Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal ( Mezei András, Műhely, 1982/3.)

Az egyetemesség vonzásában (előszó)

Mezei András: Kedves Szentkuthy Miklós, életműved életre elegendő olvasmányt adhat bármely ember számára. Mi ad neked több örömet? A készülő mű boldogítóbb-e, mint a kész?

Szentkuthy Miklós: Hát boldog aztán se elfelejtett, se készülő művemben nem vagyok, de ha már ezt pengetjük: kétségtelen, hogy terveim százszor jobban izgatnak, mint az elhagyott mérföldkövek.

MA: Ha ez így van, mi a véleményed az írás cselekvésében való létállapotról? Nem vonja-e ki magát az író az életből?

SzM: Az az állapot, melyben egy író alkotás közben található, a legélőbb életállapot: se testileg, se lelkileg egy sejtnyit sem különbözik az állatok nászruhaöltésétől, virágok nyílásától, kristályok növekedésétől és a csillagok expandeálásától.

MA: De azért ne mondd, hogy nincs nosztalgiád a primér élet valóságához, mely azáltal boldog, hogy nem tud önmagáról!

SzM: A lehető legnagyobb nosztalgiám van az úgynevezett átlagember átlagélete után, olyannyira, hogy bizony gyakran cserélnék is velük: tisztában vagyok persze azzal, hogy az ő életük sem fenékig tejfel, de legalább nem gyötrik őket az alkotással, mítoszvajúdással, az élet legvégső kérdéseinek szinte méregfogszerű hatásával járó küzdelmek és kínlódások.

MA: Olvasod-e saját műveidet?

SzM: Saját műveimet soha az életben nem olvasom. Ennél fogva sohasem jutok el addig a pontig, hogy „objektivált én”-em idegenségéről vagy nem-idegenségéről gondolkozzam és nyilatkozzam. Viszont az a balsejtelem soha sem száll le hátam mögül a nyeregből, hogy valami nem nagyon tökéleteset írtam.

MA: Pedig hát életműved, ez a monumentális, nagy kultúrparódia, mely az európai kultúra utolsó összegzéseinek egyike, úgy fejlődik belőled, mint pókból a fonál. Biológiai kényszer-e mindez, ha műveid indíttatását kutatjuk?

SzM: Biológiai kényszer-e? Hát persze, hogy az: épp az utolsó pillanatban mondtad a legjobb hasonlatot erről.

MA: S ha már itt tartunk: mi a véleményed arról a megállapításról, mely szerint Szentkuthy Miklós nagyon egyedül áll a magyar irodalomban?

SzM: Hogy egyedül állok a magyar irodalomban – ez a kijelentés semmi egyebet nem jelent számomra, mint hogy véletlenül nem hasonlítok senkihez.

MA: Ma már végképp nem vagy hasonlítható semmiben senkihez. De nemzedéked két nagy íróját, Németh Lászlót és Szerb Antalt veled együtt amolyan „esszéíró-nemzedéknek” titulálták. Igazolta-e az idő ezeket az előítéleteket?

SzM: Nemzedékem joggal nevezhető esszéíró nemzedéknek, bár találóbb volna az intellektuális jelző. Hiszen a nemzedék nagy költői is a barokk és egyéb intellektuális jellegű költészetnek hatása alatt állottak. Vas István, a költő és angol barokk líra nagyszerű fordítója három vaskos kötetnyi esszét írt. Éppúgy a Janus-arcú Somlyó György: egyik arca esszéarc.
Fiatalkorom három döntő jelentőségű barátja: Halász Gábor, Németh László és Szerb Antal voltak. Halász Gábor irgalmatlan racionalizmusa rendkívüli hatással volt rám, ő volt a „legigazánabb” esszéista, hiszen soha szépirodalmi művet nem írt.
Németh Lászlóval való legsűrűbb beszélgetéseink szinte kizárólag intellektuális jellegűek voltak: ez volt Tanú folyóiratának korszaka. Szerb Antal, noha pompás regényeket írt, maga vallotta egyik hosszú Duna-parti sétánk alkalmával, kesernyés iróniával, hogy „Miklósom, belőlünk sose lesz regényíró, megmaradunk a regény teoretikusainak”. A legtávolabbról sem kisebbítjük regényei értékét, ha intellektuális alkotásaira nézünk nagyobb izgalommal: Magyar irodalomtörténetére és a Világirodalom történetére, a Hétköznapok és a Csodákra és az esszék legvaskosabb kötetére: Gondolatok a könyvtárban. Az ő általa alapított Irodalomtudományi Társaságban is az intellektuális és filozófiai témák voltak legfőbb élményeink. Olvastuk a Nyugatot, de a pécsi Minerva és a szegedi Széphalom legalább annyira magukhoz láncoltak. Viharos szenvedéllyel éltük át a német szellemtörténeti irányzat gondolatait, majd a T.S. Eliot-féle intellektuális ellenmérget ittuk rája. Kerényi Károly mitológiaértelmezése is csábító szirénként hatott nemzedékem sok tagjára, éppen Szerb Antal rántott kardot mellette, mikor jómagam ellene fordítottam (a számomra sokkal józanabbnak látszó angol hitrege kutatásokból elcsent) fegyveremet.
Hogy a költészetet is mennyire átjárják az intellektuális artériák, ezt Thomas Mann is természetesen észrevette, mikor hozzám írt levelében ezt mondja: „…Egyébként a tanulmányban (a József-történetekről írt bírálatomról van szó) a kritikai és írói jelleg egymásba átjátszását véltem felfedezni, ami korunk jellemző sajátsága.”
Az „esszéíró nemzedék” kétségtelenül nagy történelmi apparátussal dolgozott, mégse mondanám, hogy ez volna legjellemzőbb vonása.

