Szentkuthy Miklós válogatott dedikációi (A Szentkuthy Miklós Alapítvány archívumából a szövegeket és a fotókat válogatta és szerkesztette, a kötetet sajtó alá rendezte Tompa Mária. Hamvas Intézet, 2007)

Örök közelség, ezer emlék

Jó néhány éve, sőt most már évtizede, a „kárbaveszés-félelem” azt sugallta, hogy lemásoljak minden dedikációt, melyet férjem írt könyvbe, folyóiratba, cikk vagy tanulmány fölé. Néha közelharc folyt, mert a dedikált könyv tulajdonosa, barát vagy akár félig ismeretlen olvasó, már vitte volna a zsákmányt, és én a hóna alól könyörögtem vissza: „bocsánat, kérem egy pillanatra, én mindig lemásolom a dedikációkat…” – Miklós ilyenkor a vendég felé fordulva elnéző mosollyal tűrte hobbimat, és megerősítette fenti rablásom, kérő kézmozdulatom célját.

Szentkuthy Miklósné, 1989. augusztus 26.

Bevezető

„Hálával, szeretettel, örömmel, hűséggel”

A kötet címe egy dedikáció szövege, mint ahogy a fenti mottó is az. Ebben lehetne összefoglalni Szentkuthy Miklós kapcsolatát azokkal az ismerősökkel (és olykor ismeretlenekkel is), akiknek frissen megjelent könyveit dedikálva személyesen átadta, küldte, vagy akik eljöttek hozzá, és könyveit dedikálásra átnyújtották. A kötet elején az olvasó talál egy kerekasztal beszélgetést, amely egy rádióműsort vezetett be. Ennek az a története, hogy Salamon István, a Magyar Rádió riportere több interjút[1] kezdeményezett és valósított meg Szentkuthyval 1984 és 1988 között. Az író elhunyta után, egyszer eljött Szentkuthynéhoz és hozzám, emlékezve azokra a szombat délelőtti látogatásaira – mint mondta –, amikor annyi kedvességet és szellemi ajándékot kapott Miklóstól. A lépcsőn felfelé jövet arra gondolt, milyen szomorú, hogy többet már nem kap ajándékot tőle. Aztán szóba került egy érdekes körülmény: Dolly elmesélte Salamon Istvánnak, hogy a 60-as évek óta szorgosan leírta a dedikációkat, mielőtt férje átadta valakinek a könyvét. De a Frivolitások és hitvallások önéletrajzi interjúkötetbe írt ajánlásokat nem tudta lemásolni, mert kórházi tartózkodása után itthon betegen feküdt és nagyon gyenge volt. 1988. június 10-én Miklós a könyvtárszobájában éppen egy nagy halom könyvet dedikált hajnal óta, mikor Dolly ágyából átszólt neki: milyen kár, hogy ezt a rengeteg ajánlást most nincs ereje lemásolni. Mire Miklós: „hozzatok ide egy magnetofont, felolvasom az összes dedikációt”. Így is lett, és kazettán megőriztük a Frivolitások és hitvallások dedikációit Szentkuthy hangjával. Salamon István ennek nagyon megörült: „Hát mégis kaptam ajándékot Miklóstól! Ebből egy szép rádióműsort fogunk csinálni!” Valóban, megrendezett egy kerekasztal beszélgetést a rádióban, és ehhez hozzájöttek a szövegek Szentkuthy hangjával, másokat pedig színészek olvastak be, tehát egy válogatást készítettünk a Szentkuthyné által összegyűjtött dedikációkból.

Itt jegyzem meg, hogy Szentkuthyné Dolly nagy érdeme a dedikációk fáradhatatlan lemásolása, begyűjtése, mert különben sem a rádióban elhangzott műsor, sem ez a kötet nem született volna meg. (A fenti rövid szöveget halála előtt két héttel fogalmazta meg). Nagy szerencse, hogy férje mindent gyűjtő, rögzítő hajlama rá is átragadt. Különben is, mindenben mérhetetlen segítőkészséggel állt és, ha kellett, küzdött férje oldalán.

