Frank Frigyes

Festőművész; 1890-1976; SzM-hoz  a 40-es évektől élete végéig tartó szoros barátság fűzte, feleségével, Mimivel együtt

FF – SzM
1959. VIII. 28.

Édes Miklóska,
nagyon köszönöm végtelen kedves és sok lelkiséggel írt soraidat.
Semmi okod az exkuzálásra a szülnapi „gratulation”-t illetően, több okból. Nem kell pont a napot megjegyezni – akár a legjobb barátról is van szó, hogy mikor látta meg a napvilágot, egyébként tudtommal december 31-ig tart az életkor évhatára, s csak a következő január 1-el lépünk egy-el előre – ha az Isten is akarja...

Ami önkéntes remeteségedet illeti, az már-már könyökkel súrolja a pusztába elvonult szentek életét, és minthogy ennek okát nem ismerem, nem akarom érzékenységedet megsérteni azzal, hogy a következetes elvonulás megszakítására bírjalak. Az említett baráti hűség feltétlen kölcsönös és változatlan részemről – mondanom sem kell –, és remélve, hogy remeteséged gyümölcse sok nagy szellemi termék lesz, a legnagyobb szeretettel ölellek, és jókívánságaidat ismét megköszönve Mimikével együtt maradok, aki voltam

Frank Frigyes

SzM – FF
(Ez a levél Csak neked szól, sem idegen szemeknek, sem idegen füleknek.)
1968. I. 1.

* Édes, jó Fricikém: barátság, szeretet, karácsonyi ölelés és újévi áldás, örök és változatlan hűség és hála kíséri utadat részemről, különösen mikor hozzám jössz ihlető gavallér ajándékaiddal. Némaságom és abszolút visszavonultságom egyetlen, de legkínosabb és leggyötrőbb oka: irodalmi életem (vagyis halálom) oly mélységes testi és lelki válságba döntött, hogy sok-sok kötelező és “maszek” munkám után (ha egyáltalán el tudom végezni emberkerülő apáthiámban és legsötétebb lethargiámban!) csak ágyamba (feltámadást remélve) dűlök.

Te, Te, Te örök Társam, jó Fricikém tudod sajnos legjobban megérteni sok szenvedésed után – mit jelent egy ilyen félelmetesen válságos összeomlás idején céltalanul, örömtelenül vegetálni; Isten és családom vigasztal. Minden leírt szavad, üdvözlésed, ajándékod: édes ereklye számomra, – vésd okos fejedbe, hogy a lelki stb. szenvedés irigy ördöge Tart távol Tőled – és az egész világtól! – nem a hűtlenség. Nincs most erőm és kedvem semmihez, legyen a Te megértésed: idegeimet gyógyító tavaszom: hála, hála mindenért, az is csuda, hogy ezeket a szerény sorokat meg tudtam írni.
Ölel, kapaszkodva közös életünkbe, talán egyszer még újra felismerhető

Szentkuthy-Pfisterer Miklósod *

SzM – FF
1970. XI. 28.[1]

* Egyetlen és mind egyetlenebb, drága jó Fricikém!
Mimike évfordulója nekem nemcsak évforduló, hanem minden nap minden órájában nap és óraforduló. Lehet, hogy az én legforróbb imádságaim másképp szállnak Hozzá, mint a Tiéid, de az a jóság, szeretet, türelem, megértés és örökké mosolygó vigasztalás, amit épp a legnehezebb történelmi órákban Mimikétől kaptam: az életet, a lelket tartotta fenn csekélységemben. Örök hálámat Neki az Égbe, Neked ebben a levélben küldöm. Két róla festett “szentképe” a nap minden percében segítség, krisztusi szomorúság és vigasztalás. Mimike jósága – és engem az égvilágon semmi nem érdekel, csak a jóság – pótolhatatlan, de jelenléte és emlékeim mégis oly megelevenítően élők, hogy úgy merítek belőle, mint a szent evangéliumokból. Az én életemben nagyobb tisztelet és hűséges csodálat nem és nem lehet, mint Ő. Fésülködő képe [2] oltárra való “Dolorosa”, de templomban is van, mert szobáimat jelenléte templommá teszi; jelenléte morális tisztaságra, hitre, művészetre kötelez. Isten lássa, hogy minden szavam, szótagom maga az igazság.
Rajongó barátságom Tehozzád, egyetlen Fricikém megingathatatlan. Hogy én abszolút remete lettem (két éve tán, hogy utcára sem megyek, ha nem szemészhez vagy fogászhoz), fantasztikus munkaőrületbe értem, sok-sok legnehezebb lelki küzdelmek fekete […] lettem –, nem változtat azon, hogy a “Művészet” folyóiratban, édes pofatúrádat mint apámét csókoljam: nem okvetetlen mitugrász és esetleg önző emlékek jelentik az igazi barátságot, hanem a mi kettős magányban összeforrott szeretetünk és művészetünk.
Miklós *

