Szentkuthy Miklós: Válogatott dedikációk (Hamvas Intézet, 2007)

Örök közelség, ezer emlék (előszó)

Kerekasztal-beszélgetés

A Magyar Rádió 1990 júniusában stúdió-felvételt készített Szentkuthy Miklós dedikációiról. A beszélgetés résztvevői: Baróti Dezső – irodalomtörténész, Bogdán Hajnal – grafikus, Kolozsvári Grandpierre Emil – író, Mohás Lívia – pszichológus, Salamon István – riporter, Szalay Károly – író, Szebeni András – fotóművész, Szemethy Imre – grafikus, Tompa Mária – Sz.M. hagyatékának gondozója,  Zboray Géza – anatómus. Az ebből készült műsor a Petőfi adón hangzott el 1991. november 4-én, szerkesztője Salamon István volt. Az alábbiakban a stúdiófelvétel teljesebb változatát közöljük.

*

S.I.: Valakivel utaztam ma a metrón, beszélgettünk a könyvheti könyvekről, és szóba került Szentkuthy Miklós is. Én nem árultam el, hogy ennek a dedikációs műsornak a felvételére megyek, a hölgy magától mondta el örömét: Szentkuthy Miklós valami érdekeset és számára meglepőt írt a könyvébe, mikor kérte őt dedikálásra. Én sem rejthetem el, mindig nagy izgalommal vártam, Miklós mit dedikál nekem: alkalomról alkalomra valami mást írt az általam vitt könyvébe, és – hogy is mondjam – pontosan tudta, kinek mit írjon, frappánsan megfogalmazta a dedikációt kérővel való találkozás hangulatát, esetleg róla alkotott véleményét. Ti hogy érzitek ezt?

M.L.: Valóban, miért dedikál egy író? Hiszen nem csalás, nem ámítás, ott áll a neve a könyvben, és mégis szeretnek az olvasók dedikáltatni. Van ebben a dedikáltató kultuszban valami mágiához hasonló: megragadom az író lelkét, és ha ott van a tőle kapott könyvben beírva a neve, akkor úgy érzem, kicsit nekem írta a könyvet. És az író oldaláról?  Miért dedikál az író? Azt hiszem – ha fennkölten akarok fogalmazni – van ebben valami szétosztás-mágia: vegyétek és egyétek… ha meg nem akarok fennkölt lenni, akkor az író egyszerűen udvarias. Kérik tőle, odaírja a nevét a könyvbe. Tényleg, miért dedikál egy író?

B.D.: Ezzel bizonyára személyesebbé teszi a könyvet. Amióta géppel írnak az emberek, a kézírásnak személyes jellege van. Legalábbis mi, akik idősebbek vagyunk, nem tudjuk elképzelni, hogy egy-egy levelet géppel írjunk. És az is gyakori, hogy kapok olyan levelet, amely ugyan géppel van írva, de a megszólítás és a befejezés kézzel. Azt hiszem, ez szubjektívebbé, személyesebbé teszi. A könyv önmagában véve egy darab, egy árucikk. Abban a pillanatban, hogy ott van az író dedikációja, azt jelenti, nagyon jól hallottuk, hogy magából, kizárólagosan az illető személyének is ad valamit.

K.G.E.: Ez egy külön műfaj:  Szentkuthy külön műfaja. Mert az írók általában megelégszenek három-négy szabványos szóval: „szeretettel X-nek, Y-nak…, baráti kézfogással…, együttérzéssel…”, tehát érdektelen. Szentkuthynak valamennyi ajánlása egyéni és valamennyi olyan, mint egy pici esszé. Valamit mindegyik kifejez. És annak, amit kifejez, mindig valamilyen kapcsolata van azzal, akinek a dedikáció szól. Az Iniciálék és ámenek  kötetet a következő dedikációval adta át nekem: „Drága Emil! Ebből a sok kivetnivalót tartalmazó brosúrából csak ezt az egyetlen lapot szeretném, ha megtartanád. Tolakszom? Követelőző vagyok? Mert érzelmi és gondolati életem egy nagy igazsága vagyon vésve rája, e fél évszázadon át így vagy úgy veled van: Miklósod. 1988. január 17.”

Sz. I.: Szeretném megjegyezni, hogy a Szentkuthy-féle dedikációknak van egy különleges látványa is: ornamentikaszerű. Ha úgy veszem, egyben kotta is, ami az intonációt jelzi. Tehát: aláhúzások háromszor, négy csillag, fönt ötször, nagy betű, kis betű, a filctollas korszakából azok a bizonyos színezések… és ha az ember elolvassa mindezt, hallja az eufórikus, személyhez szóló sztentori hangot… az egyik dedikációját Joyce Ulyssesébe írta, melyet – mint tudjuk – magyarra ő fordított. „Látod, legkedvesebb Jimmykém, alattomosan felcsaptam riválisodnak, mert hiszen mi más ez az ú.n. »fordítás«,  ha nem: illusztráció az én »Orpheus«-om nyelvi palettájáról idecsempészett színekkel. – Ez alkalomból is hála az Égnek, hogy megismerhettelek Benneteket! Isten éltessen! Szentkuthy Miklóstok. 1974. február 28.”

S.I.: Bogdán Hajnal, grafikus és Szentkuthy háziorvos-barátjának felesége is közöttünk van. Azt mondta egyszer, hogy a képzőművészet nagyon erős hatással volt Szentkuthy dedikációira és kölcsönösen…

B.H.: Miklós nagyon szeretett ajándékot kapni és ő is szeretett és tudott is adni. Boldog volt, ha dedikálhatott. Születésnapomra kaptam tőle egy levél-dedikációt, egy Orpheus-kötetbe csúsztatva, ez a kis levél ugyanolyan műgonddal íródott, mint a prózája. Szinte megfogalmazza benne alkotói módszerét. „Kedves, Kedves jó Hajni! Isten éltesse! Ajándékom van három is: 1.) Asztalára, ölébe rakom azt a végtelen boldogságot, hogy olyan Férje van, mint Béla Barátom, akiben a szeretet és értelem minden magas-ismérve morális és intellektuális, nagyparádés szindrómában megtalálható. 2.) Gyönyörűségünk Dollykával és repeső örömünk (hallja a szárnyaink tapsát, berregését? ), hogy a Maga nagy-nagy művészete újabb lendületbe-lódulásba kezd Békéscsabán (legyen utolsó posta »Párizsok előtt«!). 3.) Az én Miklóska-minoritásom mindent mindenünnen összeszedett, mitológiában, csillagászatban, képzőművészetben, Aurea Legendákban, ami Hajnalra, Eosra, Aurórára stb. vonatkozik, és ha élek: Orpheusom egy csinos kapitulusában olvasható lesz. Levélkém imádságos da capo ária: a vége ismét az eleje: Isten éltesse! Miklós”.

