Válasz, 1936. szeptember

Szerb Antal: Szentkuthy Miklós Fejezet a szerelemről

Mikor Szentkuthy Miklós második könyve, Az egyetlen metafora felé megjelent, egy pillanatig haboztunk, vajon nem fogadtuk-e a szerző Praejét annak idején túlságos tisztelettel egy-ketten és túlságos fenekedéssel nagyon sokan, a nietzschei „nagyon is sokak” általában. De új könyve, a Fejezet a szerelemről, megint és most már úgy látszik, végérvényesen bebizonyítja, hogy fontos emberről van szó.
Szentkuthyról csakugyan minden sértő szándék nélkül azt lehet mondani, hogy „sokat fejlődött”: nem azt akarom ezzel mondani, hogy személyisége vagy művészi eszközei lettek gazdagabbak, arra nem is volt semmi szüksége: hanem különcködéseitől, túlságosan önkényes fény- és árny-elosztásától, anarchikus kompozíciótlanságától, olykor kamaszosan ható nyers tréfáitól és a túlságos filozófiai terheltségtől mintha kezdene megszabadulni. Klasszicizálódik, amennyire ez számára lehetséges. Új regénye már csakugyan bizonyos fokig olyan, mint egy regény, van benne valami, amit atmoszférának is lehetne nevezni, és ennek következtében sokkal könnyebb, megközelíthetőbb és kielégítőbb olvasmány, mint előző írásai.
A kötetnek teljes zenei egységet ad feladatának, vagy talán inkább gondolattechnikájának egysége. Szentkuthy a világ minden jelenségéhez bizonyos kettős feladattal járul hozzá, és ez a feladat nyilván nem célkitűző akarat szülötte, hanem saját szellemi struktúrájának elkerülhetetlen eredménye. Ő maga ezt a feladatot így fogalmazza meg: „A nagy intellektus számára végeredményben csak két terület van képességei kiélésére: az egyik a »végső kérések« egyszerű dodonai világa, ahol az »igen: nem« és a »nem: igen«, ahol minden végső önellentmondásba pattan ketté, s ahol minden paradoxon nihilisztikus egyértelműségbe csapódik vissza, – a másik egy ezzel poláris ellentétben álló működés, ti. a végtelenségig mikroszkopikus felületelemzés, az emberi szenzibilitásnak és logikai tovább-atomizálásnak segítségével készülő felület-leírások, »őrült« másolatok.”
Ehhez a kettős módszerhez, alapvető dualizmusához, az egész művön keresztül, sokszor már megdöbbentő következetességgel, nem minden monotónia nélkül ragaszkodik. Minden dolog kettő: egyrészt valami végsőkig leegyszerűsített mértani idom, vagy önmagát feloldó paradoxon, másrészt minden dolog buja, komplikált ősvegetáció. Minden dolog: a történelem nagy eseményei és a szerelem, a pápa halála, a női tenyér, az ebéd utáni emésztés egyaránt.
Ennek következtében írói tevékenysége is két különböző ténykedésre oszlik: egyrészt a dolgok végső, egyszerű lényegének keresése megdöbbentő paradoxonokban, másrészt végtelen gazdagságú analízis, hogy a dolgok összes vegetációs tulajdonságait regisztrálja. A középső rész, a jellegzetes vonások szelekciója útján történő ábrázolás – az, amivel általában foglalkozni szoktak az írók – kimarad.
Nem is tudjuk, mit dicsérjünk inkább: „igazságait” vagy analíziseit. Igazságai annyira nagy ívűek, szellemesek és amellett egymással összeillők, rendszerbe állók, hogy az ember egy pillanatig sem érez kísértést, hogy objektív igazságtartalmukat megvizsgálja, kétségbe vonja, vitába szálljon velük: szépek. Hatalmas plasztikus erővel tudja „igazságait” képekbe tömöríteni – ábrázolni nem szeret, de kárpótol azzal, hogy az elvontságok remek képekben jelennek meg. Egy bruegheli hangulatú képben például azt írja le, mi történne, ha egyszer a Jóság, a legelviselhetetlenebb nagy realitás, a földre szállna:
„A Madonna úgy hever egy tó partján, mint a kivetett holttest, bronzvörös, színes haja földig tiporja a környező cifra virágocskákat, feje fölött ott lobog a Jóság mennyei intrikájával a Lélek, mint egy haldokló utolsó pillantásában szétmosódó pipacs: gratia plena – szinte hulla tőle. S körülötte az apostolok: Péter, kezéből kiejtett hálóval, mellette a földön a fuldokló elszórt halak, csapkodó farkaikkal, agonizáló uszonyokkal, ő maga összegyűrve, mint egy felbontatlanul tűzbe vetett göngyölgő papírusz – a piros Lélek az olvadó pecsét a feje fölött. A levegőben ismeretlen óra és vihar: sem nappal, sem éjjel, sem nyár, sem ősz – egyik gyümölcs már rothadásig érett, a másik ágon még ügyetlen a rügy. Az egyik apostol egy sziklán prédikál, önmaga számára is ismeretlen nyelven, szeméből őrültség és kétségbeesés sugárzik, tudja, hogy elveszett önmaga számára, az élet bezárult e földön.”
A másik oldalon pedig, az analízisben, még sokkal inkább lenyűgözi az embert látásmódjának páratlan nüansz-gazdagsága. Olvasás közben állandóan azon töprengtem, mily furcsa, remek és egyben szörnyű lehet ilyen tökéletes felvevő készülékkel járkálni a világban, mint amilyen Szenkuthy szenzibilitása. Elképzeltem, hogy mind a ketten belépünk egy szobába, körülnézünk, kimegyünk, és beszámolunk arról, amit láttunk. Szentkuthy referádája bizonyára tízszer olyan gazdag és terjedelmes lenne, mint az enyém: egyrészt mert tízszer annyit látott meg, másrészt mert tízszer akkora bátorsága és ömlékenysége van elmondani, amit látott és a látottakhoz hozzá-asszociált. Irigylem, de úgy, mint a nagyurakat: nem szeretnék cserélni vele. Mily fárasztó lehet ilyen felfokozott életet élni!
Ami a könyv tartalmát illeti, a címnek megfelelően, nagyobbára a szerelemről szól. Ezer aspektusból, ezer részletből és paradoxonból alakul ki Szentkuthy mondanivalója a szerelemről: a szerelem is kettős, mint minden, egyrészt a dolgok végső célja, értelme, mindene, a nagy álom a világmindenség vérében, másrészt egy semmiség, ami csak egy pillanatban és egy bizonyos hely fény-állapotában jelenik meg és azután örökre eltűnik, a legfutóbb minden impresszió közül. Éppen ezért, mert a szerelem két ilyen teljesen diszparát valami egyszerre, szerelem tulajdonképpen nincs is. A kötet végén Szentkuthy erre a konklúzióra jut: „a szerelem lehetetlen az emberek számára, a szerelem a magány virágzó-fojtó utópiája, melyet nem lehet nőkre átszocializálni.”
És ez több mint egy merész és amellett csaknem meggyőző paradoxon a szerelemről. Itt a szerző, könyve végére érve, kimondja, ha nem is egészen nyíltan, könyvének uralkodó élményét, a sorok között lappangó mondanivalót: az ember magányosságát. Minden megdöbbentő újszerűsége mellett a Fejezet a szerelemről is ugyanarról szól, amiről korunk minden jó könyve: hogy egyedül vagyunk.
Korunk a gátnélküli önleleplezők kora. És úgy látszik, kitűnő önfeltáró íróink is két táborba oszthatók, a modern lélektan két nagy divat-áramlatának megfelelően. Az egyik csoport sérelmeit, ütődéseit, önérzeti gyötrelmeit tárja fenntartás nélkül az olvasó elé: Hevesi, Márai, Németh László, – ők az ádleri vonal. Szentkuthy erotikus magánügyeinek leleplezésében nem ismer tartózkodást, míg önérzeti kérdésekről mélyen hallgat – ő a freudi exhibicionizmus képviselője irodalmunkban.

 

 

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008