Gábor Miklós

Színész, író; 1919-1998.
(Gábor Miklós kamaszkora óta szenvedélyesen olvasta Szentkuthy műveit, különösen a Prae-t. Barátságuk „búvópatak volt”, ahogy Szentkuthy jellemezte, de évtizedeken át tartott. 1998 június 15-én (a színész halála előtt néhány héttel) személyesen adta át Tompa Máriának közös televíziós szereplésük alkalmával egy levél és egy könyvéről szóló „kritikai feljegyzés” fénymásolatát, levele kíséretében, amely így szól: „Kedves Mária, ígéretemhez híven itt küldöm annak a »kritikai feljegyzésnek« fénymásolatát, amelyet Miklós a könyvemről írt, s nekem adott. Mellékelem egy levelének fénymásolatát is. Gondolhatja, hogy mind milyen büszkévé tettek mindig. 1998. V. 30.
Kezét csókolja: Gábor Miklós”

GM – SzM
1973. VI. 29.

Drága Miklós,
megkaptam gyönyörű ajándékodat [2] , – és benne nekem írt soraidat. Mondanom se kell, hogy akkorra már megvettem az Orpheus két kötetét, már az elsőt ki is olvastam (hányadszor?). Ezt a példányt tovább adtam húsz éves Juli lányomnak, most a Tőled kapottat olvasom tovább.
Köszönöm, hogy gondoltál rám. Orpheus most így „szabályos” könyv-alakban, egyvégtében olvasva, egyszerűen fantasztikum. Mintha megszűntetnéd az „irodalmat”, és mindent újra kellene kezdeni. Mit kezd veled a világ? Inkább a „világot” kellene megszűntetni, hogy végre figyeljen az ilyenekre, mint Te?
Nagyon vágyódom rá, hogy ismét leülhessek, szembe Veled, odaadóan és egyben védekezve, hisz Te kicsit mindig olyan vagy, mint a jégeső, úgy forrósítod át az ember bőrét, úgy hozol tűzbe. Ha megengeded, még a nyáron megkereslek. Még egyszer köszönöm, drága Miklós, először csaknem apám, most, hogy én is felnőttem, testvérem, a viszontlátásig ölel:

Miklós

GM – SzM
1985. VIII. 3.

Drága Miklós,
bocsánatkéréssel kéne kezdeni, azzal is kezdem. Bocsánatot kérek. Senkivel szemben nem lettem volna ilyen bugris, mint Veled szemben. Jöttek a könyveid és ajánlásaid, - hozták a könnyűlést, az örömet. De én csak halogattam azt a két sort, ami udvarias lett volna, de egyben megszakította volna személyes kapcsolatomat Veled összes műveiddel – saját fiatalkorommal és összes elképzelt műveimmel, no meg azzal az érzéssel, hogy még élek.

Elmúlt éveim olyanok voltak, mint a félálom, de nyomasztó félálom, a vereségek és tehetetlenség évei, amikor a közömbös lealacsonyodás és a rabszolgaság undorát nem tudtam szinte egy percre se kiköpni a számból. Te, aki a világtól külön élsz, talán nem ismered ezt az érzést: benne lenni. És közben „semmi okom panaszra”!

Talán szégyelltem volna Hozzád közeledni az undornak ezzel a közérzetével, amelyhez közben ragaszkodtam, hisz végül is ez volt az egyetlen biztos pont, ettől éreztem mégis úgy, hogy van remény.

Ma se vagyok sokkal különb állapotban, de talán mégis – hisz lám, legyőzött a kényszerű vágy, hogy írjak Neked. Mindig tudtam, hogy vagy, mindig újra olvastalak, olvasgattalak, ahogy kell. Csak éppen nem tudtam felmutatni Neked azt a „színészt”, aki a Te színészeidhez hasonlít, ezt szégyelltem. Talán. Ki tudja?

