Bálint Péter: Társalgás és konfesszió

(töprengés az interjú sajátosságairól „Az élet faggatottja, Beszélgetések Szentkuthy Miklóssal” című kötet kapcsán).

Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, 2007.

„A napló lényegileg nem vallomás, önmagunk elbeszélése. Emlékmű. Mire kell az írónak emlékeznie? Önmagára, arra, aki ő, amikor nem ír, amikor mindennapi életét éli, amikor élő és igaz, nem pedig igazság nélküli haldokló. Az eszköz azonban, melyet arra használ, hogy emlékezzék önmagára – mily különös –, magának a felejtésnek az eleme: az írás” – írja Maurice Blanchot a minálunk csak mostanában napvilágot látott kötetben: Az irodalom terében. E gondolat továbbszövéseként mondhatjuk, hogy az interjú lényegileg hasonlatos a naplóhoz, a memoárhoz, az emlékirathoz abban az értelemben, hogy valamennyi önmagunk elbeszélése, csakhogy az interjú esetében a felejtésnek az eleme: maga az élőbeszéd, melyről mindannyiunknak eszébe jut az ismert szólás: a szó elszáll, az írás megmarad.

Az interjú, eredeti formája szerint, két egyén között zajlik (akár a nagyobb nyilvánosság bevonásával is), s természetéhez tartozik a spontaneitás: az egyik fél részéről a rögtönzés, a váratlanság, a meglepetés, a meghökkentés, a nyugalmi állapotból kibillentés; a másikéról pedig a várakozás, a megnyílás, a felkészülés, az emlékek közötti előzetes keresgélés, az összeszedettség. A kérdező – jobban teszi, ha az élőbeszédnek meg akar felelni – rejtettségben hagyja a faggatott előtt szándékát, azt, hogy mire akar rákérdezni, milyen irányba akarja futtatni a párbeszéd menetét, s valahol, egy általa választott kiindulópontból rugaszkodik neki az elfeledettség állapotában szunnyadó múlt feltárásnak, a faggatott személyisége megvilágításának, s noha az életmű és faggatott személyiség ismertében van egyfajta elképzelése a beszélgetés irányultságáról, mégis hagyja magát is vezetni az emlékezés és a kibontakozó beszéd sodrásában. Átadja a beszéd fonalát a kérdezettnek, engedi kifejteni önmagáról szóló beszédét, emlékeit, a kérdésre reflektálni és eltérni tőle, ám egy adott pillanatban vissza is veszi a szót, mivel szándékában áll az is, hogy állandóan kizökkentse az önmagáról beszélőt egy kényelmes, s igen gyakran az átéltséget és elrendezettséget, kiegyensúlyozottságot és folytonosságot sugalló pozícióból, s arra készteti ezáltal, hogy a sorsproblémákat, a mű-nyomatok létrehozása közben támadt dilemmákat felelevenítse, újraértelmezze, bizonyos félreértéseket kiigazítson, s emellett némely ponton észlelt hiányos ismereteket kiegészítésekkel, magyarázatokkal lásson el, megvilágítson egyes feledésben maradt életeseményeket. A spontaneitás megőrzésével a kérdező teret enged a kiszámíthatatlan, váratlan dolgok felszínre kerülésének, elmondhatóságának, végiggondolhatóságának, esetiségük és töredékességük ellenére az élőbeszéd pillanatában egymásbeszervesülésének. A meglepetésszerű váratlanságot és az eseti feltárulkozások megismételhetetlenségét használja ki a kérdező arra, hogy a magában előzetesen megfogalmazott és az élőbeszéd pillanataiban felötlött kérdéseivel feltárja a faggatott szándékát és eltántoríthatatlanul újra és újra rákérdezzen a metszés- és illeszkedési pontokban észlelt hiányokra. Látnunk kell (Foucault szavait mozgósítva): „az erőfeszítések egy másik diskurzus rekonstruálására, a hallható hangot belülről átlényegítő néma, morajló, kiapadhatatlan beszéd előbányászására, a leírt sorok térközeit átszelő és olykor megrengető halovány, már-már láthatatlan szöveg helyreállítására irányulnak”. Ezt az erőfeszítést és szándékot észrevéve hajlik a faggatott a korábban (a láthatatlanban és/vagy az éppen aktuális beszéd egy korábbi szakaszában) megszakított beszéd, feledésben és takarásban hagyott dolgokra emlékezés újrafelvételére, az ismétléssel járó kiindulási pont meghatározására vagy egy másik kijelölésére, önmaga újrapozícionálására és mondandója átalakítására, az általa leírt, elmondott, másoktól átvett gondolatok és önmaga igazolására felhasznált dokumentumok nagyobb kontextusban megvilágítására. Ekként a kimondott és elhallgatott, ismétlés révén átalakított és továbbra is homályban hagyott életesemények, meghatározó szellemi és emberi viszonyok, oszcilláló műteremtési szándékok, elfogult és körmönfont önértelmezések, olykor túlságosan is személyes vagy személyeskedő tanúságtételek közötti hiány jól kitapinthatóvá válik, amit a kérdező vagy kiaknáz a beszéd előzményeire, más beszédekből és műlenyomatokból nyert ismereteire utalva, mintegy a faggatott későbbi megnyilvánulásaira és megállapításaira is befolyást gyakorolva, vagy meghagy szembeötlő ellentmondásosságukban, zavaró hiányosságukban és feltáratlanságukban, hogy ezáltal is a beszélő egyén színes karakterét és önleleplező szándékát kommentár nélkül jellemezze. A korrekció – mely a beszélgetés során számtalanszor megtörténhet, akár a kérdező, akár a faggatott szándékából –, egyfelől pontosít, szembesít, egy korábbi állítást felülír vagy más optikából világít meg; másfelől segít kiküszöbölni a rossz vagy éppen szövevényesen emlékező, a társasági fecsegésben kevésbé járatos, a szóban nehezen megnyilvánuló emberre jellemző l’esprit d’escalier csapdáját, vagyishogy a faggatott nem tud, nem képes, nem akar a feltett kérdésre azonnal megfelelő, egyértelmű, egymásból eredő és következő válaszokat adni, s később, mivel az elbeszélt történet és feltárt önmaga közötti megfelelést, megfeleltetést nem tarja megnyugtatóan kielégítőnek, igyekszik visszatérni egy korábbi kérdéshez, magához a kiindulóponthoz, megakasztva ezzel a fordulattal az előrehaladás menetét és állandóan tágítva a sorjázó kérdések horizontját, s a kérdezőt is rákényszeríti eredeti szándékától eltérő irányvonal felvételére, kényelmes pozíciójának megváltoztatására, hangnemének módosítására, a beszédben történő aktív együttműködésre.