Sz.K.: Szentkuthy rendkívül szenvedélyesen művelt mindent. Hallatlanul őszinte ember volt, annak ellenére, hogy szerette a teatralitást, szeretett harsányan, széles gesztusokkal, kajánul, hirtelen elérzékenyülve beszélni szűkebb társaságban is. Úgy érzem, hogy a dedikációinak ez a roppant szenvedélyes, kusza, nagybetűs, semmiféle határt – gondolok itt a könyv lapjainak határára – nem tűrő dinamikája az ő egyéniségét nagyon jól kifejezi. Nagyon sok teatralitás volt ezekben a dedikációkban, de tapasztaltam, hogy mindig volt benne valami kis konkrétum, valami kis tárgyszerűség. Példa: „Szalay Károlynak, szellemi-irodalmi nagy mecénásomnak, legkedvesebb barátomnak és ravaszdi elemzőmnek, forró, legforróbb hálával és öleléssel. 1984. IX. 9.” Külső ember számára ez semmi nem mond. Ezt szokás írni, ezt szokás mondani. Csakhogy: a hetvenes években Kardos György, a Magvető igazgatója behívatott magához és azt kérdezte tőlem, hogy kedvelem-e Szentkuthyt. Hát, megvannak a régi Orpheus-füzetei is, természetesen kedvelem. Azt mondta, Sík Csaba ajánlotta, adjuk ki végre az Orpheus-füzeteket. „Csakhogy megmagyarázhatatlan módon – mondta Kardos – »ott fönn« ki nem állhatják Szentkuthyt. Tehát neked egy olyan lektori jelentést kell írnod, amit mi a megfelelő helyre fel tudunk küldeni, és nem fogják megakadályozni, hogy Szentkuthy megjelenjen.”. Nos, én ezt a lektori jelentést megírtam, mégpedig 30-35 sűrűn gépelt oldalon, valóságos tanulmány volt. Ezt valami módon Szentkuthy megtudta. Tehát a „ravaszdi elemzés” voltaképpen annak szól, hogy én ezzel a lektori jelentéssel kivédtem azokat az ellentámadásokat, amelyek várhatók voltak.

M.L.: Nagyon érdekes a dedikációk számszerűsége abból a szempontból, hogy mikor adták ki Szentkuthyt és mikor nem adták ki. Voltak sivatagos évei, ezt tudjuk valamennyien, amikor a kultúrpolitika meglehetősen süket és vak volt mindenre, ami transzcendentális érintettségű. A hetvenes évek végén, ha jól tudom, ebből a nagyon deprimált állapotából – mert nagyon megviselte őt a kultúrpolitika elhallgató taktikája – egy súlyos betegség, tüdőgyulladás, a belgyógyászati osztályon való bentfekvés traumája kezdte kiemelni. Utána jelent meg életében az új munkatárs, Tompa Mária, aki nagy lendítőerőt képviselt. A hetvenes évek végén a kultúrpolitika is változtatott az elhallgató taktikán. Mikor átnéztük dedikációit, kiderült, hogy 244 dedikációt adott 1983-84-ben, 1 év alatt. És azt megelőzően, 20 év alatt, 1963-83 között közel ennyit: 207-et.

Z.G.: Hát igen. Ha nem jelenik meg könyv, nincs mit dedikálni.

T.M.: Látva régi dedikációit, keresztmetszetük ugyanolyan volt, mint a mostaniak, a legutóbbiaké. A dedikáció stílusának az olajozottsága természetesen jött belőle. Mindenesetre a tudatosan és büszkén vállalt impresszionizmusa (az adott pillanat, helyzet felfogása és feldolgozása) nagyon kedvezett ennek a speciálisan szentkuthys műfajnak. Egyszerre alkotott tudatosan mini-novellát (tíz szóval emlékeztetett egy közösen átélt jelenetre),  mini-beolvasást, mini-szerelmi vallomást (doppingolást, sarkantyúzást), tréfás mini-drámát, mini-pszichoanalizist, sorok mögött szatírát, zavarba ejtő emlékeztetőt a hűtlenségre (egy vad materialistára Isten áldását kérte, és az Isten a szokásos színes filctollas aláhúzásokkal…). Ezek manierista tréfák voltak, meg komoly rögzítések is. A tréfáról, a humorról, azt hiszem, Szebeni András sokat tud mondani.