Nem voltam képes rá, hogy egy sort is leírjak Neked, most meg szükségét érzem. Ez minden, amit mentségemre mondhatok. Köszönöm, hogy Te közben is gondoltál rám. És fel foglak majd hívni, és ha megengeded, majd fel is foglak keresni. Hallgatni téged (mint „európait”). Tiszta szívből ölel:

Miklós

Ugye, nem haragszik, hogy én is aláírom: Vass Éva (mint „nej”)

Kállai Ernő

Művészettörténész; 1890-1954; hosszú éveken át  Moholy-Nagy Istvánnal együtt dolgozott Berlinben Walter Gropius és a Bauhaus körében. Értékes hagyatékának nagy részét a berlini Bauhaus-Archivum őrzi. Itthon az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet kapta meg hagyatékának egy részét. Szentkuthy barátjaként az író több tanulmányát lefordította németre. Beceneve: Ubul, többször így írja alá levelét.

KE – SzM
1949. I. 15.

Kelt Óbudán, a Kenyeres Pajtásnál, 1-2-3. kupica kisüstinél, az Úr 1948. esztendejében. januárius 15-én.[3]
Hát szervusz Te nagy ember, akivel végre remekül összekerültem. A fene egyen meg, nehogy megszeresselek. De fenemód irigyellek is, mert két ilyen kedves nő van körülötted. A vizilényről most már pontosan tudom, hogy ő Sellő. Mondd meg Sellőnek, hogy amíg élek is bánom, hogy nem csókoltam meg tegnap, noha pedig olyan édes, kívánatos, torkos szája van. De nem voltam megberetválkozva, és ennek következtében olyan félszeg és bátortalan voltam, mint egy gimnazista. És aztán, csak utóbb döbbentem rá részeg fejemmel, hogy Sellő úgy eltűnt az előszobában, mint a kámfor. Hát illik ez? Úgy faképnél hagyni az öreg Ubult, mint Szent Pál az oláhokat?!!
Ám hogy lássátok, kivel van dolgotok, sürgősen közlöm: mához egy hétre, tehát január 22-én, szombaton este vacsora után találkozunk Folly Róbertnél, zenét hallgatni. Örömest benne van a Robicsek, és vár benneteket okvetlenül. 8 – 1 9 óra között legyetek ott, mind a hárman. Verpeléti út 14, földszint 1. A Móricz Zsigmond-körtérnél kell leszállni, a Verpeléti út onnan indul. Majd kérni fogjuk Follyt, hogy a XV. századbeli dijoni mise-éneket adja elsőnek (jó?), aztán Couperint, Purcellt, Byrdöt, Händelt, Bachot, Mozartot, és egy kis Alessandro Scarlatti áriát (gyönyörű!!!). Benne vagytok? No és persze Vivaldit. És ha bírjátok, Gluck Orfeusát. Micsoda program! Meg lehet őrülni.
Te Miklós, nem tartogathatnál otthon állandóan valami kisüstit? Az a gyanúm, hogy én a jövő hét folyamán egyszerre csak beállítok, böngészni. És akkor jó volna egy kis lelki beöntés. Látod, megfeledkeztem róla tegnap, hogy Picasso Éjszakai halászatát megnézzem. Hiába, részeg voltam. Te viszont valóban fantasztikusan bírod az italt. Alle Achtung. Ölellek. Csókoltatom Dollyt és a Sellőt, teljes hódolattal.

Ubul

KE – SzM
1949. I. 20.

Kedves Miklós,
köszönöm az Orpheust és a mulatságos dedikációt. Még csak Tudor Erzsébet levelét[4] olvastam el: egészen remek. Micsoda szédületes gazdagsága, színessége a szemléletnek, a szempontoknak. Szeretnék veled beszélgetni ezekről a dolgokról. És mihelyt visszakapom a kölcsönadott Picasso példányomat, odaadom, hogy elolvasd. Roppant érdekel, hogy mit szólsz a könyvemhez, mert Tebenned aztán igazán nagyigényű olvasóm akadna. Előzetes figyelmeztetés: hamarosan sajnos, újból kísértésbe kell hogy vigyelek, könyvvásár irányában. Van még 1-2 slágerem, viszont újfent nincs pénzem, mert Singer és Wolfnerék a kitűzött terminusra nem tudtak fizetni. Még valami: szombat estére remélem ott lesztek Follyéknál, zenét hallgatni.
Kézcsókom Dollynak és Magdusnak. Nagyon kedves volt Dolly, hogy elhozta az Orpheust. Sajnálom, hogy nem voltam otthon.
A szombati viszontlátásig ölellek

Ubul

KE – SzMné
1949…

Dolly, Dolly, Dolly,
már olyan rég nem láttam a Brancusi-torzót. És olyan jó volna az avatást megismételni, mivel „einmal ist keinmal”, és „doppelt hält besser”. És mivel az öreg tojásfejű kéjenc attól a hetedik mennyországba jut és üdvözül. Üdvözül papi mivoltában is, gyóntató, lelki atya mivoltában is.