A spontaneitás hiánya, tudatos el- és megkerülése akár egy „levélinterjú”, egy „képzelt interjú” esetében, a kérdező pozíciójának, aktivitásának, együttműködésének és játékba vonhatóságának feladásával jár, minek következtében az élőbeszéd meglepetésszerűsége, zavarbaejtő fordulatossága, személyessége, kifejezéssel viaskodása eltűnik, s a válaszadó a feltárás során feledésben hagy bizonyos jelentéktelennek hitt vagy takargatni óhajtott életélményeket, fájdalmas sérelmeket, és az önmagáról szóló elbeszéléseinek hiányossága, átírtsága, egyfajta feltételezett elvárásnak megfelelése felbecsülhetetlen veszteséggel jár. Mindamellett a faggatott írásbeli monologizálása közben ráébred nyomasztó magárahagyatottságára, egyirányú beszéde artisztikusságára, ezért kicselezve a jelen nem lévő kérdezőt, egy maga választotta irodalmi műfajnak: a memoár, a napló, az emlékirat, a curriculum vitae, a levelezés követelményeinek igyekszik megfelelni és a váratlanság, a meglepetés helyett akarva vagy akaratlanul helyt enged a kiszámítottságnak, a mérlegelésnek s a jól begyakorolt irodalmi mesélésnek adja át magát, egységesnek láttatja emlékezésszövetét, az elmúlt időt és kudarcokkal és sikerekkel övezett pályáját, kiküszöböli a nehezen ellenőrizhető őszinteség és szövevényes önhazugságok közötti ellentmondásokat. Az ilyen „irodalmi” jellegű interjú, amellett, hogy csupán látszatra párbeszéd, eleven és termékeny diskurzus, megszünteti a két fél közötti közvetlen közlekedést, a vibráló feszültséget, a mindkét félben meglévő gyanakvást és éberséget, ami termékenyítően hat a folyamatos szembesítésre és szembesülésre; az önazonosság megteremtésére és megszüntetésére; az emlékezet működtetésére és a tudatos elhallgatások nyilvánvalóvá tételére; a korról, a műhelyekről, az alkotótársakról, a velük vívott asszókról szóló vallomásokra és a saját szereppel számot vetésre. A gyanakvás tehát olykor katalizátorként előrelendít, tudatosságra ösztökél, nyelvi játékokra és fejtörőkre késztet, vargabetű megtételére csábít; máskor épp ellenkezőleg: bénítóan hat a párbeszédre, kioldja a feszültséget, megakadályozza az élőbeszéd őszinteségét és mellébeszélésre késztet, ellehetetleníti a közvetlenségét és magát a feltárulkozást.

Az interjú során a kérdező, a faggató nem tesz mást, mint a mű-lenyomatok saját olvasatával és hiányos ismereteivel szembesíti a kérdezettet, a mű-lenyomatok létrehozóját, aki e késztetés hatására újra felidézi az elmúlt időt, keresi az időben azt az önmagát, aki meghalt a mű számára és magában a műben, és e számos „halál-létezésekről”, illetve a közöttük mindennapi életét élő bukdácsolásairól és igaz voltáról ad számot. A faggatott önmagáról beszélése közben felidéz és kiürít; megpróbálja az egykor elragadtatottságát a távolság: az idő és a tér távlatából áttetszővé és értelmezhetővé tenni, és eközben a hétköznapi ember ténykedéseiről, ügyes-bajos dolgairól, szerelmeiről és szerepeiről, sikereiről vagy mellőzöttségéről fecsegni, mert tisztában van azzal, hogy az önmagáról szóló beszédet olvasó/hallgató embert semmi sem izgatja jobban, mint a hozzá hasonlóan halandó, a híresség mítoszával övezett, a világtól elzárt műhelyében láthatatlanul alkotó ember titkaiba behatolás, a mesterségbeli fogásaiba bepillantás, a magánéleti és szerelmi ügyeiben vájkálás, a rejtettségben szunnyadó művekben otthonosan mozgás varázsa. (Egyes alkotókat, mint például Martin du Gard vagy Mauric, kifejezetten zavar a magánéletükben kutakodás, s mivel mind a naplót és levelezést, mind az interjút olyan bensőséges műfajnak tarják, amely kapcsán fölmerül a kétségük aziránt, hogy miként lehetséges a gondolatok, érzelmek és bizonyos élettörténetek nyilvánosságra hozása, ódzkodnak is a teljes pőrére vetkezéstől, bizonyos titkok „kiteregetésétől”. Szentkuthy némiképp más véleményen van: „Ami önmagam kiadását illeti, hát hogyne adnám ki magam. Író létemre más ’magam kiadását’ nem tudom másképp elképzelni, mint figurákkal, jelenetekkel, reflexiókkal” – Az egyetemesség vonzásában).