MA: Igaz volt-e, és igaz-e ma is még az, amit Németh László írt 1933-ban: „vannak pontjai a földnek, ahol természetesnek tartják, hogy az író művelt legyen, s vannak helyek, ahol a művelt egyszerű jelző, mely a művelt írót a műveletlentől különbözteti meg. Magyarország nem tartozik ezek közé a helyek közé, itt művelt írók külön szektát alkottak, műveltnek lenni: dacos merészség, meghasonlás az otthonnal, majdnem hazaárulás”?

SzM: Németh Lászlónak ma szerintem nem volna alkalma az általad idézett gondolatok leírására, ma már a „poeta doctus”-ok és híveik nem alkotnak misztikus és hozzáférhetetlen szektát. Hiszen nemcsak az író- és a művészvilág, hanem egész társadalmunk műveltségi grafikonja emelkedő irányzatot mutat.

MA: Ha jelöl valamit az, hogy „esszéíró nemzedék”, akkor nem azt jelöli-e ami elengedhetetlen sajátja ennek a nemzedéknek: a nagy történelmi műveltség?

SzM: Egyfajta műveltséget nem ismerek. Magam is, sokan mások is: négyféle műveltséget ismernek. Első: úgynevezett „lexikális műveltség”. Ezt sokan csupán azért nézik le, hogy saját műveletlenségüket leplezzék. Pedig ne fitymáljuk túlságos vehemenciával. Második: az „általános műveltség”. Ezzel tulajdonképpen azok rendelkeznek, akik nem felejtettek el semmit abból, amit „humán” gimnáziumokban tanultak. Harmadik: a „nagy” műveltség. Ez egyrészt a tájékozottság kibővült körét, másrészt e kör tartalmát egyéni és appassionato kísérő gondolatokkal és érzésekkel tölti föl. Negyedik: „nagy írók és művészek műveltsége” (gondoljunk Rabelais-ra, Dantéra, Goethére, Joyce-ra, Thomas Mannra. Aldous Huxley-ra). Ezt a legutóbbi műveltségtípust részletesen elemeztem a Válasz folyóiratban (1947) Műveltség és irodalom címen. Vezető gondolata: a művelt nagy írók többnyire ironikus fölénnyel kezelik műveltségüket.

MA: De hát bármilyen nagy terjedelmű is egy író életműve, lehetséges-e, „hogy minden emberi tapasztalat logikai és lírai katalógusa” legyen?

SzM: Mindmáig nem tudom elfelejteni azt a gondolatomat, hogy az ilyenféle katalógus vagy non plus ultra egyetemesség igenis lehetséges. Suttogjuk itt el magunk között Goethe nevét? Persze kissé gyanús vagyok magamnak, veled és másokkal együtt én is sejtem, hogy eszményemnek csak megközelítéséig jutok majd el. Viszont ha torzó is marad az „Egyetemes Óriás Mű”: megint suttoghatunk – Michelangelo vagy Rodin torzóiról, melyekben nemcsak a töredék töredék voltát látjuk, sugárzik már belőlük az egész.

MA: Ennek az „egésznek” a keletkezéstörténetéről szeretnék belőled eddig nem ismert információkat kicsalogatni. A Prae-ről természetesen, és az Orpheusról mindenekelőtt.