Sokat gondolkoztam a csoportosításon: Szentkuthy műveinek időrendi sorrendjét vegyem alapul, vagy azokat a személyeket vegyem egy csokorba, akiknek szól az ajánlás? Mert ez utóbbi esetben sokkal jobban átélnénk egy-egy emberhez fűződő viszonyát. Végül azért döntöttem a művek időrendi sorrendje mellett, mert elképzeltem, ahogy Szentkuthy dedikált: ő egy könyve megjelenésekor, sokszor a kötet témájára összpontosítva, csillagszórószerűen szórta szét egymás után, két-három óra leforgása alatt, a legkülönbözőbb emberekre gondolva a megemlékező és ajánló szövegeit. Így ez a csoportosítás valósabban visszaadja az író lelkiállapotát, amikor egy-egy műve megjelenése után, vagy akár több emberrel történt baráti találkozás kapcsán könyvébe ajánlást írt.

Már az is jelentőséggel bír, hogyan merült fel egy ilyen szokatlan témájú kötet megjelenése. A kerekasztal beszélgetésben remekül elemzik ezt a résztvevők. De meg kell jegyeznem, hogy mikor Hankiss Ágnes, a Hamvas Intézet igazgatója felkért a kötet megszerkesztésére, ő nem volt ismeretében sem a kerekasztal beszélgetésnek, sem a rádió-műsornak. Tehát ő tisztán és közvetlenül a dedikációk vonzásában gondolkodott, mikor vállalta egy ilyen különös tárgyú kötet kiadását.

Azt a jelképes alcímet is adhattuk volna: „Szentkuthy Miklós lakomája”. Mert miközben intenzíven dolgoztam a dedikációk csoportosításán, az az érzésem támadt, mintha Szentkuthy meghívott volna bennünket egy nagy, klasszikus értelemben vett lakomára; egy kerek asztal köré gyűltünk össze mindannyian, akik a dedikációkban szerepelünk, beleértve élőket és holtakat egyaránt. Mert ez a gyűjtemény azt sugallja, hogy mindenki él, aktívan van jelen az ajánlásokban. Meghívott mindenkit, akit Miklós szeretett hosszú élete folyamán, vendég volt mindaz, aki megtisztelte őt azzal, hogy dedikáltatott könyvébe, aki olvasta őt, aki iránt ő is hálát, esetleg megbékélést érzett. A lakoma vidám hangulata megemelt, majdnem azt mondanám: olümposzi, örökkévaló, nem zavarja meg semmi sötét fenyegető veszély. Mert fölötte van minden kudarcnak, minden csapda-veszélynek, minden szorongásnak, rettegésnek. Mindenkihez kedvességgel fordul, senkivel szemben sem kurtaszavú és rideg. Azért is tűnik annyira derűsnek a légkör, mert tágas időmezőben állt össze ez a szövegegyüttes, mondhatnám: , tehát a hosszú távú életfelfogás belső biztonságát leheli. Nincs irigység, féltékenység, nincs gyűlölködés, de van egymás iránti megértés, mintha minden meghívott, az asztaltársaság minden tagja szeretné egymást, mintha a meghívottakra is átragadna a dedikációkból sugárzó intim derű. A sokaság ellenére nincs tömegszemlélet, de van az egyének végtelen tisztelete, egy tisztán körvonalazott emlékezet szép momentumai. Mintha Szentkuthy humanizálná ember-voltunkat és élettörténetünket ezen a képzelt nagy lakomán. Egyedivé tette, megemelte a másikat, a dedikáció alanyát, felhevítve szavaival a közös emlékeket és az illető esetleges régebbi szolgálatait.  Mélységesen szubjektíven hatott rám, egymás után olvasva, ennek a sok-sok dedikációnak a rendkívül színes mozaik-jellege. A felsőfokokban írt, vallásosan szerelmes szövegekben a jelképek sokszor konkrétumokká sűrűsödnek, a konkrétumok pedig – amelyeket pl. az illetőhöz fűződő kapcsolatából kiemel – jelképekké tágulnak. („… a Maga ciklámenjei még ma is újabb és újabb parádéban virágzanak /egyenesen csoda ez/ – de az én szeretetem nem csoda, hanem természetem édes törvénye! 1985. X. 30.”). Háromdimenziós hatást kelt, mikor a szeretet, a kapcsolat és a hála, esetleg a saját maga lekicsinylése szinte a levegőben van: „… jelenléte, találkozásunk, minden közös szavunk, aranyhajú fényképe, ajándékai, fordításának (halálraítélt) tervei: nem is „emlékek”, hanem legfényesebb prezenciák!” (Katerina Králová azért jött el Szentkuthyhoz, hogy elmondja neki, a Divertimento szlovákra történő lefordítására készül. Ezt a hírt az író nagyon szkeptikusan vette tudomásul, erre utal a ”halálraítélt” szó. A könyv megjelent Pozsonyban, de már az író halála után, 1989-ben).

