: egy-egy tanulmányát több hetes stúdium előzte meg az illető tárgyban. Tehát egész lényét lefoglalhatta volna a kizárólagos írás.

A rajzolás iránti mohó vágya – egyrészt – minden valószínűség szerint a gyónás teljesen rászabott, külön bejáratú belső igényére vezethető vissza. A gyónás számára kisfiú-kora óta – mint a Frivolitások és Hitvallások című önéletrajzi visszaemlékezéseiben[1] tudomást szerzünk róla – a saját realitásaival való szembesülés, tömény, kíméletlen, eltúlzott lelki önellenőrzés „fóruma”, amely az idők folyamán életstílussá vált, az éberség és a hitvallás életformájává.

A gyónás először a Barokk Róbertben jelenik meg (1927-ben, 19 éves korában, 17 éves önmagáról írt első regényében, – a posztumusz kéziratot 1991-ben a Jelenkor adta ki.) Akik olvasták ezt a regényt, megértik, mit jelent Szentkuthy Miklós esetében a gyónás dupla jelensége: 1) az egész regény egy naplószerű, papírra vésett kitárulkozás, napló, mint kegyetlen szembesülés önmagával, lelki tükör, 2) a gyónásra való előkészületnek és magának a gyónásnak, mint szertartásnak leírása. S mivel Szentkuthy már akkor, 19 évesen képes volt magát kívülről szemlélni, ezek a kínos órák, napok, sőt hónapok olykor tragikomikus hangulatukkal, árnyaltságukkal kötik le az olvasó figyelmét. (Az Orpheus c. folyóirat Szentkuthy különszámában összegeztem az ő, sok művében fellelhető, napló-jellegét.)

Van még egy másik szempont, magyarázat is erős rajzolási ihletettségére: „Festészet, építészet, szobrászat, és mindjárt a zenét is ide vonom, kézzelfogható és egyértelműen szívbe markoló dolgok. Szemben a nyelvvel, gondolatokkal, fogalmakkal. Minden, ami intellektuális, főleg filozofikus kifejezés, számomra bizonytalan: se közeli, se távoli igazságot, amit gondolatoktól elvárnék, nem kapom meg tőlük.”Magnetofon-szalagra felvette Kabdebó Lóránt, a Petőfi Irodami Múzeum hangtárának akkori igazgatója. Könyvalakban megjelent a Magvető kiadó gondozásában, 1988-ban. [2]

Élete utolsó éveiben a legszorosabbá vált a képzőművészethez fűződő viszonya, teljes egységet, minden túlzás nélkül szakrális kommuniót is mondhatnék. Számos albumának széljegyzeteit olvasva világosan kiderül, hogy egy-egy festmény, rajz, szobor ihlette őt „délutáni imaanyag” kiválasztására, melyek alapján – saját bevallása szerint – több fantáziás novellát kidolgozott délutáni sziesztája alatt.

Szentkuthy műveiben élete végéig megmarad kamasz gyónónak (Vallomás és bábjáték, Ágoston olvasása közben, Frivolitások és hitvallások, Borgia Szent Ferenc imája az „Eszkoriál”-ban[3]). De idővel, nem is olyan sokára, hét évvel a Barokk Róbert megjelenéseután, Az egyetlen metafora felé naplójegyzeteiben a kamasz gyónó felnőtté válik, magára veszi a gyóntató – színpadra is kívánkozó - szimbolikus-kultikus öltözékét: katalógusban gyűjti egybe és teszi fel a számára megoldhatatlan végső kérdéseket. Ez a gyónó-gyóntató kettősség, mint megannyi más dualitás, mindenhol felbukkan műveiben, a legapróbb részleteiben, tehát a rajzain is.

Szentkuthy egyik kiváló fordítója, Zéno Bianu, francia költő, a Burgundi krónika franciául (Paris, Seuil, 1996) megjelent kötetének előszavában azt írja, hogy Szentkuthyval kapcsolatban fraktál írásmódról kellene beszélnünk... ami azt jelenti, hogy műveinek legkisebb bekezdéseiben megtalálható, felismerhető Szentkuthy személyisége, és ez vonatkozik rajzaira is (melyek életművének mégiscsak a margóján helyezkednek el); úgy is tekinthetjük rajzait, mint a gyónó-gyóntató művének egy-egy apró bekezdését, melyekben alanyi módon mutatkozik meg (és ez nekünk, olvasóknak kissé megkönnyíti a feladatot, mikor Szentkuthy sokoldalú személyiségét átfogni, vagy legalábbis részben definiálni akarjuk). „Étosz és igazság: vagyis egyrészt életem abszurd teljessége, minden szándéka, fiaskója, kételye, nevetségesen kis eseménye és félelmetesen nagy hazugsága, másrészt gondolataim legillanóbb árnyai, belső determináltságuk-szabadságuk alig észrevehető rúgói, az „ötlet” rejtélyes élettana. Erkölcs: ad absurdum vitt freudista-katolikus gyónás-napló; igazság: ad absurdum vitt aforisztika. Egyik sincs meg. Stilizálok!”[4]

