Szentkuthy Miklós (1908-2008)

(Elhangzott a Szentkuthy-emléktábla avatásán, 2008. június 5-én)

Húsz éve halt meg Szentkuthy Miklós, ám elhallgatni egy percre sem hallgatott el azóta. Monumentális életműve, ez az irdatlan tömegű írás, mely egyszerre memoár és konfesszió, kollokvium és monodráma, én-analízis és világszatíra, azóta is mondja a magáét, mondja a miénket, mégpedig az élőszó, a jelen idejű élőszó erejével.
Szentkuthy ugyanis akkor is beszél, amikor a papír és a nyomdafesték némaságára bízza közlendőjét. Prédikál és viccelődik, tömi a fejünket a világkultúrával, és hülyét csinál belőlünk, leglelkét és vérző szívét lapátolja fel az asztalra, majd sátáni kacajjal lesöpri onnan, hiszen játék volt az egész, van még neki vagy húsz ilyen leglelke és vérző szíve, folyvást mond valami hajmeresztően újat (többnyire ősrégi igazságot), folyvást önismétel (persze variatíve, mint a muzsikusok), mikroszkopikus szellemi trotlivá kicsinyli magát, miközben a gulliveri-gargantuai méretek fölényével pofozza fel századunk minden gyilkos és kretén törpéjét a Bolondok Hajójára. Hisz, nem hisz, az áhítat tüzével emészti le magáról a sarat, hogy aztán újra hempereghessen egy jót az élet meleg anteuszi mocskában, mindent tud megilletődve, s mindent azért tud, hogy hitetlenül nevethessen rajta; könyörtelen kitárulkozásból betonozza össze énjének (énjének? virtuális énjei regimentjének) szétlőhetetlen bunkerét, felszárnyal, aláhull, részeg, józan, megalomániásan büszke önmagára, hogy benne zenghet az egész teremtés, majd porszemnek látja magát a teremtett világ gazdagsága tükrében, mondván, hogy eme látványhoz képest ő valójában nincs is...
Tette ezt egy olyan kultúrában… Tette? Szentkuthy, mint mondottam, ma is beszél, ma is hat, ma is közöttünk van, beszéljünk csak nyugodtan továbbra is jelen időben róla. Tehát: teszi ezt egy olyan kultúrában, melynek számára ez a mutatvány még ma is jobbára érthetetlen és emészthetetlen. Ugyanis abban a kultúrában, melynek vezérszólama a küldetéstudat sírás-rívása, legfőbb irodalmi értékmérője pedig az, hogy az író miként „viszonyul” hol ehhez, hol ahhoz a Nagy Irodalmonkívüli Feladathoz, Szentkuthy kuncogva vallja be, hogy neki bizony se küldetése, se feladata. S hozzáteszi: nem is nagyon bánja a dolgot, sőt kifejezetten felszabadítónak találja a maga állapotát. Mélységesen idegen tőle a magyar író hagyományos közszereplési feltűnési viszketegsége és öngyilkos fontoskodása, ilyen-olyan ügyek könnyes-munkaerkölcsös szolgálata; neki csupán egyetlen halálosan komolyan vállalt és képviselt élet- és íráselve van, az elvszerű komolytalanság.
S ebből fakad Szentkuthy dolga is, mert ha küldetése és feladata nincs is, dolga – maga-kijelölte, fontos dolga – azért van. Apróság persze: megírni azt a bizonyos világkönyvet, beteljesíteni az európai irodalom történetét időnként makacsul megkísértő becsvágyat és törekvést az egyetlen „igazi” világkönyv, a Biblia túlszárnyalására vagy legalábbis utolérésére; megtalálni azt a szerkezetet, azt az „egyetlen metaforát”, amelynek pólusai közé vonva értelmesen elfér egy könyvben mindaz, amit a teremtésről tudhatunk és tudni érdemes. Régebbről Dante, Boccaccio, Chaucer, Rabelais, újabb időkből a régi, „klasszikus” modernizmus gigászambíciója, az Ulysses, Az eltűnt idő nyomában, A tulajdonságok nélküli ember; – ez volt Szentkuthy irodalmi terve, a Prae, a Szent Orpheus Breviáriuma, de a többi, a tengernyi esszé, az életrajzok, a novellák, a fordítások is ennek a Könyvnek a részei, ezt a virtuális Könyvet cövekelik ki, a Catalogus Rerum-ot, ahogy Szentkuthy nevezte.
Amely persze megírhatatlan, s amely persze – immár múlt időben szólván – mégiscsak megíródott. Megíródott, éppen azért, mert Szentkuthy, miközben halálos komolysággal mindig is tudta, hogy ez a terv az egyetlen, amiért írni érdemes, az egyetlen hübrisz, mely bukásában is az irodalom, az írás végső értelmét és igazolását adja, mindvégig jelezte, mégpedig elvszerű komolytalansággal, hogy ennek a Könyvnek a megírása akkora képtelenség, amekkorát még képtelenségekben gazdag Földünk sem hordott a hátán. Megírhatóságának egyetlen egérútja éppen ezért a totális irónia: úgy vinni keresztül a vállalkozást, hogy annak minden sora a lehető legnagyobb mértékű komolytalansággal demonstrálja a vállalkozás képtelenségét, a kétely józan sarába rángassa a terv égre lövően szentségtelen komolyságát.
Nagyszerű beszélgetés-könyve, az éppen húsz éves Frivolitások és hitvallások vége felé a görög szatirikus, Lukianosz neve bukkan fel, példaként-ihletőként beszél róla Szentkuthy. De műfaji eligazításként is hasznos gondolattársítás: Northrop Frye kanadai irodalomtudós különítette el a hosszabb prózai műformák között az intellektuális világszatírának azt a hagyományát, amelyet ő a tizenhetedik századi Robert Burton műve, A melankólia anatómiája-ja nyomán (nem ismeretlen név és nagyon is jól ismert munka ez Szentkuthynál!) „anatómiának” nevezett el. Lukianosz, Rabelais, Burton, Swift: művük mind ilyesféle anatómia, a „filozófiák vására”, minden lehetséges abszolútum és „komolyság” vidám karneváli összefogdosása és besározása. Ilyen cirkusz, eszmék, hitek, mito- és ideológiák hasonló szellemi (és nagyon is testi!) vurstlija, a felszabadító viszonylagosság vásári kavargása Szentkuthy műve, ahol maga a vállalkozás is bekapcsolódik a bohóc-ugrabugrálásba, áldozatul veti magát a teremtő komolytalanságnak.
Feltámadása (azaz végső komolysága) egyetlen zálogaként.

Takács Ferenc

 

 

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008