A kérdező szüntelen ösztökélésére a faggatott kilép az adott térből és időből, és az emlékezés során számos más térben és időben pozícionálja önmagát. Az egyéni sorsról és létrehozott művekről szóló beszéd nem csupán a kérdezővel folytatott párbeszéd, hanem a múltban rejtőző, a múlt idejében és különböző tereiben megpillantott más-más lélekállapotban és szellemi fölindultságban megragadott énnel folytatott dialógus is, amely a maga rejtettségében, föltáratlanságában az alatt is zajlott, hogy művekben realizálódott, ekként mű-lenyomat, és e lenyomatokon, mint néma diskurzus-változatok faggatásán keresztül is feltárttá, újraértelmezetté, beszédessé váló beszéddé válik. Az interjú ennek okán látszatra két, valójában több szereplős és időnként több regiszterben zajló párbeszéd, amely amellett, hogy dialógus, egyben fordítás is, mivel a vizsgálat alá vont mű-lenyomatot (szövegfátylat) is élőbeszéddé kell átalakítania a magáról beszélőnek, és mintegy önmaga és a láthatatlan olvasó/hallgató közösség számára is le kell fordítania egykori én-kéinek az emlékezés révén megelevenített szavait. Az emlékezés a maga természete szerint egyfajta szövevényes és öngerjesztő beszédfolyamat: folyamatos önértelmezés (kontextus-felidézés és újrateremtés), a múltból felködlő emléktöredékek és életesemények, vágyak és produktumok kapcsolatrendszerében; és folyamatos nyelvi átültetés (én - és szövegrekonstruálás), önmagunk áthangszerelése, a megváltozott pozíciók közötti közlekedés biztosítása.

Az interjút (a nyilvánosság előtt zajló, napvilágra kerülő beszélgetést), amely a technikai fejlődés és a tömegkommunikációs robbanás után egyre inkább „bevett műfajnak” számít, egyfajta társadalmi igény, felfokozott érdeklődési- és tájékozódási vágy is hozzásegítette ahhoz az előkelő ranghoz, melyet rövid története során elért. Tagadhatatlan, hogy a sikert, a hírnevet, az ismertséget és elismertséget mindenek felett állónak tekintő globalizált világunkban a saját névtelenségükkel, szánalmas botladozásaikkal, áttörhetetlen és elviselhetetlen elszigeteltségükkel, nyomasztó jelentéktelenségükkel szembesülő emberek szeretnek a náluk híresebbel azonosulni, szeretnek a másik pompás sikertörténetében és magáról szóló tündérmeséjében részt venni. A hírességekkel készített interjú izgalma ekként hasonlít a híres emberek napvilágra kerülő levelezéskötetéhez, melynek, legalábbis a nagyközönség számára, nem irodalmi, bölcseleti vagy morális hozadéka van elsősorban, nem, inkább azt hisszük vagy azt szeretnénk hinni – amiként Gyergyai Albert mondja egy helyütt –, hogy a fokozott várakozást és érdeklődést a „csupa meztelen közvetlenség, vallomás, önleleplezés” váltja ki, s ennek kapcsán nem csak a híres embert, az ünnepelt alkotót, de magát a pőrére vetkezett, botrányokkal és pletykákkal rivaldafényben tartott embert és a köréje szövődött legendát pillantjuk meg.