Sz.A.: Én 1988-ban ismertem meg Szentkuthyt, sajnos elég későn, a halála előtt, aminek akkor persze még semmi jele nem volt. Egy nagy interjút készítettünk a Kossuth-díj átvétele után. Hát, az külön történet lenne, hogy ő azt hogyan vette.  „Kivártam, hogy megadják még ezek nekem” – mondta, amikor Bencsik Gábor kollégámmal mentünk, hogy felvegyük az interjút. Ő előtte kérte a kottát, hát nem úgy, mint egy miniszter, hanem egyszerűen, hogy miről kell majd beszélnie. Tudva, hogy eljutok Szentkuthy Miklóshoz, elképzeltem, lesz ott egy nagy író-ember, egy nagy író-fejedelem, én bemegyek egy kamerával, hát ez hogy fogja utálni! Mikor beléptem a könyvekkel telezsúfolt lakásába, a könyvtárszobájába, az ablakkal párhuzamosan láttam egy íróasztalt, mögötte egy széket, és evvel párhuzamosan, tehát az íróasztal másik oldalán egy trónszerű valamit, ott ült egy hatalmas ember egyetlen foggal. Baloldalon egy pici, törékeny, madárcsontú, végtelenül kedves asszony, Dollyka, kicsit hátrább Tompa Mária. Mikor  beléptünk, felállt, elénk jött, ingben, nyakkendőben, elegánsan, zakót nem vett, és azt mondta: „Szerrrrvusztok”. Mire mi mondtuk: „Jó napot kívánok”. „Ne magázz!” Hát mégis… nem lehet azt mondani csak úgy, spontánul Szentkuthynak, aki 80 éves, hogy „Miklós”?!
Elég gyorsan belejöttünk a játékba, és az ő színes gesztusai, fellépése olyan invenciózusan működött nálam, hogy egyszerűen fogyott a film, fantasztikus mennyiségben. Ami annyit jelent, hogy jó az alany. Ez őt egyáltalán nem zavarta. Nyilatkozott, beszélt az interjúban: élete… irodalom… a könyv…politika… vallás… emberek… és néha kiszólt az objektív felé: „Gyerrre bele ide egészen az arrrcomba!”. Igazi happening volt, ami ott zajlott. Ha valaki egy szót szólt, például Dollyka keksszel kínált bennünket, ő kiszólt tréfásan: „Látjátok ez, ez egész nap kekszet eszik. Erre költöm a pénzem, ezt eszi 30 éve…”. Mindezzel együtt ott ült egy hatalmas rajztáblával a kezében, melyre az ő vázlatai voltak felírva. Mikor a kérdésekre válaszolt, nem lehetett kilendíteni.
Láttam őt dedikálni: Kevéssel a mi riportunk után a Francia Intézetben születésnapjára rendezett kiállítását egy rossz levegőjű, meleg pince-galériában nyitották meg. Ott ült sötét öltönyben: mélyen meg volt hatva. Fekete falakon függesztették ki rajzait… akkor frissen jelent meg a Frivolitások és hitvallások kötete… és jöttek a rajongók és hozták a könyveket dedikálni. Aztán hozták a pezsgőt, a szendvicseket és a többit. És ő dedikált. Az sem volt semmi. Közben fecsegtem az emberekkel, kimentem, bejöttem, és egy idő után azt vettem észre, hogy integetett felém, közben levette a zakót, és kezdtem aggódni, mert teljesen csatakos volt az inge… mint aki kemény fizikai munkát végzett… Kérdeztem: nem lesz rosszul? Nem, nem lett rosszul, semmi baja nem lett.

T.M.: Készségesen elmélyedt a dedikációk fogalmazásában. Elmélyedt, mert tömören írt. Régi szokás: fiatal lányok szokták kérni vendégtől, kedves ismerőstől, hogy emlékkönyvükbe írjanak bele valamely életút-kijelölő tömör bölcsességet. Szentkuthy dedikációi mintha e szokás fordítottjai lennének. Ő egyrészt nem bölcsességeket dedikált, hanem – mint hallottuk – személyes impresszív közlései voltak, igaz, a lehető legtömörebbek, másrészt száz meg száz helyre szétszórta ezeket a személyhez szóló közléseket, mintha naplójának kilövellései lennének. Azok is voltak legtöbbször! 1980 októberében klinikai tartózkodása után ezt véste nekem Az egyetlen metafora felé első kiadásába: „Az én egyetlen és legédesebb MARI-mnak örök emlékül (emlékemül) azokra legszentebb és legidillibb percekre, mikor ebből a naplótöredékből olvasott fel nekem betegágyam mellett, a legnehezebb időkben, hogy jókedvet csináljon bús magamhoz. Drága Zebu, ez a Benned élő Szentlélek által Neked mindig sikerül! Miklósod”.

S.I.: Megkérdezem Mohás Líviát és Tompa Máriát, akik régebben ismerték Miklóst, mint én: itt, ahogyan megnéztem ezt a majd száz dedikációt, mind baráti hangvételű… mintha mind közeli barátnak írta volna… rövidre fogva: dedikált ő könyvsátorban?

T.M.: Nem. Idegeneknek dedikált, amikor valaki hozott más számára könyvet. Például, ahogy maga, Pista, is hozott más számára dedikáltatni. De könyvsátorba nem ment el soha. Ha Szentkuthyt reálisan akarjuk bemutatni, meg kell mondani, hogy azért nem, mert félt, hogy magányosan fog petrezselymet árulni, ilyenfajta szorongás mindig volt benne. Ha indítványozták, hogy menjen, ő azt válaszolta, hogy hiúságból nem megy könyvsátorba dedikálni.

M.L.: De ha idegen is volt a dedikálandó könyv tulajdonosa, igyekezett akkor is, mindig személyes lenni. Nem volt soha rideg. Többször láttam dedikálás közben: messzire elnézett, kifejezetten alázat és riadtság volt a tekintetében. Mintha azt kérdezte volna: „Uram, Atyám, hogy kerülök ilyen helyzetbe, hogy valakinek a dedikációm és a nevem ennyire fontos?” Sok alázat volt benne, és nagyon érdekes, én nem ismertem életemben embert, aki ennyire hálás tudott lenni, mint ő. A hála óriási jellemzője volt: a hála és a szeretet dominált benne. Sokszor dedikált ő olyan embereknek, akiket nemcsak hogy nem ismert, de talán nem is igazából rokonszenvezett velük. De nagy hála élt benne velük szemben is: kíváncsi rá, akarja az aláírását. Hálát érzett mindenért, a mindenségért, azért is, hogy dedikáltatnak vele. Mindig ez élt benne. No de ami a szöveget illeti: ezek nem mindig voltak igazán érvényesek, mert sokszor azokhoz is nagyon kedvesen fordult, akik nem voltak igazán jó emberei.

T.M.: Igen, erre vonatkozik, amit az előbb mondtam: „Isten áldjon meg” – de mást szeretett volna írni.