„Amint szobámban üldögéltem, szédültem az ősfogalmaktól, melyek misztikus szárnysuhogással szállongtak fejem körül varázslatos egyszerűségükben. Tantalusz kínjának végtelenszeresével szomjaztam az összefoglaló nevezőket, a megváltó szintéziseket, és az ősfogalmak sasszárnyai beleakadtak a szavak pici drótkalitkájába. [...] mert a világon minden összefügg!”[5]

„... minden mondat-pillanatban, szótag-félhang billentyűben örökké jelen és együtt van a Teremtés minden kristálya, virága, állata, álló és bolygó csillagok, a végtelenséget spanyolfalazó, behavazó csillagködök, s mindez a karnevál, mindezek a csóktól habos üstökösök: a legszigorúbb logika és matematikai ráció kerekein és csigasorain futnak, de a kerekeket atomhasító paradoxonok szórják százezer szilánkká...”dőlt betűs kiemelések tőlem6]

Felidézi tehát, mint gyóntató-hitvalló az egész világegyetemet, ezt a személyére szabott univerzumot (amellyel saját belső „misztikus malmán” v. fantázia-malmán keresztül őrölte meg tapasztalatait), - tehát ez az egész univerzum visszatükröződik rajzain is. (Rajzainak különböző témáit: lásd később).

A pontosság kedvéért: sohasem tekintette magát sem festőnek, sem grafikusnak. Többször leszögezte, hogy rajzai kizárólag napló-illusztrációknak készültek. De ez csak korai naplóira értendő, melyeket 1929-31 között vezetett (kb. 60-70 gépelt oldalt tesznek ki). Tudjuk, hogy az annyit emlegetett nagy naplóját kb. 1939 körül kezdte rendszeresen naponta vezetni, és ezek több mint 100 ezer kéziratoldalt tesznek ki, zárolva, lepecsételt dobozokban a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában várják első feltárásukat, amely 2013-ban fog megtörténni.

De még életében, a 80-as évek közepén, könyvtárának egy elfelejtett sarkában felfedeztünk egy fajta napló-kezdeményt, kéziratok és rajzok együttesét, amelyek 1929-31 között keletkeztek, de néhány, 1925-től készült rajz is már is a dossziéba került. Szentkuthy nem zárolta ezeket a naplólapokat, ellenkezőleg, beleegyezett, hogy a rajzokat néhány szöveglappal együtt nyilvánosságra hozzák. Az első kiállítás kezdeményezője a Budapesti Francia Intézet volt; 80. születésnapján, 1988 június 2-án, néhány héttel halála előtt volt a kiállítás megnyitója, melyen ő maga is részt vett, – és életem egyik maradandó emléke az a derűs hangulat, melyet ott a megnyitón önirónikus, de melegséget nyújtó egyénisége árasztott.

1983-ban, egy televíziós portré-filmben, melyet 75. születésnapja alkalmából készített a Magyar Televízió, Szentkuthy meglepő dolgot jelentett ki: ő magát nem tekinti hagyományos írónak, és nagy naplóját életműve legfontosabb részének ítéli. Elmondta azt is, hogy ezt a naponta igen komolyan vezetett naplót kalligrafikusan is megszerkeszti, színes filctollakkal jelzi a különböző témák, hangulatok, szenvedélyek csoportosítását; ezért több naplóoldala inkább nevezhető grafikának.

A Frivolitások és hitvallások lapjainszerepel a rajz iránti mélységes vonzalma. Megtudjuk, hogy már öt éves kora óta kedvenc időtöltése a rajzolás volt, és tizenkét éves kora óta tudatában volt annak, hogy alkot, amikor rajzol.