Már más helyen is említettem, hogy tíz esztendős közös munkánk folyamán tapasztaltam: Szenkuthy képtelen volt a gyűlöletre, szakmai féltékenységre, irigységre. Persze volt, akit nem szeretett, de nem fonta őt hálójába a gyűlölködés. Az ironikus megjegyzések a szövegekben inkább szellemességgel, meleg humorral vannak becsomagolva, mintsem vitriollal leöntve. Ha valaki elszakadt tőle, emberi vagy politikai okokból, azzal mindig és mindenképpen közli ezt a fájdalmas körülményt, a szeretet kihülését, az eltűnt, felszívódott barátságot (Édes jó Pistám, bocsásd meg, hogy ilyen nyomorult dolgozatokkal zavarlak… - írja Vas Istvánnak, saját művét „lekicsinyelve”). De a tömör jellemábrázolás legjobb példáit is megtaláljuk itt: „Mindenünknek! okos, jóságos, segítő, ügyes, »diplomata«, megértő, védő, főzőcskéző és áldó, bajainkban vígasztaló, hibáinkat megbocsátó, biztos ízlésével, szép ujjaival útmutató kezeibe teszem le ezt a szerény apróságot – ha odaírtam, hogy „Mindenünknek”: teljesen fölösleges azt is odaírni, hogy Rozikánknak – hiszen mindenki tudja, hogy csakis Őróla lehet szó.”

Van egy sejtésem, ami megint csak nem tőlem ered, hanem magától az írótól. Amikor ezt a rengeteg barokkosan burjánzó dedikációt olvasom, eszembe jut, hányszor emlegette Szentkuthy azt a nagy, „bűnös” mulasztást, ami egy egész életen át valóssággal kínozta: a Prae 1934-es megjelenésekor az Egyetemi Nyomdában odabátorkodott hozzá egy töpörödött bácsi: mindenkinek dedikál az író úr, csak neki nem, pedig ő volt az, egyes-egyedül, aki hosszú hónapokon át dolgozott a Prae ezerkétszáz oldalas kézirat-szövegének kiszedésén. Persze Szentkuthy sűrű bocsánatkérések közepette – el tudom képzelni, hogy még talán kezet is csókolt neki – azonnal dedikált a szedő bácsinak egy példányt. Sokszor úgy érzem, hogy ennek a mulasztásnak a tudat alatti kompenzálása benne rejlik sok díszes dedikációban. Ahogy saját jellemét ismerte és jellemezte, mintha az élet rendjét átlátva, a „véres szamár” jelenségen korrigálni akart volna. A dolgok felszínre hozása egyfajta korrigálása a múltnak. Azt is sokszor hallottuk tőle, hogy műveiben nem szereti az elkötetlen szálakat: az ajándékkal szinte beteljesítette egy könyv születése/megjelenése utáni sorsát, átadta a megajándékozottnak, ami szintén intim gesztus volt.