B.D.: Előbb hallottuk, Miklós félt könyvsátorba menni dedikálni, hogy nem lesz elég közönsége. Amikor én 1957 végén kiszabadultam a Csillag-börtönből, összetalálkoztam Miklóssal, aki nagyon örült nekem, megölelt és kérdezte, hogy mi volt. Magunkfajta ember nem szereti kapargatni a sebeit, inkább azt meséltem el neki, hogy milyen nagy élményem volt Mozart-regénye. Mikor megjelent, elhatároztam, hogy gyorsan elolvasom, de közben letartóztattak. Pár hónap múlva megengedték feleségemnek, hogy beadja. Csodálatos élmény volt abban a világban, nem is találok erre jobb szót, különleges varázshegy, arról nem is beszélve, hogy az egyik nőalakjában közös ismerősünk vonásait fedeztem fel. De ami az érdekes: két katonatiszt volt velem összezárva, egyszerű emberek, legfeljebb ha a polgárit elvégezték, elkérték a Divertimentot, hogy ők is elolvassák. Én megijedtem, mert –valóban joggal – nem néztem ki belőlük Szentkuthy-olvasót, de legnagyobb meglepetésemre végigolvasták. Közben megkérdezték, ki az a Watteau, festő? Ezt aztán elmondtam Miklósnak, aki hallatlanul büszke és meghatott lett: „Soha nem gondoltam volna, hogy rabok vigasztalója leszek”.
Az első dedikációt tőle még 1936 táján kaptam, amikor Szerb Antal lakásán megismerkedtünk. Barátságunk ettől kezdve, kényszerű megszakításokkal, valóban haláláig tartott, és bár a háború alatt az első dedikált kötetek elvesztek, nagyon boldog vagyok, hogy például a Múzsák testamentuma című tanulmánykötete megjelenésekor, 1985 októberében dedikált: „Baróti Dezsőnek, legforróbb baráti szeretettel, hálával, örömmel, Geistesgeschichte szent haversággal” – amiben van egy kis irónia is, szellemtörténeti érdeklődésem miatt, de „haversággal”… Szóval ez is Szentkuthy-mű, és végtelenül sajnálom, hogy ezt a börtön-élményt nem írattam be a Mozart-kötetbe, pedig még gondoltam is rá… De aztán úgy véltem, túl patetikus lenne, és tán ezt nem vállalná… Most már nagyon bánom. Megpróbálom rekonstruálni magamban, hogy milyen szépet írt volna bele!

Z.G.: Akkor is nehéz idők voltak, mikor az Árpád-gimnáziumban unokabátyámat, Kertesi Károlyt tanította. Én még egészen kis srác voltam, és csak arra emlékszem, hogy időnként nálunk otthon megjelent – elég gyakran, kb. hetente – egy horihorgas pasas. Ahogy belépett az ajtón, dőltek belőle a viccek, csupa humor, sziporkázás volt körülötte a levegő, és kapásból mindig leküldött rumért, hogy grogot főzzön, és az még emelje a hangulatot. Nahát, ezek a látogatások egy idő után elmaradtak. Nem tudom, miért, nem volt a háttérben összeveszés. Másfelé vittek az utak. Aztán egyszer, jócskán felnőtt fejjel kezdtem matatni, kotorászni a könyvespolcon, és akkor találtam meg ezt a könyvet, ami itt van nálam, a Saturnus fia, első kiadásban. Nem nekem dedikálta, de elhoztam, mert szerintem a témába illeszkedően érdekes. Nagyanyámnak szól, aki nagyon aranyos asszony, engem nagyon-nagyon szeretett, és drága, jó kedélyű, csupa vígság, minden ízében szeretetreméltó ember volt. A következőt írta neki Szentkuthy: „Simon Ferencnének, a legkedvesebb, legjobb, engem szerető, védő, örök nagymamámnak, a dicső Simon-lányok – ezek voltak anyám és nagynéném – drága anyjának. Nem baj, édes egyetlen néni, hogy nem olvasható tudós könyvem, mert a szív, a szív, a jézusi közös szív a lényeg. Öleléssel, hálával, szerelmes szeretet-hűséggel, 1966. június 22. Szentkuthy Miklós”.
Na, amikor én ezt olvastam, teljesen el voltam ámulva, hogy én ezt az embert ismertem, és hát ilyen? Akkor kezdtem el olvasni ezt a könyvet, az utószavát is. Amikor tavaly megjelent második kiadásban, Tompa Mária gondozásában, az utószót előre tette. Szerintem ragyogó ötlet volt, mert egy ilyen szokatlan, történelmi regény ellenes invokáció egyszerűen elképesztő. Amikor megjelent Az egyetlen metafora felé második kiadásban, érdeklődéssel olvastam, és azóta is visszamenőleg, mindazt, amit tudtam, megszereztem. Egyszer felvettem a telefont, gondoltam felhívom. Akkor bejelentkeztem, és mondtam, ki vagyok, talán emlékszik még rám. Hogyne, mondta, mi újság veled… El is mentem hozzá. Mária, maga nyitott ajtót, hoztam könyveimet a táskámban, egy egész puttonnyal, és akkor kértem a magam számára dedikációkat. Minden mozzanatát egy bizonyos távolságból szemléltem, kevésbé közelről, mint maga, de mégis rendkívül frappánsnak, spontánnak, hihetetlen termékenynek éreztem írását, beszédét, számomra teljesen meggyőzőnek. Azóta majdnem minden könyvét elolvastam, óriási élmény volt.

T.M.: Ez azért fontos, mert Miklós mindig nagyon büszke volt arra, ha nem irodalmárok olvasták művét, hanem zenészek, képzőművészek, természettudósok… és például az anatómus, Zboray Géza. Bata Imre nemrégiben beszélte el nekem, hogy Szegeden sok fizikus hallgatta a Prae-szemináriumot, és erre Szentkuthy hallatlanul büszke lett. Mint ahogy mindig szerette, ha különböző szellemi körökből való emberek jönnek hozzá. Ezért örülök annak, hogy itt is különféle érdeklődési körű barátok jöttek össze.

M.L.: Igen, hát ki mindenkinek dedikált? Amikor néztük dedikációit, kiderült, hogy barátoknak, művészeknek, bejárónőnek, miniszternek, zöldségárusnak. Egyszer Dollyka megy a Budagyöngye piacon és az egyik zöldségárus szakavatottan beszélni kezd neki Joyce Ullyses-éről, amit tudvalevő, Szentkuthy Miklós fordított. Ennek a zöldségárusnak küldött aztán Miklós egy könyvet, a Doktor Haydn kötetet. A következőt írta bele: „Kedves Barátomnak, háztartásom kimagasló oszlopának, szerény étvágygerjesztőként kiadós zenehallgatáshoz, hálával és szeretettel: Szentkuthy Miklós. 1982. november 10.”.
De nekem a dedikációk közül az tetszik a legjobban, amit a bejárónő Rozikának írt: „TE ROZI: te örökifjú, HÚSVÉTI TYÚKOM-BÚKOM, negyedszázados arany csibém – pillanatnyilag nem férsz bele egy őskori ősóriás strucctojásba se, mert így találtad izgató idomaidnak szépségét fokozni – viszont? viszont? – az ÉN SZÍVEMBE bőven bele, beleférsz – csak? csak? onnan NEM fogsz kikelni, mert én onnan nem eresztelek! Miklós”.