Az interjúban (s persze a levélbeli, a képzelt vagy a megfilmesített interjúban is) kiváltképpen, ha íróról vagy írásban megnyilatkozó egyénről van szó, elengedhetetlenül felvetődik a kérdés: kitapintható-e valamiféle eltérés aközött, ahogyan ír és ahogyan beszél önmagáról; s ha igen, mi ösztökélte vagy kényszerítette az eltérő hang használatára, esetleg a szavakra rátalálás közben a nyelvvel folytatott küzdelem, az önmagáról kialakítandó kép befolyásolása, az olvasóval/hallgatóval együttlélegzés szándéka? Érdemes eltűnődni azon is, hogy az a bizonyos megtalált hang – mely az írott szöveget szervezi, megteremti és sajátlagossá teszi –, amely a körmönfont és finom fátyollal fedett emlékeket feltárja, mozgósítja és értelmezhetővé alakítja át a meseszövés közben, vajon ugyanazokat az eljárásokat alkalmazza-e a közvetlen beszéd során is, mint az írás idején? Vajon az énmeghatározás érdekében éppoly termékenyítő módon hagyja-e az én-eket ikrásodni és burjánozni az írás és a beszéd terében? Egyes irodalmárok e kérdés vizsgálatakor Montaigne-re és Rousseau-ra hivatkoznak; Rousseau ugyanis annak az irodalomtörténeti és retorikai szempontból is újszerű énnek az elgondolhatóságához és elmondhatóságához, amelyet Vallomásaiban és a Magányos sétálóban elénk tárt, leírt és fölülírt, az újszerű én-tételezésnek megfelelő új nyelvet alakított ki. De vajon kell-e az interjúhoz, az önmagunkról szóló személyes és spontán beszéléshez valamiféle új nyelv kialakítása, ahogy Rousseau sugallja, hogy lekösse az olvasó/hallgató figyelmét, avagy a párbeszéd során megőrizhető az a hang, az a nyelv, amely ismertté avatta az írásban önmagát kifejezőt? Szentkuthy esetében szembeötlő, hogy maga is érzékelte a sajátos világteremtésében az „újszerűség” szükségességét, a „világegész” és az azt szemlélő én újszerű megvilágításba és játékba hozását. Az egyik interjúban mondja: „a különböző kifejezési lehetőségek közös alapját kutatom. Hasonlataim is ’újszerűek’. Sokszor egész kis történet kerekedik ki egy hasonlatból. Például azt mondom valakiről, hogy piros volt a körme, s hogy milyen piros, annak megvilágítására elmondok egy hosszú történetet a reneszánsz idejéből, huszonöt bíborossal…”. Ám amíg a Szentkuthy szövegekben a végtelen és megfékezhetetlen leírás, az emlékek és szemlélt dolgok nagyobb összefüggésben, perspektívában, szerkezetben látása, az asszociációk szövevényes kiterjedése és kontextusa: vagyis maga a stílus a meghatározó, addig az interjúkban és portréfilmekben a leírás és stílusteremtés, a színházi bábjáték és történelemfaggatás módozatairól szóló metakommunikáció és az azt folytonosan leképező, kiegészítő, elevenné tevő szerepjáték kíván figyelmet a nézőtől. Vagyis Szentkuthy részéről a fesztelenség, az olykor a kérdezőket is zavarba ejtő szabadság, ahogyan a legpikánsabb vagy legkényesebb témákat kezeli, az élőbeszéd kommunikációs lehetőségeinek bőséges kiaknázása, egy másféle hang kialakításához vezet, egy olyanhoz, amelyik egyrészt félreismerhetetlenül felidézi az írásban mesélőt, másrészt elénk állítja az ősi mesterséget űzőt: a mítosz és mese határmezsgyéjén járó történetmondót.

2.

A tizenkilencedik század második felében, a napilapok és folyóiratok elterjedésével együtt teremtődött meg – annyi más műfajjal együtt – az interjú is, amely a kevésbé vagy egészen ismert alkotók, gondolkodók, kutatók munkája iránti érdeklődés felkeltéséhez és kielégítéséhez is hozzájárult, s nem utolsó sorban az elismertséghez és megbecsültséghez, a révbe érkezéshez vagy egyenesen a Panteonba jutáshoz egyre nélkülözhetetlenebbnek tűnt. Igen hamar felismerték az alkotók, hogy a kritika (Balzac emlékezetes mondása szerint a mégoly rossz, sértő, lesújtó is) nélkülözhetetlen a vágyott hírnév megszerzéséhez, ám a kritikánál is szélesebb közönséghez jut el, nagyobb hatást válthat ki egy jól elkészített, megszerkesztett interjú, melynek a középpontjában a faggatott személye és személyes megnyilvánulása áll, aki a mű szerzőjeként aposztrofálja magát, s szemmel láthatóan ragaszkodik bizonyos jogaihoz, épp azokhoz, melyek a szerzőtől már Nathalie Sarraute okfejtései nyomán is megvonásra kerültek. Az interjú faggatottja előlép a kulisszák mögül, szabadon mesél és intrikál, önfeledten értelmez és magyaráz, egyik pillanatról a másikra ellentmondásba kerül a művével és önmagával, de éppen amiatt élvezi a nyilvános szerepet, hogy az adott pillanatban elsősorban nem a műre, hanem önmagára, jelenvaló létére és emlékezésére vetül a fény. Az interjú készítője nem korlátozza a mű alkotóját az emlékek sokaságával és elragadtatottsága révén feltoluló életeseményeivel viaskodót feltárulkozásában, szemérmessége vagy határátlépései tetszőleges megválasztásában, s engedi szerepelni, teret nyit neki, hogy megjátssza magát, magát játssza meg tétként, ugyanis alapvetően két dologra figyel: a megszólított személyiségére és az olvasó/hallgató érdeklődésére. A kérdező nem feltétlenül akar az élőbeszéd terében ítélkezni szakmai és egyéb más szempontok alapján; nem akar részt venni a kanonizációban, noha a kánonnak fittyet hányva felülírhatja azt a súlyt és szerepet, melyet az általa faggatottnak a hivatásos ítészek tulajdonítanak; s olykor a megkérdezett rendkívüli személyiségének előtérbe tolásával (ilyen rendkívüli alak maga Szentkuthy is), a művet háttérben hagyja, de örökösen mozgásban és kölcsönhatásban az alkotóval. („Ha valaki nehéz író, fiatal, mikor megjelenik, rendszerint két eset van. Vagy kitör a balhé, a botrány, vagy ’kitör a teljes közöny’, a némaság, az elhallgatás. Az én esetemben kitört a botrány, a Prae megjelenésekor újságokban, folyóiratokban ordibáltak és hol az őrültek házába, hol pedig a rendőrség felé óhajtottak irányítani” – Szentkuthy Miklós „nehéz író”).