„Nagyon szerettem rajzolni és festeni.[...] Minden táblát, deszkát felhasználtam, hogy fessek rá. Kaptam ajándékba egy kis zongorát, azt hiszem, egyetlen oktáv volt rajta, de fekete-fehér, szabályos porcelánbillentyűkkel. Fedelét leszereltem, azt is felhasználtam [...] mindenféle fantasztikus témát, történelmi jelenetet dolgoztam fel [...] apámtól kaptam egy színes kréta gyűjteményt is! »Creta Polycolor« volt a luxus fedőlapon, és egy csudaszínes papagáj.”

Álljunk meg egy pillanatra ennél a „luxus”-fedőlapnál. A Barokk Róbertben egy nagyszabású terv fűződik ehhez a kis tárgyhoz: a 17 éves Róbert egy nagystílű mű írására készül, melynek címe pontosan: Creta Polycolor lenne! Lám, már itt kezdődik rajzai és művei közötti szoros kapcsolat.

A Frivolitások és hitvallások beszélgetései közben Kabdebó Lóránt feltette a kérdést, hogy rajzaiból van-e esetleg egy kiállításra való anyag. Szentkuthy ironikus válasza: „Van minden, amit akarsz, modern is, erotika is. Ha nincs elég, kapásból tudok hamisítani, egy nap alatt rajzolok egy teremre valót”.

Mivel mennyiségre is hatalmas irodalmi életművében ilyen nagy fontosságot tulajdonított naplójának, ismerve nyilatkozatát, megkockáztathatjuk azt az érvet, hogy ez szoros összefüggésben áll a valóság iránti mérhetetlen szomjúságával és éhségével. Dehát valóság? Mégis hol és hogyan lehet azonosítani, felfogni, mint egy rádióhullámot az általa annyiszor égig magasztalt valóságot, itt és most nevezetesen a rajzain, melyek egyáltalán nem realisták?

Elsősorban a képaláírások, sőt a képeken egyszerűen vagy körben, zsúfoltan elhelyezett szövegek gyakran úgy jelennek meg, mint valamilyen napló-evidenciát kiemelő, erősítő, erotikus, mitikus magyarázatok, önvájkálások, gyónások sokszor eltúlzott láncolata. (Itt feltehetjük a kérdést, vajon a gyónás valósághű ténykedés-e vagy sem? – amint ezt a Frivolitások és hitvallásokban kifejtette.) Ezek a szövegsorok hol hosszan, hol röviden, hol költőien, hol durva prózaisággal ölelik körül a rajzokat. Gyakran nagyon is konkrét érzelmekre, élményekre utalnak, és ami még fontos: jelenségeket néha a brutalitásig konkretizálnak. Néha annyira konkrét eseményekre, jellemekre utalnak a magyarázatok, hogy egy kívülálló – Szentkuthy és közvetlen környezete, magánélete csomópontjait, buktatóit nem ismerve - kevéssé érti a kísérő szövegek kínzó-önkínzó kíméletlenségét, melyek élete legintimebb helyzeteire utalnak. Mivel Szentkuthy rendkívül impresszionista alkat volt - többször vallott erről - egy pillanatnyi élmény rendkívüli súllyal hagyott nyomot lelkiállapotán. Mindenesetre a kíméletlennek tűnő sorok értelmezéséhez fontos ismerni Szentkuthy fentebb említett magyarázatát a naplóolvasás lélektani módszeréről.

Másodsorban: nem meglepő, hogy annyira szerette Daumiernak a Júliusi Monarchia minisztereiről készült karikatúra-szobrait[7]. Szentkuthy szarkazmusa

valóban hasonlít ezeknek a szobroknak a stílusához, az sem kímél senkit, legkevésbé saját magát. Ismerjük, hányszor írta-„rajzolta” meg saját ironikus karikatúra-önarcképét, külső vonásairól és jelleméről egyaránt.

Itt jut eszembe a gyónó-hitvalló mellett még egy jellembeli kettőssége: ez pedig Szentkuthy a faggatott-faggató. „A világ faggatottja vagyok...” - vallotta, vagyis a megoldhatatlan végső kérdések folyton dobolva, harsogva adnak életjelt magukról saját belső világában. Ugyanakkor faggatóvá is vált az idők folyamán. Látva néhány rajzát: A zarándokok megkísértése, a – cím nélküli – háttal látható elcsigázott zöld emberkék vonulása-emigrációja, Az őrangyalok napja, stb., - és olvasva korai naplójában néhány szavas leírását a Budapesten 1931-ben megtartott összehasonlító irodalomtörténeti konferencia résztvevőiről, ezeket a humoros, groteszk villámportrékat, pontosan érzékeljük, mit jelentett számára a valóság, pontosan az általa stilizált valóság.