T.M.: Egy kis példa arra, hogy milyen humora volt Szentkuthynak és feleségének, Dollynak is. Mikor 1980 nyarán megjelent a Prae, nővérem, aki vidéken él, az ajándékba kapott két kötetet dedikálatlanul hazavitte. Egy alkalommal eljött meglátogatni őket. Két táskában hozta a kertjükben szedett temérdek gyümölcsöt meg zöldséget. Miklós meg Dolly összedugták a fejüket: vajon Cisszi miért nem hozta el a Prae-t dedikáltatni? Aztán neki is szegezték a kérdést: „Hát magának nem fontos, hogy én dedikáljam a Prae-t?” Mire az ő spontán válasza: „Ó, annyi zöldséget hoztam, hogy már nem tudtam elhozni a két kötetet, – majd legközelebb.”. Erre kitört a hangos hahota, Szentkuthy nagyon élvezte, hogy a káposzta meg a Prae valahogy egy mérlegre kerültek. És a következő alkalommal ezt írta be neki a könyvbe: „Drága jó Cisszinek, aki legédesebb ajándékozó kedvében ma is sok zöldséget hozott (borral) Tatabányáról, de most valahogy mégis belefért a Prae: bab, karalábé, káposzta, kapor, stb., stb., közé = ennek a szerencsés szituációnak az emlékére, örömére köszönti magát (Mari testvérét!) hálás szeretettel: 1980 VIII. 1. Miklósa”.

Z.G.: Itt most többször elhangzott a hála. Nekem van egyetlen plauzibilis elgondolásom, hogy vajon ez a szó miért szerepel annyiszor? Ő szellemóriás volt, jócskán túl az irodalmon. Hatalmas áttekintése volt a világról, viszont azzal is tisztában volt, hogy elég nehezen megközelíthetők a művei. Talán ezt tudva érezhetett hálát olvasói iránt.

T.M.: Feltétlenül, mert egyrészt igaz, amit előbb Lívia mondott, hogy az alázat, a hála és a szeretet dominált benne. Dedikációi stílusa révén szinte szuggesztív kapcsolatot teremtett olvasójával, akinek az oldaláról nézve a mágia folytatódik majd. Ahányszor előveszi a könyvet, mindig frissnek hat a dedikálás pillanatának az élménye. Hiszen az olvasó kiváncsian várta, ismervén Szentkuthyt, mit fog vajon beleírni neki, személyre szólóan. Ez a többrétegű játék érződik a magas fokon kicsiszolódott dedikációkon. Hálás volt azért is, hogy olvasója részt vesz ebben a játékban. Ez a játék viszont, valljuk be, néha kíméletlen volt. De hát aki magával szemben olyan önkritikus önarcképet vésett papírra, mint ő… Sokan azt hiszik, gőgös volt, mivel válaszai néha durván és élesen hatottak, mint egy ütőhangszer. Volt benne brutalitás? Lehet, de ezt gyermekdedségéből fakad. Például ismerünk ugye olyan dedikációt, melyben nyíltan leírja: „nem kell elolvasnod, ha ez túl magas neked…”, stb. Dollyval néha cenzúráztuk! Mert démonisága és gyermekdedsége, távoli perspektivikus látása és gyermek-kuckó béleltsége olyan házasságban élt benne, egy olyan különleges egymásra hatásban, ami nagyon kevés embernél fordul elő.

B.D.: Meg talán vitalitása is oka lehetett. A vitalitásnak egyik lehetséges kifejezése a nyerseség.

Sz.K.: Én a brutalitása mögött azt érzem, hogy talán ő volt a sznobizmus és a konvenciók legádázabb gyűlölője. A mai magyar irodalmi élet, és a mai magyar irodalmi kritika nagy részben a sznobizmus és a konvenciók marionett-figuráiból áll. Szentkuthy ezektől megőrült. Emlékszem, egy alkalommal valaki a nouveau romant kiejtette a száján: felugrott az íróasztalától, őrjöngve dühöngött, zseniálisan szedte ízekre azt az irodalmi mozgalmat, ami akkor az egész világot elárasztotta, és ami ma is hat a magyar irodalomra, irodalomkritikusokra. Ő akkor és azoktól kapott dührohamot, akikről úgy érezte, hogy sznobként közelednek hozzá. Nem várta el azt, hogy őt zseninek tartsák, sem azt, hogy tiszteljék. Számtalanszor elég tiszteletlenül vitatkoztunk, röhécseltünk, meg ironizáltunk nála. De attól megőrült, ha valaki alázattal közeledett hozzá, a „Nagy Mesterhez”. Ezt nem bírta elviselni, sznobnak és hamisnak érezte, ilyenkor volt rendkívül goromba és dühös.

M.L.: Egy riporter járt nála, azt gondolta, hogy a Prae szerzőjéhez sznobos dumákkal kell jönni. „Szófétisekkel és fogalom-totemekkel”, ahogy maga Szentkuthy mondogatta. A riporter magasröptű, „filozófikus” szóáradatára Miklós egyre mélyebbre süllyedt fotelében, nézett, nézett, és ezt nyöszörögte Dollynak, mint egy gyerek: „Nem értem! nem értem!”

Z.G.: Ne haragudjon meg, nekem más emlékeim vannak vele, hadd kérdezzem meg, mit jelent az, hogy brutális volt? Tehát azt, hogy nekiesett valakinek, hogy te egy marha vagy? vagy mi?