Persze ez még csak fokozza a nyíltszívűség érzetét, amivel a dedikációkat írta, és amelyeknek hatalmas tűzijátéka olvasatán elgondolkodtam, mi volt az a pszichés erő, ami Szentkuthy indítékaiban ezt az egyszerű, monoton műfajt ilyen színessé tette. Az élet faggatottja interjúkötetben Mezei Andrásnak listába foglalt karaktervonásai között ezt is említi egyes szám harmadik személyben: „mindenkihez végtelenül kedves, és csak végtelenül kedves emberekkel képes érintkezni…”.  Sokszor mondta (talán kissé szándékolt önszuggesztióval, és szándékolt gyermekiséggel), hogy milyen érdekes, őhozzá csak jó emberek jönnek… Ahogy visszagondolok, a látogatók annyira szerettek vele lenni, annyira jól érezték magukat az író budagyöngyei otthonában, hogy hosszú órák után tudtak csak a távozás hímes mezejére lépni. Még a merev, savanyú, száraz emberekkel is szót tudott érteni, fel tudta oldani idegenkedésüket humorral, az illető életének részletes kikérdezésével és elemzésével. Kapcsolatainak, barátságainak alapja sokszor a közös zene-szeretet volt; a zenei konverzációkat többször említi a dedikációkban.

Tehát ő a baráti személyeken túl a színes, kedves látogatások, beszélgetések hangulatát is rögzíteni akarta a dedikációkban. Sok szó esett már arról, Szenkuthy mennyire „rögzítős” alkat volt, szinte mániákusan szeretett mindent gyűjteni, rendszerezni. Nem az utókor számára, nem az örökkévalóság iránti vágyából, hanem mert akkor vált valósággá számára minden, amikor valamilyen formában rögzítette. Erről hosszan beszél a Frivolitások és hitvallások önéletrajzi interjúkötetben: ezért írt közel ötven éven át napi rendszerességgel naplót, ezért gyűjtötte össze hat éves korától haláláig nagy könyvtárát, lemeztárát, magnetofon-kazetta tárát, ezért mutatta be szüleinek nőismerőseit, akikről (és másról is) megannyi fotót halmozott fel. A rögzítés, a gyűjtés azért is volt számára könnyű, és fontos feladat, mert – mint annyiszor emlegette – mindent  a jelenben élt meg. Ez a sokfajta formában történő gyűjtés a dedikációkban például úgy tűnik fel, hogy felidézi az együttléteket, beszélgetéseket, közös élményeket, egy ruhát, egy szerető – vagy akár tőle eltávolodó – gesztust az illető részéről. Az emlékeket annyira sikerült felfokoznia és egyetlen bura alá hoznia, hogy nyüzsgő jelenné vált életének minden momentuma; így tért vissza a bumeráng: a rögzítés következtében és ellenére nem megcsontosodott múlt lett az élete, hanem részleteiben folytonosan felbukkanó, hullámzó „itt és most”.

Jóval Szentkuthy halála után ellátogatott hozzám egy régi kiadói szerkesztő, és egy történetet mesélt, ami még – mondta – tíz esztendővel a Szentkuthy-Pfisterer házban tett látogatása után is elevenen élt benne. Küszködve a sírással gyónta nekem: a 60-as évek végén a Magvető ki akarta adni Szentkuthy összegyűjtött tanulmányait. Ő, mint fiatal, akkoriban odakerült buzgó szerkesztő, egy lektori jelentésben leszögezte, hogy határozottan ellene van, mert Szentkuthy tanulmányai, arculatukat tekintve nem illeszkednek bele a szocialista kultúrpolitikába. Aztán két másik szerkesztő segítségével mégiscsak megjelentek válogatott tanulmányai Meghatározások és szerepek címen, de ez a szerkesztő annyit mégis el tudott érni, hogy a kötetből kihagyták a magyar tárgyú tanulmányokat, mondván: Szentkuthy nem méltó arra, hogy a magyar irodalmi nagyságokról tanulmányt közöljenek tőle. Eltelt 15 év, 1985-ben megjelent, szintén a Magvető gondozásában, a Múzsák testamentuma, tanulmányainak bővített kötete (ekkor már természetes volt, hogy mind a magyar, mind a világirodalmi tárgyú esszéit belevették a kötetbe). És akkor, láss csodát, az említett szerkesztő eljött Szentkuthyhoz, elhozta a frissen megjelent kötetet, megkérte, hogy dedikálná-e…, de előbb részletesen bevallotta múltbeli viselkedését a Meghatározások és szerepek ki-nem-adása vagy kiadása kapcsán, és ezzel egyben már látni engedte elveinek száznyolcvan fokos fordulatát. Szentkuthynak nagyon tetszett ez a gyónásos kiállás, felemelkedett karosszékéből, a kistermetű férfi fölé egyenesedett, megveregette a hátát, harsányan felnevetett, és – hogy feloldja a zavart – öblös hangon bátorította: kedves jó barátom, akkor most, ezen ünnepi alkalomból, igazán megérdemled, hogy egy szép dedikációt írjak ebbe az új esszékötetbe! És írt is neki, tömör-humoros, sőt udvarias-elegáns megfogalmazásban: „…kedves, jó Barátomnak, azzal a leghalkabb reménységgel, hogy ezekkel a textusokkal való véletlen, második találkozása = nem vált ki már olyan érzéseket, mint az első… Ölel, köszönettel, baráti kézszorítással – 1985. X. 7. Szentkuthy Miklósod”.