Éppen ennek a rivaldafénybe állításnak, a siker kiaknázásának és megvilágításának az okán, nem is csak a nap krónikásai, az újságírók egyik kedvelt műfajává vált az interjú, gyakorta a kezdő vagy már befutott írók is készítettek és készítenek élő beszélgetést valamelyik kortársukkal, talán hogy a műhelybeszélgetés szakmaisága, a párbeszéd ihletettsége és színvonala se szenvedjen csorbát; talán, hogy a faggatotthoz való bensőséges és meghitt viszonyulásuk, az életművel kialakított értelmezői kapcsolatuk, mint példa jelenjék meg a célba vett nagyközönség előtt. Egyes alkotók megengedték és megengedik maguknak azt a szentségtörő játékot, hogy önmagukkal folytatnak nyilvános „párbeszédet”, amikor is a „ki beszél?” mára oly kardinálissá vált kérdését egy másik kérdés: a „miről beszél?” szorítja háttérbe. Ez a lehetőség a kevésbé ismert vagy kevésbé népszerű, kánongyártók által elhallgatott vagy tilalmakkal elhallgattatott alkotók számára kínál alkalmat saját igazságuk, tudásuk és művük megmutatására. (Emlékezetes, hogy Pilinszky, nyilván, mert úgy vélte senki más nem meri, nem óhajtja, nem tudja föltenni azokat a lényeges, lényeget érintő kérdéseket, melyekre szíve és hajlandósága szerint válaszolni szeretett volna, egy ars poética jellegű képzelt interjút adott közre). Nincs ebben semmi rendkívüli; amiként létezik olyasfajta napló (a munkanapló), amelyik csakis kizárólag az írója számára fontos, tartogat feljegyzésre és megörökítésre érdemes dolgokat, mert az írás során tud meg olyasmit önmagáról és a világról, amit másként nem tudhatna, nem őrizhetne meg; amiként létezik a levélírásnak az a fajtája, amikor a levélíró egy érdeklődő vagy értő társ hiányában önmagának címezi a levelet, mert önmaga számára akar feltárni és tisztázni bizonyos időszerű emberi vagy alkotói gondokat; természetes, hogy az interjúk korában létjogosultságot nyert a képzelt interjú is, melyben a kérdező és a faggatott személye egy és ugyanaz, s egy választott hang a két, nem ritkán eltérő hangon megnyilvánuló én között teremt összeköttetést önmagasága meghatározása érdekében.

A napilapokban és folyóiratokban megjelent (megjelenő) interjúkkal ugyanaz a gond, mint általában az áthagyományozni kívánt orális szövegekkel: az átírás révén, az átírás közben a kommunikáció számos eleme: a gesztustól a hangnemig, a mimikától a csönd különböző jelentésárnyalatáig, az öltözettől a háttérelemekig mind-mind elvész, ezeket soha többé nem lehet rekonstruálni, semmiféle leírás, kommentár nem tudja visszaadni fájdalmas hiányukat. (Szentkuthy esetében, legyen szó akár a vele készített interjúkról, akár a hosszú portréfilmekről, a szerep- és színjáték, az öltözet és mimika, a háttér és általa igénybe vett „prezentációs” eszközök: albumok, kötetek, kéziratok, jegyzetlapok, palástok és nyakkendők legalább oly meghatározó elemei az interjúnak, az önmagáról kialakított és kialakítani vágyott képnek, mint az, amit elmondani fontosnak vélt, vagy amit elmondhatott. A filmbeli szerep és a vizuális hatáskeltés legalább oly annyira megkomponált részéről ezekben a portréfilmekben, mint regényeiben a színházi jelenet és a felépített jellemek szerepeltetése. Szentkuthy, aki más vonatkozásban tág teret nyit a spontaneitásnak, az asszociációk szabad áramlásának és burjánzásának, a filmfelvételek során semmit sem bíz a „véletlenre”, bevallottan és láthatóan fölkészült minden egyes forgatási alkalomra („…és most újra elővettem és lapozgatni kezdtem, mert tudtam, hogy ilyen témákról fogunk beszélgetni” – Életem lényege a csodálkozás), s ha bárki is szerette volna, megpróbálta kimozdítani az általa fölvett pozícióból, csúfot űzött belőle („Igen, az én kedves interjúvolóm rendkívül tájékozott, de ez alkalomból tájékozottságát nem kell megdicsérnem, mert én tájékoztattam erről; de azt hiszem, ha nem tájékoztattam volna, ő magától is tud mindent, a még meg nem született írók életrajzát is már pontosan dátumról dátumra” – Sorsfordító pillanatok). Az előre nem látható s be nem kalkulált eseményeket, közbevetéseket is azonnal beépítette mondandójába és szerepébe, s a kitérőből magából is éppoly fontos epizód vált, akár a homéroszi eposzokban).