Sz.A.: Illusztráció ehhez: mikor én elkészítettem azt a száz kockát, akkor telefonon magának, Mária, elmondtam, hogy ezek a képek nem éppen hízelgőek, hanem eléggé karakteresek, nem baj-e? Mire maga mondta, dehogy baj, sőt. Felvittem egy köteg képet Miklósnak. Nem azt mondom, hogy csúf embert csináltam belőle, erről szó sincs, de a fotográfus szándéka az, hogy azt örökítse meg, ami benne van! Ezek a nagy gesztusok, az egyetlen foga… Miklós elkezdte nézni a képeket: „Állati jó, milyen ronda vagyok ezen… egy egész ilyen púp, dagasztott tészta van az arcomon…” – És hát ez rossz? – kérdeztem. „Dehogy rossz! de ronda vagyok!” Ott ültem mellette egy sámlin, ő nézegette a képeket: egy kép egy perc, aztán átpasszolta Dollynak és Marinak. Ha ők nem nézték, akkor ő is abbahagyta, nem nézte tovább, ami ott volt előtte. Volt egy kép, amin volt egy olyan sátáni-féle nevetés, egyszer csak megszólalt: „Olyan vagyok ezen, mint maga az ördög! Ezt a fogamat, neked fogom adni, ez úgy divat, fülbevalónak!” Fantasztikus volt.
Továbbmenve, arra vonatkozólag, hogy rejtőzködő volt és nem akart könyvsátorba kiállni: ’88 nyarán, a mi interjúnk után, volt a Nemzeti Galáriában egy kiállításom. Ráadásul olyan témában, amiről tudtam, hogy biztos érdekli: a magyar szerzetesrendek. Meghívtam. Mari azt mondta, Miklós biztosan nem fog elmenni. És miért nem? – kérdeztem. „Nézze, hát ott lesz egy csomó pap…” – Akkor jöjjön bíborosi ornátusban – feleltem. Mert hát minden ember hiú, aki kiállít, és mondom, ha Szentkuthy odajönne, meg lennék hatva. Nem mondta, hogy nem fog eljönni.
De tényleg nem jött el, viszont elküldte Tompa Marit, aki ott megjelent egy nagy borítékkal, nekem címezve: csillag, kétszer aláhúzva, hatalmas betűk, cakkos levelezőlap. Aszongya: „1988 V. 27., oldal 1. (bekeretezve) Drága, mind drágább András, (aláhúzva) barátom. (Gondolatjel). 1. Dollyka egészsége most olyan, hogy pillanatra se hagyhatom magára.
2. Én klinikai röntgenezések után itthon haldoklom reumával. 3. Lakásom kétharmada egy hónapja rom és rombolás. Járhatatlan, használhatatlan. (Zárójelben): Új víz és villanyvezetékek, nyílt átjárók! (Fordíts-jel, aztán 2. oldal bekeretezve). 4. Könyvemet (Fri-Hi) majd lakásodra vagy más megadott címedre küldöm el – kiállításod szent rumlijában bizonyára elkallódnék. (Tehát itt van az a bizonyos visszahúzódás, szerénység, hogy az ő könyvére én miért is vigyáznék?). 5. Hála, hála minden ihlető segítségedért! 6. Isten áldása legyen műveden és sikereidon, Thai-földtől hazánk megszentelt provinciájáig. Legénebb éneddel az én legénebb énem, Miklós” (csillag, felkiáltójel). Persze, ez volt a gesztus.
Majd eltelt néhány nap. Akkor már megjelent az én könyvem, akartam is neki adni. Reggel csöng nálam a telefon, – ehhez hozzá kell tenni, hogy mikor hívták, általában soha nem ő vette fel, hanem Dollyka vagy Mari – Miklós hív! reggel 8 óra tájban. Azt mondja: „Halló! láttalak a TV-ben! könyvet idehozni! adok én is könyvet! Gyere ide!” – Jó, rögtön, csak felöltözöm. „Borotválkozz meg és gyere ide!” Odamentem, és ott állt, nyakkendő, ing, nekem dedikált Fri-Hi példánnyal a kezében, azt odaadja, én odaadom az enyémet. Bor, ordítás… Hát valami tüneményes volt!

Z.G.: Szerintem nagyon jó, hogy te így tudod utánozni. Mert őt, a Fityót, ahogy nevezték tanítványai, látni és hallani kellett egyszerre. Ez, amit elmondunk, lehet, hogy érdekes lesz így, de az biztos, hogy a kép nagyon hiányzik. És amikor te elmondtad, hogyan nézett ki, milyen volt az arca, az nagyon megjelenítő erejű volt, és hozzátartozik az egész jelenséghez, óriási szemei, hatalmas szemöldöke…

T.M.: Az, hogy Szentkuthy terjedelemre is óriási életművet alkotott, egyáltalában nem jelentette azt, hogy ne lett volna szenvedélye a sűrítés. Mindig a zenei kifejezést emlegette: „stretta, stretta!” És azt a példát hozta fel, hogy a gótikus gyámköveken 30-40 centi átmérőjű helyen, egyetlen kőből kifaragott jelenet látható: például Heródes lakomája Salomé táncával, vagy a Három királyok imádása, a betlehemi gyermekgyilkosság, stb. – az ilyen kis helyen összesűrített drámai jeleneteket érezte mindig nosztalgikusan ihlető és követendő példaképnek. A dedikációk ilyen stretták.

M.L.: Még egyszer a személyiségére visszatérve: roppant nagy szeretet élt Szentkuthyban. És ez a legtágabb értelemben vett szeretet volt. Amit nem lehet meghatározni hipokrita kispolgári módon. Egyetlen szempont élt benne mégis: a másik ember akaratának és szándékának végtelen tisztelete. Az is hozzátartozik a Szentkuthy-képhez, hogy hívő keresztény volt, akiben végül is minden szenvedély lassan szeretetté szelídül, Krisztus vonzásában. Én ezt állandóan észleltem rajta. Óriási szeretet élt benne, az univerzum szeretete, az evolúció szeretete, furcsa kimondani, még a bűn szeretete is, legalábbis ennek tudomásulvétele. És persze megint a hála jön elő, mert a női nem szeretete, igen, ez is nagyon fontos volt neki. Azért volt akkora sikere világéletében a nőknél, mert gyermekien hálás tudott lenni. És a gyermeki hálára minden nő érzékeny, lehet plutokrata vagy arisztokrata, lehet takarítónő vagy kékharisnya.