Dolly, amikor tegnapelőtt este a Felvinci-úttól jövet a Lövőház-utcán mentem végig, olyan kedves élményben volt részem. Csak azt sajnáltam, hogy maga nem volt velem. Az utca közepén fény és lombárnyak finom, félhomályos szövevényében egy csoport fiatal fiú és lány állt, szorosan egymásba karolva és egymáshoz simulva. Nagyon muzikális harmonika- és gitárkísérethez többszólamúan, ragyogó ritmusérzékkel valami jazzmelódiát énekeltek és táncosan amúgy szteppelve, jó éles cipősarok-csattanókkal, helyben táncoltak, topogtak hozzá. Angyalian kedves keveréke volt a mélyebb, érdesebb fiúhangoknak és a friss szoprán leányhangoknak. És aztán a szorosan zárt, de mégis könnyed, laza, hullámzó csoport abban az érdekes környezetben! A háttérben dombnak futó sikátorféle, sok lomb és bokor giz-gazzal, földszintes és többemeletes házak rapszodikus társulásával – mindez a félhomályos, sűrű, lágy, színes atmoszféra burkolatában, itt-ott egy-egy élesen világító ablak-négyszöggel, ebben a négyszögben emberi alak-sziluettekkel, végül, egészen magasan, szikrázó csillagokkal.

Tökjózan voltam és mégis olyan révület vett erőt rajtam, mintha Párisban lettem volna. Az egész optikai és akusztikai kép: tisztán, spontánul emberi, dúsan érzékletes és telve sejtelmekkel. Gyönyörű volt. Az atyaúristenit, ilyen dolgok akadnak ebben a rohadt városban. És ugyanakkor így, utcahengerlő gép módjára lapít agyon a politika.

Egyébként: vissza kellett adnom Kővári doktornak az írógépet. Tehát, amíg ki nem válthatom a magamét, kénytelen leszek a maguk nyakára járni. És a kis Remingtonon gépelni. – I’m sorry.

Kezét, lábát, mindenét rettentően csókolom. Miklóst azértis ölelem, noha újabban sz… rám.

Ubul

KE – SzM
1949… ?

Te Miklós,
a Hölderlin-tanulmányod[4] megrendítően szép. Istenbizony, a végén majdnem könnybe lábadt a szemem. Ezt a tanulmányt csak én fordíthatom le németre, a fene essen beléd, megint behúztál a csőbe. Ez a Hölderlin, kivált a „Hyperions Schicksalslied”-ben (amit idestova 25 év óta imádok) rettentően saját magamra eszméltet. Most, hogy a tanulmányodat (mely jelentősen felülmúlja még a Shakespeare-szonett tanulmányt is[5]) olvastam, megint eszembe jut, hogy 1920-ban írtam egy, az egész emberi történelmet és szellemi vívódást tanulságképpen leszüretelő tanulmányt, ezzel a címmel: Ewige Wanderschaft[6] . Az istenit neki, nem jelent meg sehol (noha az öreg Diederichnek igen tetszett), és a kézirata ott veszett Berlinben, a 15 éven át gyűjtött, összes remek művészeti könyveimmel egyetemben.

Szóval lefordítom ezt a tanulmányt, ha addig élek is. A fene egye meg: most ez gyötör: nem híg velejű-e az én Picassóm ehhez a tanulmányhoz képest? Mert hiszen: iszonyatosan nagy gondolat-orkeszter-szóban zeng a te tanulmányodban. Azt hittem eddig, hogy az én Picassóm is sokszólamú írás, de most, a Hölderlined után úgy érzem, hogy nagyon is vékony, egy húron játszottam végig. Rettentő, ahogy Hölderlin kapcsán a költészet, a művészet legeslegvégső dolgaira tapintasz. Egy söntésben írom ezeket, nagyon elgondolkodva, noha pedig ezalatt az idő alatt inkább pénzért kellett volna futkosnom, mert megint teljes a Pleite. De bánja a fene. Ez az általad felidézett Hölderlin – és szellemmámor és magamra-ismerés minden pénzt megér. (Csak így kérlek, türelemmel, mert lehet, hogy 4-6 hét is beletelik, amíg a tanulmányt lefordítom.)