Ide kívánkozik még Huberman hegedűművész portréja[8]. Ez a leírás tele van apró reális részletekkel, szándékosan nem írom azt, hogy realista, hiszen Szentkuthy metaforái, szélsőségei mindig ellentmondanak a szoros értelemben vett realizmusnak.

Szentkuthy – tréfásan-komolyan – azzal büszkélkedett, hogy mindig és mindenütt mind az öt érzékszervének fegyvertárát beveti, használja, sőt, hogy ha szüksége van, még kitalál újabb érzékszerveket is. Pontos megfigyelő volt, és egy rendőrkutya szimatjával rendelkezett. Szerb Antal, kortársa és jó barátja a Fejezet a szerelemről (1936) írt ismertetésében megjegyzi, hogy ő nem irigyli Szentkuthyt amiért ilyen pontos megfigyelő, mert nagyon nehéz lehet ilyen nagy érzékenységgel élni.

Ehhez még egy adalék: korai naplójában találtam az 1931. február 27-i napon írt jegyzetet: „Amikor regényt akarok írni (speciális stílusomban), tulajdonképpen egy esztétikára akarok rábukkanni, mint végső alapra – minden esztétika legősibb formájára. Festői ősokokat keresek, mert minden ősok ipso facto szemléletes […], tehát mindenképpen festői a képzeletem, amit eddig gyarlóságnak találtam, most látom, hogy erényem. »In principio erat Visus«. A legefemérebb mozdulat-illanásban egy lerajzolható kép-séma van.”

Minden atavisztikus elv expresszív – írta. Szentkuthy valóban szédületes képzelettel rögzítette és adta vissza a gazdag érzékszervekkel felfogott világot. Fantáziáját a végletekig kihasználta. James Joyce szerint minden művészet deformáció eredménye. William Blake szerint „A szélsőségek vezetnek az igazság kapujához”. Pedig, mindezzel szemben, mintegy ellenpontként meg kell említenünk, hogy Szentkuthy nagyon szerette mindennapi életében a rendet (hagyományos öltözet, elegancia, egyszerű hajviselet, rend az íróasztalán, a lakásban, a könyvespolcain…). Mikor hazajöttem a városból, szisztematikusan kikérdezett: üljek le a székre vele szemben, és szépen sorjában meséljek el mindent, de ne merjek kihagyni valamit! – A legapróbb részletek is érdekelték őt, hiszen ha minden mindennel összefügg, akkor mindent beépíthet saját életébe és saját művébe.

Nagyon jellemző rá egy metafora, amit szeretett emlegetni: göröngyös talajon nem, csakis sima parketten lehet bolond táncot járni! - gondolati, érzelmi és művészeti világának talán ez a legérthetőbb képlete. Ez egybevág irodalmi stílusával, de rajzaival is. hagyományos motívumok alapján teremt gyakran deformált képzelet-palotákat. Néha ijesztő fantáziájával, majdnem spontán, képes deformálni a valóságot. Ezt a bolond táncot, a gravitáció nélkül lebegő, forgó alakok sorát végig követhetjük rajzain.

Nagyon magáénak érezte az expresszionista stílust. Hányszor hallottam tőle, hogy az expresszionizmus a legszintetikusabb, legáthatóbb stílusirányzat. „Az elementa inspirationisból nem hagyhatom ki […] Chaim Soutine portré- és tájképfestőt. Ha az expresszionizmus szónak van valami értelme, akkor nála van! […] az expresszionizmus jelképe minden igazi művészetnek, amely a »valóság egy vérmérsékleten keresztül való ábrázolásá«-t tűzi ki célul. A torzítások annak következményei, hogy az ember indulatosan lát valamit. Hány ilyen torzítás van naplómban »lepingálva«! […] Ismétlem, az expresszionizmus nekem nemcsak az első világháború utáni ilyen nevű stílusirányzatot jelenti, hanem a világ művészettörténetében a legősibb időktől a legmodernebb időkig a legkeletebbről a legnyugatibb tájakig azt a nagy művészeti kifejezésmódot, melyben a realitás elemei mindig jelen vannak, de óriási szenvedéllyel csűrve-csavarva, színezve-torzítva, szépítve-csunyítva. Az expresszionista festőkkel, költőkkel, írókkal való foglalkozás nekem mindig óriási lelkiismeret-vizsgálat, gyerekkorom és ifjúkorom legszenvedélyesebb «retrospektív» tárlata, legpozitívebb látomása.”[9]