Z.G.: Azt hiszem, ennek van egy másik oka. Bár nem akarok maga helyett női szemszögből „szakérteni”, de olyan egyéniség volt, aki ha megjelent, rá kellett figyelni. Blake mondja: „Akinek az arca nem ad fényességet, soha nem lesz csillag”.

M.L.: Igen, de ha egy férfire odafigyelünk, az merő sznobizmusból is lehet. Mert mindnyájan sznobok vagyunk valamelyest, és egy diadalmas férfit nagyon könnyű szeretni. De igazán mélyen szeretni, bárki legyen is, a hála érzelme miatt lehet: minden apró kedvességért, gesztusért Szentkuthy hihetetlenül hálás tudott lenni.

T.M.: Soha nem felejtette el azt, aki jót tett vele. Néha még kínos is volt ez: furcsa helyzetet szült, ha találkozásukkor valaki elfelejtette vagy negligálta Szentkuthyt, aki viszont nem felejtette el ezt a valakit, mert jó intenzív emlékei voltak róla.

S.I.: És ezek a dedikációk jó alkalmak voltak arra, hogy ő így vagy úgy kitárulkozzon, nem?

M.L.: Igen, ha tartalomelemzéssel néznénk végig a dedikációkat: „hálával”.

B.D.: „Tüzes hálával” – írja egy alkalommal nekem.

T.M.: Például, ha valaki elfelejtette őt, ha valaki hálátlan volt hozzá, annak is odaírta, hogy „hálával”, tehát felmerül az őszinteség kérdése ezekben a rendkívül manierista dedikációkban. Nagyon sok embert zavarba ejtett Szentkuthy, viszont őt soha nem lehetett zavarba ejteni. Egy külföldön élő magyar barátom mondta nekem: Szentkuthy dedikációja annyira zavarba ejtette őt, hogy eljönne Szentkuthyhoz, de kizárólag azért, mert szeretné zavarba hozni, az asztal alá gyötörni. Szóval ilyen ellenreakció is létezik. Szerettem volna, ha ez a találkozás létrejön. Ugyanis Miklóst nem lehetett zavarba hozni. Legfeljebb azt mondta: „Te, most gondolkodnom kell, hagyjál békén egy kicsit”. És nyugodtan kinézett az ablakon, ha akarta, percekig némán végiggondolt mindent, miközben a másikat kényszerűen zavart csönd vette körül. Aztán mélyen belenézett a szemébe… hú, azok a fix  tekintetei!

M.L.: Ez biztos, de azért ő drága öreg bölcs bölény volt, nem ment bele olyan szituációba, melyben zavarba jöhetett volna. Tehát könyvnapi sátorba is azért nem ment el, mert bölcsen kikerülte azokat a helyzeteket, melyek szorongással töltötték volna el.

T.M.: Itt eszembe jut egy anekdota: Berzsenyi Dánielt megkérte egy leányka, írjon az emlékkönyvébe valami szépet. A fiatal költőtől ennyi tellett: „Hamarossan nem jut más eszembe, mint a nevem: Berzsenyi Dániel”. – Milyen kín lehetett még a legnagyobb költőnek is rögtönözni, – ahogy Nádor Tamás jól elemezte.
De visszatérve Szentkuthyra, dedikációiból sokszor kiérezhető a melankólia. Nemcsak azok felé, akik messzire elutaztak, hanem akikkel mindennap találkozhatott. Mert gyakran hallottam tőle: „Ha élek holnap akkor…” ezt meg azt tesszük. Állandóan készült a halálra, az átmenetelre, az elalvásra, nevezzük ahogy akarjuk. „Sub specie mortis et aeterni…” – naponta hallottam ezt tőle. Furcsa, szinte konok melankólia-színezetet kapott ettől az élete, s ennek következtében a dedikációi is. Pardavi Márta barátnőnk Amerikából Szentkuthy halála után 1-2 héttel érkezett meg. Mutatta nekem, mit írt fél évvel azelőtt megjelent novelláskötetébe: „Pardavi Horváth Mártának és családjának (Egyesült Államokba küldve!) – Pardavi Márta, Kismárti, Ferkó nélkül (bizonyára örökre!) Szentkuthy Miklós a legkifosztottabb a világon. 1988. január 6.” És valóban napokon múlott, hogy nem találkoztak. De a melankóliához tartozik a vétek, a botlás tudomásulvétele vagy lenyelése, megemésztése. Előbb említetted, Lívia, hogy a bűnt is bölcsen tudomásul vette: voltak emberek, akikben utálta a túltengő bűnt, de a szakmai féltékenység, a harag és a bosszú teljes hiánya, a megbocsátás, az emberek megértése felé vitte el a viselkedését. Tehát a bűnt, a politikai köpönyegforgatást, a sznobizmust nem viselte el, de az embereknek nem ártott soha.

Sz.K.: Még egy másik vonást is érzek egyéniségében: beszélgetéseink során szörnyű kegyetlenül tudott műveket elemezni, mégpedig a kor divatos műveit. Senki úgy le nem vágta két mondatban az éppen ügyeletes zseninek kikiáltott írót, mint ő.  Tehát valóban nem volt irigy, ez tény és való. Ő egyszerűen az értelmével szedett ízekre mindent. És én úgy érzem, hogy volt benne valamiféle olaszos, arisztokratikus barokkos gőg is, amely onnan származott, hogy iszonyodott attól a sok hülyeségtől, amivel elárasztották az irodalmat, meg a folyóiratokat, meg a lapokat… pontosan tudta, milyen szellemi fölényben van korával szemben. Emlékezzen vissza, hogy kinevette azokat, akik különböző izmusokban rendezett kiállítás megnyitására kérték fel. Pontosan tudta, hogy temérdek modern irányzat ideje lejárt. Balzac sokkal korszerűbb író, mint X, Y, Z, aki felmelegített izmusokat hoz elő. Valóban, volt benne valami gőg, a szellemi magasabbrendűség következtében, de ez teljes joggal volt, ez hozzátartozott az egyéniségéhez. Az ő kedvessége és alázatossága ebből is ered, hogy ezt igyekezett palástolni. Szégyellte azt, hogy ő ennyire tehetséges és okos, és hogy ezért gőgös.