Ez a történet arról is szól, hogy amíg ő általában laza volt és elengedett, sokakat zavarba ejtett. Sokszor felsőfokokban kifejezett kedvessége azt gerjesztheti a megajándékozottban, hogy: ha magamba nézek, úgy érzem, lötyög rajtam a kedvességnek, felmagasztalásnak az a királyi díszöltözéke, amit rám adott a dedikációban. Talán egyes ajánlások boldog tulajdonosai csalódottak is lesznek, olvasva a másoknak hasonló vagy még tüzesebb hévvel írt szövegeket. És esetleg úgy gondolják, hogy lám, szemfényvesztő, olcsó hízelgés volt minden szava. Sőt talán a féltékenység is elhatalmasodik rajtuk. De tudni kell: Szentkuthy mélységesen tudatosította magában, hogy mindenkitől kap valami értéket, minden egyes embertől mást és mást, ehhez mérten ő is minden egyes baráthoz egyénileg közeledett. A hűséget, a hálát, az égő jókívánságokat, az örömöt, a forró szeretetet komolyan vette. (És ez mindenkit érintett, aki ezen az időtlen „lakomán” részt vesz).

Ebben hasonlít a dedikáció a naplójára, vagy egy fotó pillanatfelvételére, annak hangulatára. Mind igaz, amit írt! A pillanatfelvétel is valóság és igazság! A naplóval ugyanez a helyzet: a pillanat hangulatát ragadja meg. Ő azt a magyarázatot és intelmet fűzte a napló helyes megítéléséhez, hogy nem 1 oldalt, nem is 10-et, hanem esetleg 50 vagy 100 oldalt kell elolvasni ahhoz, hogy át tudjuk fogni a szöveget, megértsük annak nagyobb ívű igazság-tartalmát. Mint ahogy egyetlen pillanatfelvétel valós, de hosszú távon több fotó ad bővebb ismeretet a fotó alanyáról. A dedikációkkal ugyanez a helyzet: Szentkuthy szeretett bőkezű, nagylelkű lenni, gyakorta mondta magáról, hogy impresszionista alkat: a pillanat felfűtöttsége, izgalma, egy új vagy éppen egy nagyon régi barát felbukkanása, és mindezek részletes megörökítése sokat jelentett neki.  Azt hiszem, amilyen szenvedélyes és szubjektív, minden részletre kiterjedő alkat volt, intim szférába tartozó gesztusnak érezte a dedikáció-kérést is, és adást is. Egyetlen dedikáció-helyzetet sem volt képes sablonosan felfogni, és elnagyoltan megfogalmazni. Minden szituáció „itt-és-most” és megismételhetetlen volt.