Amikor óriási lelkiismeret-vizsgálatról ír, azonnal Barokk Róbert jut eszünkbe, a gyónásra való előkészületeivel, a gyermek és a felnőtt, az elvakult

kamasz és az egzaltált tisztánlátó keveréke, egy igazából tragikomikus keverék: mert nemcsak a gyónás kényszere felé volt sarokba szorítva, hanem egy sokkal tágabb értelemben vett önelemzésbe: a tisztaság iránti vágy vezette őt, tudván, hogy soha nem fogja magát tisztának érezni, mert:

– egyrészt a teljes valóság iránti ambíciója kizárja a teljes tisztaságot,
– másrészt amint a Frivolitások és hitvallásokban vallja: a katolikus egyháznak az emberi test két része problematikus... fönt az agy, a gondolkodás központja, lent pedig a szexuális vágy központja.

Mint kamaszos, túlőszinte kitárulkozás elsősorban a Barokk Róbert merül fel asszociációként, és ide sorolom rajzait meg kísérő szövegeit is, melyek feltűnő példái ennek a végsőkig vitt önelemzésnek:

„1929 október 7. Ahogy Remarque megírta a frontharcosok könyvét: úgy tudnám megírni a Bandzsák Könyvét – minden bandzsa saját magára találna benne. Annak emlékére, hogy még mindig nem tudok az emberek szemébe nézni […] pedig mennyire szeretnék nyájasan mosolyogni, és mindezek a félszeg-cinikus álarcaim arra valók, hogy bandzsaságom trotli-benyomását eltusoljam.” (részlet A Három Párka című képének szövegéből).

„... a szomjazott hitvesi csókot eltiltotta a Szentlélek galambja, a nászágy elé vétóul olajágat tett az ég idegenszemű hírnöke: Gratia Plena, Gratia Plena, csupa titok, akár a tenger vége […] ez annyi, hogy József sose lesz boldog, József elmegy bújával a tenger magányos öbleibe, gratia plena, oda az élet!” (részlet Szegény Josephus című képének szövegéből).

És ezzel megint az ő külön bejáratú valóságainak határán vagyunk, egészen közel az expresszionizmushoz, ahogyan azt ő definiálta. A Creta Polycolor, színes kréta-doboz által ihletett művet bizonyára ebben a birodalomban álmodta meg.

Állandóan ingajáratban volt a valóságos és a képzeletbeli között. Ez a kettősség egy rá jellemző vonással jelenik meg rajzain. Előbb már szó volt a gravitáció nélkül lebegő figurákról. Légüres térben táncolnak és sokan vannak, folyton előjönnek, repkednek a vonzás nélküli űrben. „Milyen mindennapi téma, milyen titokzatos realitás a valóság és a képzelet[…] A kép csupa nem-létezőt ábrázol: nem csodálatos-e az embernek ez a quasi «mindennapi» vonzalma a nem-mindennapihoz, a nem-létezőhöz? Van két véglet: az abszolútan megszokott realitás és az abszolút idegen csoda.[…] Mennyire megszoktuk, hogy a nagy festészet a nem-létezést ábrázolja, milyen reális ismerősünk az irrealitás. […]

Realitás- vagy irrealitás-ösztönünk-e az igazibb? Azért születtünk e világra, ami van, vagy azért-e, ami nincs? S melyik az igazi nincs?”[10]

S most még egy újabb kettősséget fedezhetünk fel Szentkuthyban:

– egyrészt mohó realitás-igénye van, a megfigyelt részletek közelségében él, - de ez sebezhetővé teszi őt! – másrészt – és ugyanakkor – messziről, nagy távlatokban látja a dolgokat, és ez védetté teszi őt! Az eseményeket, embereket szintézisükben képes megfigyelni, innen vannak asszociációi, amelyek csak nekünk tűnnek távolinak, ő könnyedén közelítette ezeket a „szabad asszociációkat”, melyekben az ő végletesen perspektivikus látásmódja konkrét és kézzel fogható lesz. Tehát egyrészt: sebezhetőség, közvetlen kapcsolat a tűzzel, másrészt az összegezés vágya, a „catalogus rerum”, a jelenségek jegyzékének, a dolgok leltárának rögzítése, – s ami érdekes: e kettőt együtt, párhuzamosan volt képes megélni; a pólusok egyidejű feldolgozása kevés embernek adatik meg, innen ered műveinek nehezen olvashatósága.