T.M.: Egy 17. századi francia herceg, Duc de Rohan jelmondatát idézte sokszor Szentkuthy: „En me regardant je me dédaigne, en me comparant je suis fier, je suis duc de Rohan!” (A tükörbe nézve megvetem magam, másokkal összehasonlítva büszke vagyok magamra, én Duc de Rohan vagyok!)

S.I.: Észrevettem, hogy ezekben a dedikációkban rengeteg művelődéstörténeti hátterű utalás is van. Esetleg előfordulhatott-e olyan komikus eset, hogy az illető, akinek dedikált, nem értette, mit írt neki?

M.L.: Nem hiszem. A helyzet- vagy jellemelemzés mindig vágott. De mint műveiben, itt is néha álarcban jelent meg, és ami még lényeges, mivel évtizedeken át tanár volt, pedagógusként is megjelent. Volt tanítványai egybehangzóan mondják, hogy igen nagy esze volt, de közérthető és szórakoztató volt.

Sz.K.: Nekem van egy olyan dedikáció birtokomban, mely irodalomtörténelmi érdekességű: a Megszabadított Jeruzsálembe ezt írta: „Kedves jó Szalay Károly, ezt a könyvet vígan teheted zsebre, vígan is dedikálom, mert nyíltan nem Orpheus-kötet, nincs dolgod vele, pedig hajszálon múlott, hogy orphizálódjék.”

Z.G.: Mari, megenged egy kérdést? Maga tényleg a legközelebbi munkatársa volt. Magának mit írt?

T.M.: Például az utolsó könyvébe, a Frivolitások és hitvallásokba írt sorai már teljesen transzcendentális hangulatúak. Azt írta, hogy a mi kapcsolatunknak és együttműködésünknek a súlypontja a másvilágra helyeződik át, és erről ez a dedikáció tituláris dekrétum, melyet hatan hitelesítettek aláírásukkal: Michael, Raphael, és Gabriel arkangyalok, valamint Szent Miklós, Szent Mátyás, és Szent Erazmusz[1].

-- * --

Nádor Tamás nem tudott eljönni a kerekasztal beszélgetésre, de elküldte megjegyzéseit Szentkuthy Miklós dedkációiról.

Nádor Tamás: A káprázat kézjegyei
Sok író legkellemetlenebb kötelezettségei között tartja számon a dedikálást. Valóban, némileg elszomorító is a tollforgatás valamelyik nagy mesterét, mondjuk a könyvheti kötet-láttamozás futószalagján látni. Még a leghiúbb szerzők kézjegye is görcsök közepette csikorog ilyenkor a sokadik hódolatteljes olvasó papírjára. Van persze, aki sütkérezik a dicsőségben, lám kedves csodálóm, most abban a kegyben részesülhetsz, hogy megtekinthetsz háromdimenziós, szélesvásznú élő adásban, zsenialitásom tapintható teljességében. De azért az ujjak nem hazudnak: „pokolba, gazdám, a szellemeddel”, nyöszörgi a kéz, más a huszadik dedikáció után. Az ismerősöknek szánt bejegyzés még kínosabb ügy, hisz nekik illik valami eredetit, személyeset, szívhez szólót kitalálni. A bensőségesebb kapcsolat megkívánja, hogy az író a bejegyzés pillanatában legyen ihletett. Pedig a mi szegény művészünk épp a legrosszabbkor szürkül el, akkor nem jut eszébe semmi; a légüres tér az egy zsúfolt városközpont a barátnak, a kollégának dedikáló író agyához képest. Hagyjanak magamra, sikolt az író lelkében lakozó sértett géniusz, miközben a kimosott emlékezet fölé akadémikus álarcot illeszt. Okosabbja ilyenkor beéri a legalaposabb klisével: „szeretettel”, „barátsággal”, „tisztelettel” és így tovább. Van, aki csupán a monogramját hajlandó bejegyezni, így aztán nincs kockázat. Déry Tibor például ilyen fukarul bánt azokkal, akik nem kímélték. Szerencsétlenebbje vagy udvariasabbja megindítja agyának prését, és onnan gyömöszöl ki valami szellemlepénykét. Humorosabbja és kényelmesebbje huszáros megoldást választ: Galsai Pongrác egyszer hat könyvön átívelő dedikációt rögtönzött. A nevét betűzte hatfelé. Egy híres grafikus, minthogy nem jutott eszébe más, egy kis rajzos semmit skiccelt a névjegye fölé. A pedánsabbja hosszan leírja, hogy a könyvbe mikor, hol jegyzi be, amit bejegyez, cirkalmazza az aláíráskérő nevét, kicifrázza a sajátját, dátumot körmöl és minden közlést külön sorban tálal. Az eléje dugott, tériszonyt keltően üres lap így valahogy mégiscsak megtelik.
Szentkuthy Miklós – a magyar irodalom legkáprázatosabb udvari bolondja, legjátékosabb bölcselője, legműveltebb nyelvzsonglőrje, legudvariasabb gorombáskodója, leggyermekibb teátristája, és persze legsátánibb áhítatkeresője – ebben is különbözött mindenkitől. Egy szempillantással megmérte a maga emberét, és úgy illesztette az illetőt saját belső világegyetemébe, kavalkádrendszerébe, hogy a címzett villámportréja is benne legyen a dedikációban. Egyszerre a színét-visszáját láttatta a kézjegykérőnek, intellektusának bukfenceit, küllemének karikatúráját, groteszk koponyában a filozófiát, pöffeszkedő tartásban a szellemi törpeséget. Ennek a gondolatátviteli készségnek a birtokában ontotta aztán leleményeit. Pazarló, nagyúri módon, a kifogyhatatlanság gesztusával. Szellemének cilinderéből véget nem érően szökkentek elő az ész bűvészmutatványai, a sziporkázó szövegszalagok. Minden bejegyzés rögtönzésnek tetszett. Pedig a mester egy semmihez nem hasonlítható tehetségrendszer megmásíthatatlanul kész darabjait emelte ki. Mégis személyes játék volt mindegyik dedikációja: szikrázó virágcsokor hölgyeknek, fűszerezett italpárlat férfiaknak.

 

 

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008