Ez a végtelen változatosság-készség, tömör sokszínűség, a jelen pillanat gyöngyszemeinek kiemelése az idő szürke folyamatosságából – megérzésem szerint – kapcsolatban van azzal is, amiről már szintén többször beszéltünk: ahányszor fogadott valakit, még egy egyszerű találkozáskor is, Miklós színházat teremtett maga körül. Ezek a dedikációk is megannyi színpadi helyzet. Nemcsak a találkozások, a látogatók indították el benne ezt a felfokozott hangulatot, de erről tanúskodnak azok a szövegek is, amelyeket 10-20-30-asával egy-egy frissen megjelent kötetbe, egyetlen hajnal folyamán bevésett, s majd postán elküldtük a címzettnek. („…Mikor jelenik meg Barátommal a budagyöngyei »színpadon«?” – Sz. Zs.-nak, Arc és álarc, 1982.)

Hány lelkes olvasó jött ide, akiket szinte elkábított Szentkuthy kedvessége, sőt udvarló, gáláns vonzása. De volt a vendégek között kioktató és felsőbbrendű. Akkor Szentkuthy elővette álnaivitás-maszkját, és azzal hozta zavarba beszélgető partnerét, hogy „nem értette, miről is van szó”. Sok dedikáció színességét, gazdagságát, mélységét az adja, hogy a lelkes olvasók és Szentkuthy-rajongók között egyaránt akadt tapasztalatlan fiatalember, gyönyörű, hányaveti fiatal nő, zavarában verejtékező, de igyekvő idős hölgy, „civil” (vagyis az irodalomtól távoli) lakatos, fiatal, elsőkötetes költő, piaci elárusító, ezermester, villanyszerelő (aki rohammunkát végzett a budagyöngyei lakásban hat nappal az író halála előtt), komoly irodalomtudós.  Miklós nagyon szívélyes volt hozzájuk, hódító volt, sok esetben őszintén megszerette és tisztelte őket, meleg szívükért, és intellektuális erőfeszítésükért, amellyel lelkesen és értően érdeklődtek a Szentkuthy-könyvek iránt. Voltak hóbortos sznobok is, akikkel pedig játszott, mintha kamaszok lennének. Nagyon sok visszajelzést kaptam látogatóktól (erről beszél Szebeni András a kerekasztal beszélgetésben), miszerint kellemesen csalódtak, mert egy idős, lemerevedett, fennsőbbséges, humortalan filozófust vártak, és kaptak egy vidám közvetlen barátot, aki őszintén érdeklődik a vendég iránt.

Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a kis Miklóska ha egy nap történt vele valami, akkor azt kora reggeltől várta, nem tudott mással foglalkozni, csak a bekövetkezendő eseményre összpontosított. Ezt tapasztaltam nála idős korában is: ha névnapja, születésnapja, Karácsony napja volt, vagy feleségének volt születés- vagy névnapja, ha látogatókat fogadott, ő kora reggel megfürdött, felöltözött, friss ing, frissen vasalt elegáns nadrág, nyakkendő, izgatottan ült karosszékében és várta, ami, talán órákkal később, történni fog. Ez az izgalom, az elképzelt találkozás öröme, a felköszöntés boldogsága, az ajándékok elképzelt élménye, mindez az eredete volt a színpadi felfokozottságnak, ami felfedezhető a dedikációk írásmódján, látványán is: nevek csupa nagybetűvel, nagy kezdőbetű, ott is ahol nem kellene, nyilak, gondolatjelek, strófa-formában írt szöveg, kitalált szavak, szójátékok, színes filctollak használata (a „Lányok”, tanítványai szállították neki a színes filctollakat, amelyek tizesével, huszasával álltak tolltartójában). Mindez, el nem hanyagolhatóan jelképe a látogatás felfokozott légkörének, és persze egy képzőművészeti igény, hogy a látvány, a könyv belső címoldala különleges legyen.

Sokszor büszkén vallotta, hogy a tömörséget főleg naplójában, de a könyveibe írt lapszéli jegyzetekben is és a dedikációkban valósította meg. Még tömény ars poeticája is megtalálható nem egy szövegben. Tömörségére és kifejező erejére példa: a nagyon erőteljes jellemű Miczbán Izabella „…evangéliumi tettlegességben … is segített …”; vagy: „A szeretetnek a várakozás is az öröm egy tótágas figurája.” (Ez utóbbit Gábor Miklósnak írta). A regényeiben sokszor érzékelhető vizuális és színekben villódzó hatás itt is megjelenik:

„… jól felhalmozott hálákkal, rápúpozott szeretettel…”

„… gátjaszakadt árvízként hömpölygő szeretettel, hálával…”

„… (veszedelmesen fojtogató ölelésem közben! köszönöm! köszönöm…”

„… addig ölellek, amíg a szerető hűség szuszával bírjuk!”