A magnetofon és a film elterjedése, s a hétköznapjainkba benyomuló tömegkommunikációs eszközök előnyére legyen mondva, képesek megteremteni és leképezni, hitelesíteni és dokumentálni azt a sajátos miliőt, meghitt és spontán létrejövő hangulatot, amelyben a párbeszédet folytatók megnyilvánulnak, a párbeszéd elkezdődik és felülírja önmagát. Belohorszky Pál portréfilmje a 75 éves Szentkuthyról (melynek szövegváltozata a többi portré- vagy riportfilmével egyetemben szerepel a vaskos kötetben), több szempontból is izgalmasan érinti magát az interjú műfaját. Nyilvánvalóvá válik, hogy maga Szentkuthy, a gyakorlott vallomástevő és mániákus naplóíró sem érzi az interjút (jelen esetben a portréfilmet) egyértelmű szabályokkal rendelkező műfajnak, épp ezért játszik és eljátszik, él és visszaél e kötetlen és váratlansága miatt szellemi kalandot rejtő műfaj lehetőségeivel, [1] sőt, oly otthonosan mozog a határtalanság képzetét keltő műfaj játékterében, a kamera optikája előtt, akár hal a vízben. („Kérdezz! Egyrészt vallomás, másrészt interjú. Azt hiszem, mindenki beleegyezik ebbe a vérfagyasztó műfajba, hogy egyszerre interjú és vallomás. Társalgás és konfesszió”). A másik felmerülő kérdés: az ugyan „kinek beszél?” dilemmából fakad; Belohorszky portréfilmjének első válaszmondatában hangsúlyossá válik az összekacsintás, a kibeszélés, a nézőhöz fordulás, az ádáz ellenfeleknek és ellenséges filoszoknak fityiszmutatás, amikor felvetődik az íróvá válási szándékot érintő kérdés: „Nagyon soká nem sejtettem, hogy író leszek. Esetleg most is vannak még ugye, akik nem sejtik?” Az írott szöveggel ellentétben – amelyben ez az ironikus és kritikusokat csipkedő mondat megmaradna csupán a humor és frivol játék szintjén –, a filmben azon nyomban a kommunikációs helyzetet és az írói pozíciót is meghatározó elemmé válik a láthatatlan, az ismeretlen nézővel való összekacsintás, a cinkosság megteremtése, a játékba beavatás. A portréfilm ettől fogva nem csupán interjú, de nyilvános színjáték és dokumentumfilm is, amely nem feltétlenül igényli az önmagáról beszélő életművének az ismeretét. Az életműbe beavatottak számára a filmben szereplő Szentkuthy egy újabb arcvonását, tehetségének egy másfajta karakterét mutatja meg, mint amelyet korábban ismertek; az életművet  nem vagy kevésbé ismerők számára (a rendező eredeti szándéka mellett: kedvet csinálni a művel való megismerkedésre), az író kettős természetű szerepjátéka: önmaga lényegének és az általa teremtett művi világnak a megvilágítása a történelemmondás révén egy önálló filmprodukciót hoz létre. Emlékezetes, hogy a Jeles András készítette portréfilmet, melyben Réz Pál volt a kérdező, „telt ház” előtt játszották a moziban s a televízió is műsorra tűzte egy hosszabb részletét, annak ellenére is, hogy valószínűleg sokkal kevesebben olvasták az életművet, mint ahányan „betekintést” nyertek Szentkuthy boszorkánykonyhájába e filmek révén. Szentkuthy ezen portréfilmek tanúsága szerint is, rendelkezik annyi színjátszó tehetséggel, tanáros előadóképességgel és vitriolos humorral, hogy megragadja a néző figyelmét, fantáziáját és játékkedvét, s nem is engedi lankadni a katarzisig, aminek megteremtéséhez és átélhetővé tételére rendkívüli adottsága van az írónak. Talán nem túlzás és szentségtörés azt állítani, hogy ami „követhetetlennek”, „olvashatatlannak” tűnik a szövegekben: a végnélküli leírások, a mikroszkóp alá helyezett dolgok keltette asszociációk, metafora- és jelzőbokrok, epizódfűzérek, az egy másfajta előadásban és vizuális térben lebilincselően képes hatni a nézőre, épp azáltal, hogy az előadás jelen idejében az orális szöveg és a „bohócjáték” látványa kiegészítik egymást.

3.