That’s all. C’est tout. Még csak annyit, Dolly tegnap nagyon csúnyán kibabrált velem. Miért? Azt akarja, hogy komolyan belebolonduljak? Azt üzenem neki, hogy az Isten pofozza meg. Schluss.
Igaz rokonlelkemből ölellek

Ubul

Sürgősen kölcsön kérem tőled Hölderlin verseit! Nem hoznád el, amikor az iskolában órád van? Ha nem vagyok otthon, add le a házmesternek. Előre is kösz.

 

Kunszeri Gyula

Író, költő; 1906-1973; Szentkuthy Miklós tanártársa volt az óbudai Árpád Gimnáziumban 1939-1948 között, ezt követően pedig közeli barátja maradt KGy haláláig. Az író sokat emlegette és nagyra becsülte Kunszerit nyílt, őszinte természetéért és a hitleri időkben tanúsított politikai bátorságáért.

KGy – SzM
Balaton-Öszöd, 1959. VIII. 8.

Kedves Miklós!
Régóta tartozom Neked ezzel a levéllel, hogy ti. hálásan megköszönjem dedikált művedet[7] , de egyrészt nem akartam csak úgy zsákban macskát megköszönni, másrészt csak most, rövid szabadságom alkalmából tudtam annyi időt szakítani, hogy a könyvet valóban végig is olvassam. (Sajnáltam, hogy mikor elhoztad, nem találkozhattunk.) Elolvasván a könyvet, nem kongó frázisként fog hangzani az elismerés, amely tömören ebben sűríthető: irigylésre méltó az a fantasztikus gazdagságú írói tehetség, amelynek még a kisujjból kirázott mellékterméke is ilyen mély értelmű művészi alkotás. Az volt a szándékom, hogy írok is róla a Vigiliában, de erről le kell mondanom, mert a könyv felszíne olyan, hogy a mi olvasóközönségünkkel nehezen lehetne megérttetni, hogy itt jóval több van, mint a késői középkor s így természetesen az egyháznak is szatirikus ábrázolása. A krónikázó klerikust idézem: „hogyha valamilyen jelenséget látunk a világban, ne elégedjünk meg a felület megfigyelésével és a legszembeötlőbb külső jegyek leltározásával, hanem hatoljunk a homlokzatok mögé…” Hát én hatoltam is, de az átlagolvasó erre nem igen képes. Én jól tudom, hogy a Burgundi krónika nem csak középkor, és hogy nem csak akkor, azokkal és azok révén történt minden nem úgy, ahogyan kellett volna, illetve kellene; no de ezt meg veszedelmes lenne nyomatásban elemezni, fejtegetni – mindkettőnkre. Persze ne hidd, hogy valami túlzott önteltség beszél belőlem, amikor így szembeállítom magamat a többi olvasóval, s elkülönítem magam tőlük. Korántsem. Teljes tudatában vagyok helyzeti előnyömnek, annak ti., hogy szerencsém van személyesen és közelről ismernem e mű íróját, s ez az, ami lehetővé teszi számomra az alaposabb megértést. De hát ezzel pedig nem illik elhencegni egy hivatalos kritikában, s így hát mindenképpen meg kell elégedned a Burgundi krónika reflexiójaként ezzel a pár írott sorral, – no meg az alkalomadtán személyes csevegéssel.
Hogy pár sort magunkról is írjunk: az Új Ember kibérelt nyárára itt egy balatonparti villácskát, s tíz-napos terminusokban váltakozva nyaralgatnak itt a vállalat alkalmazottai; mi családostul július végén jöttünk ide, s a jövő hét elejéig maradunk. Előnyei az akciónak, hogy nem kerül semmibe, s a vállalat furgonján háztól-házig szállítanak (ez különösen Kriszta szempontjából kedvező.) Hátrányról nem is beszélhetek. Legfeljebb az időre panaszkodhatunk, de erről nem a vállalat tehet. De már az is erősen javuló tendenciát mutat, sajnos idestova „post festa”.