„…ha (ezer okból) már rég hátat fordítottál nekem, hátadba döföm meddő és

nagyon szerető odavaló odavalómat!”

„… szökőár szeretettel…”

Egyszer a sárga irigység átváltozik piros szeretetté, máskor napraforgó arannyá! Villódznak, táncolnak a színek:

„… emlékek aranyával…”

„Sárga irigységgel, de annál pirosabb szeretettel néztem végig a fotókat

épülő elvarázsolt kastélyotokról!...”

„… legtermékenyebb, legszeretőbb, legkacagóbb irodalmi  (és mindenről…)

beszélgetéseink pirosló emlékére…”

„… az örök „Blaue Blume”-nek – alulírott legszeretőbb rote (pünkösdi rózsa)

Blume!...”

„… legdrágább barátomnak, egészen különleges kemencékben melegített,

forrósított, ízesre pirosított szeretettel, hálával…”

Felmerült a kérdés, több barátunkban is, akiktől dedikáció másolatát kértem, hogy vajon mit jelentenek a csillagok a szöveg elején és a végén, a neve után. Mert minden egyes dedikációba, sőt leveleibe is odaillesztette. Nagyon kevés dedikált címoldalt találtunk, melyekből hiányzanak a csillagok. Képileg akarta megkomponálni a címlapot, hangsúlyozva az elejét és a végét? Foglalatba illesztette a szöveget, mint egy drágakövet? Ha csillaggal, pláne két csillaggal van ellátva egy szöveg, az már biztosan nem hevenyészett, sietősen odavetett ajánlás, hanem értékes, kedves ajándék a szeretett személynek: ez a szöveg fontos! és a szöveggel megajándékozottnak is az legyen!  De semmiképpen nem szabad túl-boncolgatni a csillagok mibenlétét. Titkuk megmarad titoknak. Ő elvetette az erőltetett misztikus magyarázatokat. Ha csak nem tekintjük tőle kapott kis üzenetnek a következő adalékot: ennek a bevezetőnek az írása közben, olvasgatva a Szentek Életét: a III. kötetben egy Szent Domonkosról készült rajzon egy feje fölé illesztett csillagot vettem észre, és mellette ezt a széljegyzetet: „Mint Beato Angelico képein = * = az én »kézjegyem!«…”. És valóban, utána Fra Angelico albumát fellapozva láttam, hogy sok általa festett szent feje fölött csillag díszeleg.

Mindent összevéve: ő maga büszke volt egyrészt dedikációinak tömörségére, másrészt képzőművészeti megoldásaira, a játékosságra, a színes filctollakra, a csillagokra… Fekete J.József úgy véli, hogy ez egy fajta meghívás a Galaxisba, Miklós egyszerűen a csillagok közé visz bennünket … minthogy mindennek van jelképes és konkrét oldala. „Örök közelség, ezer emlék” – azért választottam ezt a dedikáció-szöveget a kötet címéül, mert tömören összefoglalja azt a titkot is, ami – hála az égnek – megmarad, és ellenáll mindenfajta elemzésnek.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek munkámban: sokan készségesen rendelkezésemre bocsátották azokat a dedikációkat, melyeket Szentkuthyné nem másolt le; az adatok összegyűjtésében segített Vajda Ágnes, a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárosa; értékes tanácsokat kaptam Varga Katalintól, a PIM kézirattárának vezetőjétől, Hegyi Katalin múzeológustól, aki a PIM-ben Szentkuthy Miklós hagyatékát kezeli. Köszönöm a Szentkuthy-család régi barátja, Zsuffa Edit odaadó segítségét.

Tompa Mária

 

 

 

 

 

 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008