A jeles francia író, számos életrajzi regény szerzője, Maurois jegyzi meg egy vele készített interjúban: „Mindannyian tudjuk, hogy az író élete nem szolgál magyarázatul könyveihez s életének nagy eseményei éppen a művei. De véleményem szerint a nagy alkotó élete önmagában is csodálatos valami, ami alaposabb figyelmet érdemel”. Ha valakiről elmondható, hogy az élete, s a halálával – rendhagyó módon – le nem záruló életművében kibontakozó élete „csodálatos valami”, akkor a sokáig, botrányosan sokáig méltatlanul elhallgatott, máig egyetlen kánonban sem méltóképpen reprezentált Szentkuthy élete bátran jellemezhető a maurois-i meghatározással. A magyar irodalomban – a Füst Miláné mellett –, tagadhatatlanul a legnagyobb naplóírói teljesítmény a Szentkuthy Miklósé, s ezt a nem is akármilyen örökséget (melyet az írói szándék okán még sokáig nem ismerhetünk meg a maga teljességében), bátran kiegészíthetjük az élőbeszédben megnyilvánuló vallomásokkal: az igen csak vaskos Frivolitások és hitvallások könyvvel, s a most frissiben megjelent: Az élet faggatottja interjúkötettel. Mind a naplók (Az egyetlen metafora, Az alázat kalendáriuma) és az „egyetlen gigantikus” naplóként értelmezett életmű, mind pedig az önmagáról szóló beszédek tanúsága szerint, Szentkuthy Miklós cerebrális alkat, aki egyszerre ír és mintegy kívül helyezkedve és felül emelkedve író voltán, írásban jelenlétén, látja is önmagát, amiként ír (André Gide mondja egy helyütt: „ami igazán boldoggá teszi az embert, hogy tudatában van annak, amit csinál – hogy látja önmagát, miközben átadja magát az alkotásnak –, ez a legnehezebb az ösztönös alkotók számára”); s bármilyen szöveget is ír, azon nyomban kommentálja az általa leírtakat, a naplóként használt füzetekben rögzíti az írás indulatát és körülményeit, a műteremtés stációit és az önmagával vívódásainak mozzanatait. S persze (ez ám a szellem fényűzése és mutatványa!) a kommentárok sem maradhatnak rejtettségben, Szentkuthy úgy véli, azokat is szükséges valamiképpen megörökíteni, reflektálttá tenni. Ez a szüntelen írás és felül írás, az írásnak egy másikkal történő kiegészítése, magyarázata, nagyobb kontextusba ágyazása, tükröztetése: az a nagy misztérium, mely Szentkuthy elhíresült könyvtárában, mint a földi paradicsomban játszódik, s amelynek épp a naplói és önmagáról szóló beszédei révén lehetünk a részesei, tanúi és mellékszereplői.  Csakis az ilyen cerebrális: szüntelenül a létet és önmagát faggató, a világszínpadon fellépők lelki realitásán moralizáló és játékukban részt vevő, a hétköznapi jelenségekben és életeseményekben a végső kérdéseket feltevő és nyitva hagyó író vetemedik erre az örökös szellemi izzást és készenlétet megkövetelő, önmaga robotosaként állandóan magamagát tükröztető játékra. Valószínűleg egy 18. századi lelkülettel bíró egyén (aki ráadásul a goethe-i világegészben gondolkodást és „kilátótoronyban” létezést tartja egyedül üdvözítőnek a maga számára), képes efféle szellemi tornamutatványra és gigantikus katedrálisépítésre, mint amilyet bemutat nekünk Szentkuthy Miklós. Hogy ezt a ritka produkciót látva sokan és sokáig (mindmáig) fanyalognak, érthetetlenséget és követhetetlenséget emlegetnek, skatulyákat és analógiákat gyártanak, hallgatásba menekülnek vagy rosszabb esetben kirekesztő módon viselkednek vele szemben, az egyfelől hidegen hagyja, szórakoztatja, frivol incselkedésre ragadtatja Szentkuthyt („Ismétlem, én tudtam, hogy ez a könyv senkinek sem kell majd. De arra gondoltam: formában, méretben annyira különös, hogy feltétlenül felkelti majd az érdeklődést” – vallja a Prae kapcsán a Nem tudjuk: micsoda. Megmondjuk: kicsoda interjúban); másfelől a honi literatúra szégyene és adóssága, hiszen az életműve bizonyos értelemben az „állatorvosi ló” szerepét tölthetné be a szöveget és szerzőséget kutató hermeneutikai és retorikai vizsgálatokat végzők esetében.  

Szentkuthy cerebralitása mellett feltétlenül megemlítendő egy másik alapvető jellemvonása: tudatosan építkező alkat is (nem véletlenül emlegeti a kizárólag e tekintetben üdvözítő hatással bíró Proust templomleíró mániáját és saját katedrálisjáró és katedrális szerkezetet építő őrületét. „Marcel Proust könyvében is az első kötetekből nem látszott, hogy micsoda nagy hiperkompozícióba fog az egész összeállni, úgy a Szent Orpheusz Breviáriumában is esetleg gyanús, hogy nem látszik a nagy kompozíció” – Sorsfordító pillanatok). Tudjuk jól, aki építeni szándékozik, ráadásul csakis egy katedrális méretű struktúrával éri be, annak hosszú évtizedekre előre kell gondolkoznia, de mindenekelőtt – és hosszan tartó falrakása és szerkezetalakítása közben – szüntelenül megfigyel, minden lehetséges dolgot mikroszkóp alá helyez, méricskél, szerteágazó tudáselemeket gyűjt, örökösen válogat és összevetéseket tesz közöttük, dokumentál és kommentál; miként nem is egy korai megállapításában utal erre az egységben látásra és gigantikus építkezésre („Már ifjúkoromban (és ma is) egyetlen egyetemes szándékom volt: saját 20. századom teljes világképét tudomány és költészet szigorú és értelmes házasságában adni”, vagy:  „tudatosan egyetlen nagy életművön dolgozom: egész életem, egész opusom, a sors által halálomig rám mért 20. századom egyetlen egység” (Örök utazás – örök olvasás). Szentkuthy fiatalon a magáévá tette azt a Walter Benjamin, Borghes, Michel Butor, s persze oly sok más filozófus által megfogalmazott gondolatot, hogy a 20. századi ember a világot jobbára a könyvekből ismeri meg, az ismeret pedig újabb és másfajta ismereteket termékenyít, szül, táplál, teljesít ki, és önmagunkat mintegy mások gondolataival és alkotásaival, morális alapállásával és üdvtervével oppozícióban és kölcsönhatásban határozhatjuk meg a leginkább. A létmegtapasztalásnak és sorbetöltésnek, az önértelmezésnek és az önazonosság tételezésnek ez az újfajta lehetősége, adottsága persze folyamatos azonosulással és elhatárolódással, vonzással és elkülönüléssel, állítással és tagadással együtt járó kényszerűség is, amivel örökösen szembesülnie és számot vetnie kell a szellem emberének. Ez a több ezer éves kultúrában gyökerezés és szerepvállalás, a múlttól átitatódás és kulturális idegenséggel szembenézés egyszerre kényszeríti ki az alkotó emberből a történelemhez való kritikus viszonyulást és a kulturális idegenség falainak lerombolását, mert az „egyszer már volt” bonyolultan összetett érzet ellenére is a Szophoklésztól Beckettig faggatott emberi lényeget, a Homérosztól Joyce-ig megírt transzcendentális otthontalanság és az Apuleistól Bernhardig megnyilvánuló kegyetlenségbe hajló humor összetevőit kell mozgósítania saját megszólalásakor. „Az Orpheusz egyik leglényegesebb gondolata az örök összehasonlítás az írott történelem mindössze hatezer éve és a kozmosz ezer milliárd és billió éve között” (Sorsfordító pillanatok).