Közelünkben nyaral Szerb Antalné, aminek az az előnye, hogy sok érdekes irodalmi világi pletykáról értesülhet révén az ember. Nemrég vendégségben volt nálunk Sőtér, s ő mesélte, hogy W.J. Almádiban evezés közben majdnem belefulladt a Balatonba. Csak majdnem. A Balatonnak úgy látszik jobb ízlése volt annál, semhogy elnyelje. Egyébként az egész kulturális vonalon erős balratolódás észlelhető. Mondd már. Megszoktuk. No de most már nem fárasztalak tovább kusza soraimmal (apropos, kuszaság! – jó bor is van errefelé!), és búcsúzom Kriszta nevében is. Mindkettőtöknek kellemes nyári időtöltést kívánva – üdvözletet, csókot, kézcsókot küldve (kitől kinek mi dukál). Mi van Goethével?[8]

Gyulácska

Ui. Kedves Miklós! Ez a téma „egészen más lapra tartozik”. Felesleges, hogy belekerüljön netán kiadandó „gyűjteményes levelezés-kötetünkbe”. Tehát könyved megjelenésének azért is örültem, mert ennek révén bizonyára végleg kievickéltél az átmeneti anyagi zavarok veszély-zónájából. Ennek feltételezése viszont felbátorít arra, hogy előszerénytelenkedjem az arra való emlékeztetéssel, hogy 200.- forinttal még „jössz nekem”. A 400-nak a felét kaptam meg az első „zsákmányolás” alkalmával, amikor véletlenül összetalálkoztunk a Belvárosban. A többi sem sürgős, hiszen addig az enyém, amíg nincs nálam. Csak éppen a „clara pacta” kedvéért említettem, hogy a „bona amicitiá”-t[9] semmi félreértés se zavarja, és sietve le is zárom a témát, feltételezve, hogy nem haraxol meg érte,
l.m.f.

Gyulácska

 

Saád Béla kérésére (riportkönyve számára) ez a levél SzM emlékeinek összeállítása Kunszeri Gyuláról

1979. IV. 4.

* 1939-1944 = egész világháborút nap, mint nap együtt éltük át, Óbuda, Árpád Gimnázium
Virágh bácsi kocsmája, – lukas órákban együtt (ha én egyedül: Napló és Orpheus-írás)
Születésnapja közel az enyémhez = nálam ünnepeltük „A lányok”-kal (volt tanítványaim) = én neki, ő nekem egy üveg vörösbor; az üveget mindig visszakérte
Éjjel (konferencia a Virágh-kocsma után) virágot loptunk egy óbudai ház kertjéből, az udvarról = a hálóinges gazda majdnem megfojtotta Gyulát, én vágtatva elmenekültem
Dollynak utcát kövező kockakövet hoztunk és egy piros övet; stráfkocsira ültünk titokban, leghátul, lábat lógatva
fogadalma: nem cigaretta, nem szemérmetlen szó
cikke rólam egy katolikus folyóiratban (Orpheus-ról) – büszke volt rá, hogy „felfedezett”
teraszon, mikor nyugdíjba mentem, ő mondta: „ezután csak Orpheus, Orpheus, Orpheus!”
gyufaskatulyáját nekem ajándékozta (egy meggyújtott gyufaszállal nézett be a felesége holttestét Pécsről hozó ólomkoporsó ablakán)
feleségétől (Kriszta) bizony nem akart megtanulni franciául. Felesége „Dudi”-nak szólította; sajátos (idegei) ujj-játéka volt
engem szidott a sok nőért, ő soha életében egyetlen szót sem nőről
szójáték-imádata (tézis, antitézis, protézis), Magyar Nemzet-beli anti- horogkereszt??? (viccek, komolyak)
életét kockáztatta antifasizmusával
kötelező írásbeli tanári esküje: Szálasinak, de: „fenntartással”
tomboló felháborodása (levélben) nekem, mikor Hitler „visszadott” darabokat a megszállt területekből: „Hazánk szégyene”
Kepes Ernő doktor levelezéséből = Babits Mihály szigorú levele Kepes ellen rossz, vulgármarxista magyar irodalomtörténetéről
Báró Vay Emlékirataiban olvasott ősömről, Pfisterer András protomedicusról = segédkezett József nádor orosz feleségének szülésénél, a gyerek meghalt = „Egy Habsburg-gal kevesebb” = Pfisterer érdeme
képviselői beszéde a Pesti Izé erotikus vicclap ellen
Apám mélyen tisztelte „képviselő úr”-nak szólította, – apám bánata volt, hogy én nem vagyok képviselő, - Gyula apámat telefonban egyszer lehülyézte
leghumorosabb lapjai Szigligetről, Bécsből, Zárából, Quedlingburgból = én adtam neki kölcsön képes albumokat
Zárában volt Szent Simeon szarkofágjánál; Bécsben volt Hofbauer Szent Kelemen családjánál
orbánca Szigligeten = utolsó (tökéletes bánat felindítása Szigligeten)
én bíráltam konvertiták pap-„nyalását” – ő védte megértően őket
szent türelme a kórházban halála előtt, Dolly naponta látogatta; én nem, mert idegeimmel bajlódtam
filológus = a Himfy-versszak német eredete stb.
ő volt az igazi barát, nem a szerinte „szédítő-szédelgő” Tóth Miklós, akire nagyon féltékeny volt
legszebb versek egyike irodalmunkban: fiáról, utolsó kötetében
boldog, büszke, hogy „operáját” adják, és ezért a próbákra igazgatónk elengedte óráiról
F.F. zeneszerző pénzzel becsapta
felesége nagybeteg, fia idegbeteg = szentként tűrte
sereg gépelt novelláját (szépek, édesen naivak) én olvastam halála után, esetleges kiadásra
újságban karikatúra róla = iszik Balogh páterrel és stb.-kel
örökölt „új” ruhájában kedvesen illegette magát teraszomon
szeretett (humorral) minden egyesület tagja lenni
az Árpád Gimnáziumban [a 40-es években] így jelentkezett be a telefonba:
„Árpád vezér és Kancellár Gimnázium”
feleségemet mindig szívből magasztalta nekem