A dolgok leltára! Ideje, hogy áttekintsük, melyek voltak rajzainak fő témái:

– az emberi élet, sors: a félelem, a színház, a temetés...

– ókori mítoszok (Odisszeusz Nausikaa kocsija után, Párkák, nimfák...)

– ótestamentumi és keresztény mítoszok ( Ádám és Éva, Angyali üdvözlet, őrangyalok, Pünkösd...),

– művészi, esztétikai nosztalgiák, vagy ellenkezőleg: irónia, karikatúra,

– erotika, szerelem, barátság, féltékenység, végzetszerűség...

és mindez a játékosság és a démonikusság szétválaszthatatlan egységében.

Karakterében fellelhető volt egy démoni és egy gyermeki vonás. Személyisége ingázott a két véglet között. (szerinte a démonikus ember nem jelenik meg állandóan démoni módon, hanem a démoniság lényege éppen az, hogy megfoghatatlan, távoli, kiismerhetetlen, változékony, hol ilyen, hol olyan.) Mikor kifárasztotta őt az illanékony démoni színjátszás, akkor hirtelen a játékos, őszinte gyermeki oldalát mutatta, ami ugyanolyan valóságos volt – vagy valóságosnak tűnt – mint démoni arca.

Szentkuthy életműve egyenlő a látomásosság állandó közelségével, a kép hatalmával, a pillanat impressziójával. A legfontosabb számára talán az volt, hogy folytonosan szembesüljön saját magával. Hányszor hangsúlyozta, hogy amikor naplóját írja nap mint nap, nem a megörökítés vágya vezérli őt, hanem az a meggyőződése, hogy egy esemény, egy emberi figura, egy hangulat, egy találkozás, egy optikai játék, s még hány ezer meg ezer dolog akkor válik valósággá, ha rögzíti azt! Ez komoly életformává vált nála, amely gyűjtemények sorozatával telt meg: naplója óriási „gyűjtemény”, könyvtára óriási gyűjtemény, fényképei hét nagy doboznyi gyűjtemény, a nőket is „rögzítette”, számára csak akkor vált valósággá egy barátnője, ha édesanyjának bemutatta; és talán a legfontosabb: művében a catalogus rerum valóságos műfajjá vált, ami szintén a valóság fantáziás gyűjteményként érthető meg leginkább.

Sok-sok kettősségéből még egyet hadd tegyek mérlegre: - egyrészt vágya, hogy elérje, a tömörített kifejezésmódot, egy lezárt stílust, az egyetlen metaforát, az egységet („szomjaztam az összefoglaló nevezőket, a megváltó szintéziseket”),
– másrészt életműve nyitott, a műve prae..., a valami előttiség állapotában él és mozog, szellemi huzatban, egy kozmikus előszoba folyton ingatag küszöbén. Dehát a fentiekből kiderül, hogy a napló irodalmi műfaja nem ismeri az ideiglenesség-véglegesség szembenállását. Mindenesetre Szentkuthy képes volt kisöpörni alkotói módszeréből a befejezettség-befejezetlenség kérdését, és ez nyilvánvalóan személyiségének napló-jellegéből adódik. Nála és benne minden azonnaliság, minden impresszió, vízió, de minden fraktál írásmód is: tehát a legkisebb részletekben jelen van az egész, könyveiből egy bekezdés vagy egy-egy rajza univerzumának genetikai kódját nyújtja.

Elhangzott Budapesten, 1999 február 1-én, francia nyelven, a Francia Egyetemközi Központban, a Metissage des arts (A művészetek keveredése) című kollokviumon. A két napos tudományos rendezvényen Szentkuthy Miklós rajzait állították ki.

2000. április 10.                                                        Tompa Mária

 

Ádám, Éva, Alma, Fa

 

Angyali üdvözlet

 

1973

Annonce

 

1973

Szentkuthy Miklós

 

1973

Eve et les Parques

1973

Félelem

1973

Herakles a válaszúton

 

1973

Karikatúrafejek

 

1973

Odisseus Nausikka kocsija után

 

1973

Szenthkuthy Miklós

 

1973

Pünkösd

 

1973

 

 

1973

 

 

1973

 

 

1973

 

 

1973

 

 

1973

 

 

1973

 

 

 

 

© Szentkuthy Alapítvány, 2008