Nyomasztó és elkeserítő, hogy az interjúkban és portréfilmekben szinte mindig az érthetőség és érthetetlenség, a különcség és szerepkijelölés, a szerkezetlenség és láthatatlan szerkezetépítés, a stílus és téma kérdésével kell foglalkoznia Szentkuthynak, mintha az életművel kapcsolatba kerülő értelmezőnek minden korszakban az a kényszerképzete támadna (nyilván az irodalmi adósságok okán), hogy a felfedezést és a feltárást az alapoknál kellene kezdenie. S noha minden vallomásra és tanúságtételre kényszerített alkotó igyekszik valamilyen módon felvázolni önmagáról egy képet és életművéről egy sajátosan elfogult olvasatot, vagy retusálni egy elfogadhatatlant, a moralista hajlamokkal és matematikus logikájával rendelkező Szentkuthy pontosan érzékelve a hiányokat és félreértéseket, a helytelen meghatározásokat és tévesztéseket, különös hangsúlyt fektet az örökösen ismétlődő kérdések megválaszolására. „Lényegem szélsőségét talán úgy fogalmazhatnám meg legérzékelhetőbben: fantaszta vagyok, képzeletem úgy lobog, akár Hieronymus Bosché, és olyannyira racionális vagyok, akár Voltaire és Descartes” (Gách Marianne beszélgetése SzM-sal). Szentkuthynak igen korán szembesülnie kellett (s ebben nagy szerepe volt Szerb Antal és Németh László értő és befogadó kritikájának) a magyar irodalomban „idegennek”, „különcnek” tűnő írói magatartás és műveltségeszmény, műteremtői szándék és szerepjáték elfogadásának nehézségeivel, az örökös provokációkkal kikényszerített írói szerep pozícionálásával és fölülírásával, aminek nyomán olyan gazdag és sokrétű, ellentmondásoktól és kényszerű analógiáktól sem mentes arckép alakult ki róla, hogy az életmű vizsgálatában külön fejezetet kell kapjon a róla felvázolható kép és az általa szüntelenül retusált énkép összehasonlítása. „Én elsősorban morálisnak érzem magam (a kor követelése ez), és csak morális indítékok után következik az esztétikai ambíció. Azt a műveltségi anyagot, amit magammal hurcolok, nem megilletődve, hanem humorral kezelem (…) Barokk stílusom van. Vagy mondjuk inkább, hogy én magam vagyok barokk fickó?” (Önarckép álarcokban – Vajúdó Európa).

Ez a Hamvas Intézet gondozásában napvilágot látott interjúkötet a Szentkuthy-életművet (jól) ismerők számára is kettős haszonnal jár; egyrészt a szerkesztők egybegyűjtötték az évtizedekkel korábban napilapok hasábjain megjelent, s csak nehezen felkutatható interjúkat és a portréfilmek szövegváltozatát; másrészt e vaskos kötetet forgatva markánsan kirajzolódik előttünk a számtalan álarcában író és az önmagáról meglehetősen szabadon beszélő Szentkuthy eltérő hangneme mögül is az a Valaki, akit a próteuszi játékossága okán szeretnek honi hívei. És akiről az elragadtatás és a méltó tiszteletadás hangján írnak az európai irodalmárok, a 20. század legnagyobb íróival (Pessoa, Nabokov) párhuzamba állítva a magyar irodalom megvesztegethetetlen, méltánytalan tülekedésben és hatalmasságokhoz törleszkedésben soha részt nem vevő figuráját.

 


Mint korábban a Kepes András interjújában is: „nem baj, elvégre ez riportműfaj, és a riporthoz egy kis pikantéria hozzátartozik ugye, fűszerképpen. Mégpedig az, hogy engem sokszor még idehaza is a szürrealisták – hogy úgy mondjam – ’bandájába’ soroltak, noha az égvilágon semmi közöm sincs a szürrealizmushoz’”.
 

 

 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008