 

Paolo Santarcangeli

Író, költő, műfordító, mitológiatörténész, egyetemi tanár; Torino; 1909-1995.

SzM – PS
1974. I. 1.


* Édes, jó Barátom,
hadd kezdjem ezt az újesztendőt a Te neveddel és forró Rád gondolással, hálából azért, hogy látogatásoddal és barátságoddal kitüntettél, és így a legbestiálisabb őszinteséggel kifejezhettem, milyen brutálisan döntő, ihlető és tanító hatással volt rám a Te Labirintód [10] . Várom újabb olasz művedet, – hiszen vejem olasz, édes unokám olasz, így hát valahogy én is becsúszok Itáliába. Ne felejts el, – ha lehet, itt-ott, ennek-annak szólhatsz is rólam, – lehet, hogy lerepülök olasz családomhoz, én, a vén mythogén… mondd a verset tovább!

M. *

PS – SzM
1974. III. 25.

Kedvesisszimusz Mesterem,
elnézésedet kérem, hogy oly késéssel válaszolok f. 15.-i (de nyavalyás postánk által elkésve kézbesített) leveledre; és azért is, hogy kézírással válaszolok: bár gyakran észleltem, hogy aki szeret, és akiben van fantázia, folyékonyan olvassa betűimet. Ez nem zsarolás.

Pro primo: nem válaszoltál kérdéseimre, tehát megismétlem őket:
1.) légy szíves a Nálad meglévő, a Manierizmusra vagy a Barokkra vagy mindkettőre vonatkozó olasz kiadású képeskönyv bibliográfiai adatait újra megadni, mert úgy látszik, elvesztettem.

2.) Szeretném tudni, hogy különösebb nehézség nélkül tudsz-e olasz szöveget olvasni.

Ez egy roppant önző kérdés: ti. vagy egy hónapja befejeztem Beszélgetéseimet a Sátánnal, és néhány napja tanulmányomnak – Nekyiáról, a költők pokoljárásáról – az első és lényeges részét, és nagyon szeretném, ha elolvasnád. Végtelen szemtelenséggel hozzáteszem, hogy a mi szájunk ízére van írva mindkettő. Utóbbit különben elküldöm kiváló barátunknak – azaz to our distinguished friend – Pók Lajoskának, hátha kiadják a Gondolatnál.

Nagyon kétlem: mondjam meg, miért? Valamint azt is, hogy a mi olasz kiadóink ki fogják adni. Nem elég hülye egyik mű sem (mármint nekik), nem agyalágyult politikusok vagy impotens szex-mániákusoknak, sem dél-amerikai világdöngetőknek döngicsélései vagy váladékai. „No, sag’ schon”, tette volna hozzá Ferenc Jóska valamiféle udvarnyikja.

Graves megvan; olvasni nem olvastam, de mint kézikönyv jó szolgálatot tett. De hol és kinél stimmel a görög mitológia? Kerényinél netalán vagy Eliade-nál vagy a szaktudósoknál? Elkerülhetetlen, hogy Zeitgeist-ünket vagy mi a csudát beléagyaljuk. De így is és mindenképpen csodásak a mítoszok! (Igenis, az én Nekyiám is jó szakácskönyv volna Neked, talán).

Kérdéseimre, kérlek, válaszolj; azt is írd meg, hogy van-e valamire szükséged kies hazámból, mert ha igaz, május 20 és 25 között (kb.) újra Pesten leszek, két egyetemi előadás ürügyén, s akkor olyan nagyon kell, hogy elbeszélgessünk, hogy az egész Szilágyi Erzsébet fasz-orr reszkessen tőle.

Csatolva küldök néhány reflexiót SzM-ről, abban a feltevésben, hogy mulattatni fognak.

Szeretettel ölel:

Paolo

Szentkuthy-variációk

Szentkuthy-variációk
– Színe a barna és a sötétzöld. Tintoretto, valószínű, hogy nem szerette volna a világosszőke nőket.
– Szereti, szerette a nőket? Butaságukat terrorizálni, okosságukat csiklandozni.
– Sok idegen szót használ. Miért ne? „Hic et nunc” mást nem használhat, mert a „tősgyökeres” szó idegenül hangzana.  
– Börtönbe zárták; de íme, kitör a forradalom. Mindenki szabad. Csak az ő zárkájából nem jön ki senki. Miért nem? Nincsen mostan ideje a szabadságra: fogolytársait oktatja ki arról, hogy azon a bizonyos napon, a cirkuszból hazatérve, Theodóra min gondolkozott, stb.
– Hasznosabb vele veszekedni, mint mással egyetérteni.
– Nagy erőlködéssel állít valamit, aminek egész biztosan az ellenkezőjét hiszi: belelovalja magát 1, 2… n paradoxonba, tudván, hogy minden paradoxon igazságot is rejt.
– Azt nem is említve, hogy mindig tanulságos a dolgok visszáját megtekinteni: hátha (ajaj, milyen gyakran!) a szajkó-állításoknak az ellenkezője igaz.
– Mindig csak önmagáról szól, akkor is, amikor egy gilisztáról mesél. A többiek is azt teszik: sokszor unalmasan. Ő: sokszor fárasztóan. (Kin múlik: rajta vagy a mi agy-izomzatunkon?)
– Persze, hogy salak is van benne. Sárosan lépünk ki belőle. de – áttételesen – a Nílus iszapjából él a nép.
– Annyira szereti a barokkot, hogy az már gyanús. Polémia a terribles simplificateurs[11] ellen? Aztán, éjnek idején, amikor senki sem látja, letérdepel az Olympiai homlokzatdísz előtt, vagy 6. századbeli kórét imád. Túl okos ahhoz, hogy ne szeresse a tökéletest. De a fene vallja ezt már be annyi döngicsélés után.

Igaz ez vagy sem?

Certified copy: PS

 

Varga Domokos

Író, újságíró; 1922-2002.

VD – SzM
1978. VIII. 6.

Drága Miklóskám!
Hónapok óta nem vagyok ember (s évek óta nagyon kis részben vagyok az), csak feladataim betöltője, leckéim elvégzője. Máskor tudtam azért szakítani annyi időt, hogy legalább egy kicsit törődni tudjak a barátaimmal, most még azt se. Dolgoztam, mint egy gőzgép, hogy egy percet se veszítsek, mert két kitolhatatlan határidő szorongatott: egy új általános iskolai olvasókönyvé és egy Kalevala-fordítás átfésüléséé. Így adódott, hogy hetek óta egyetlen levelet meg nem írtam, s Téged se köszöntöttelek meg a hetvenedik alkalmából.
Pontosabban: magamban megköszöntöttelek, csak te nem tudsz róla. Azt is hadd írjam meg, mivel. Épp ez a hajszoltság adott apropót, hogy egy reggel, mikor már felébredtem, de fel még nem keltem, nehogy a mellettem alvó Anyja felriadjon, végiggondoljak valamit. Azt ugyanis, hogy letudván a még hátralévő két leckémet, én nem élek így tovább. Nem leszek tovább korom gyermeke, hanem a következő koré, amelyben az embereknek megint meg kell tanulniuk – ha nem akarnak kollektíve elpusztulni – az egymásra figyelő és a léten tűnődő életet. S akkor „ugrott be” a Te neved és személyed és Orpheusod, mint a következő kor képviselőjéé. Te nem a rohanók, az ámokfutók tápláléka vagy. Téged – a figyelőt és tűnődőt – csak figyelve és tűnődve lehet fogyasztani és emészteni, úgy válhatsz csak vérré mások ereiben. Ilyen olvasód ma kevés van. De ha a következő kor még élni akar, akkor sokkalta több lesz.

Ezzel hadd köszöntselek – ha megkésve is – drága Miklóskám. Isten – a Te Istened – éltessen sokáig, s bocsáttassa meg Veled mindnyájunk bűneit.
Meleg barátsággal ölel

Dombi ecséd

 

 

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008