SzM: A Prae-t 1930-ban, egyetemista koromban kezdtem, doktori értekezésemmel párhuzamosan. Értekezésem tárgya nagyon a Prae-hez illő volt: A Tudor Erzsébet-korabeli Ben Jonson drámáiban már a legmodernebb színpadi szerzők módszereit fedeztem föl, valóság és irrealitás (ha tetszik, abszurditás) lirizáló, opalizáló viszonyát.
Ez időben olvastam (méregdrága könyvek voltak) Husserl filozófiai könyveit, és megismerkedtem Heidegger főművével, a Lét és idővel. Azóta is csodálkozom, hogyan tudta beszedni az úgynevezett „francia világosság” ezt az ősgermán káoszt. Ugyanakkor Szerb Antallal együtt kissé bedűltünk a német szellemtörténeti irányzat híres-hírhedt képviselőinek.
Számomra ragyogó antibiotikum volt az elméleti fizika: Einstein, Planck, Heisenberg (ez utóbbi pesti előadását az egyetemen hallottam) opusai mind bevonultak könyvespolcaimra.
Mikor a harmincas években jogi díjat nyertem a Külügyi Társaság hallgatójaként, ösztöndíjjal Genfbe kerültem a Népszövetség tanulmányozására: Genfben vásároltam össze komikus tömegben de Broglie hercegnek és másoknak az anyag hullámelméletét kidolgozó műveit: ilyesfélékből már sok hevert íróasztalomon a Prae-kezdés idejében.
No és mi hevert még nagyobb tömegben? Francia, angol, amerikai, német divatlapok: egy-egy ruhamodell fétisemmé vált, és ami a leglényegesebb: az ultramodern divatkreációk és az ultramodern fizikák között pozitív összefüggéseket találtam.
Ugyanilyen összefüggésben rajongtam a legmodernebb építészetért. Halász Gábor gúnyolt is, mondván a Prae-vel kapcsolatban: „mi a fenének építkezel annyit”? Ahogy sok-sok utazásom közben láttam középkori katedrálisok és kubisztikus áruház-mauzóleumok közelségét: e két architekturális ideálom a Prae-ben is találkozott vagy ihletett.
Kedves egyetemi társamtól mikroszkópot kaptam kölcsön, vaskos botanikai könyveket vettem. Egyet arról: miféle műszerekkel és hogyan lehet trancsírozni a növényeket, hogy a mikroszkóp alatt engedelmesen viselkedjenek.
Ha bevallom, hogy a mikroszkópom „bimbózó leányok árnyékában” szuperált: már a barokk költészet két alapkövét áshattam a Prae alá.
A Prae írása közben álmomban sem gondoltam semmiféle avantgardizmusra, esküszöm, azt sem tudtam, mi az. 1945-47-ben hívtak maguk közé a Prae alapján az „Európai Iskola” nevezetű művésztársaság kedves absztrakt és szürrealista tagjai: ott avval szórakoztattam őket, hogy az ő céljaikat már megvalósították régi művészek, barokk festők, régmúlt századok írói, sziklarajzolók és Shakespeare-ek, sőt a szecesszió.
1931-es londoni utam (ösztöndíjjal) óriási jelentőségű volt. Vegyem csak a British Museum keleti gyűjteményét! Képeslap alakú reprodukciókat és vaskos katalógusokat kofferszámra vásároltam – ihletésük hatása gyors volt, mint Júliának a méreg. A Prae-nek vagy egyharmadát Londonban írtam, ahol tulajdonképpen egyetemi magántanári tézisemen kellett volna dolgoznom (az angol XVII. század panorámája lett volna). Ha a Prae-ben a Halbert-figura az angol szellem megtestesítője (ennek indult legalábbis), úgy a francia Leville-Touqué modellje (persze nem kizárólagosan) Halász Gábor volt. Visszatérve a Prae angliai, múzsai nevelkedésére, hadd említsek még kettőt: legmodernebb képkiállítások naponta (lábjegyzetek formájában bizony a Prae sok-sok szavához, metaforájához, filozófiai gondolatához odapöttyinthetném századunk nagy festőinek nevét). A Prae mögött – ez a másik –, esztétikai és kritikai őrangyalként vagy őrördögként ott áll, félreismerhetetlenül éles kontúrokkal, a Criterion. Magyarul szó szerint „ismérvet” jelent: az angol flegma, mélyhumor, blazírtság, józan ész, nem-beugró tartózkodás szemlélte ezeken a lapokon a bolond hőzöngő világot.
Az Orpheus fejlődéstörténete. A harmincas években mutatta be az Operaház Monteverdi Orfeoját, Respighi hangszerelésében. Ez a zene sorsdöntő hatást tett rám, minden előadását meghallgattam. Az Orpheus cím ekkor született. Rendkívül izgatott Monteverdi és Palestrina zenéjének különbsége, abban az időben, mikor jóformán minden este koncerten voltam. Az említett különbség foglalkoztatott dramatikus erővel: Toscanini és Bruno Walter kétféle zenekarvezetési stílusa között. Regényre támadt kedvem: ebben Palestrina legyen Toscanini, Monteverdi legyen Bruno Walter.
A zene mellett tombolt a történelem világpanorámája: Spengler A Nyugat alkonya című műve. Itt most totálisan érdektelen, hogy Spenglernek igaza van-e vagy sem: a lényeget számomra a kultúrák ezeregy éjszakája és haláltánca jelentette, óriási teatralitásban.
Évtizedeken át szakadatlanul olvastam a Schütz Antal által szerkesztett négykötetes Szentek Életét (1933); az egyes életrajzokban a gazdagon szereplő történelmi figurák, események vonzottak, ezek a figurák aztán újabb figurákhoz vezettek,  vagyis óriási világtörténelmi könyvek olvasásához. Monográfiákat is faltam. Nem kellett könyvtárakba szaladgálnom: családi könyvtárunkban minden jót megtaláltam.
Mintha egyenesen az én megrendelésemre állította volna össze Scamoni A szentek igazi arca című csodálatos arcképgyűjteményét (korabeli halotti maszkok, szobrok, festmények); igazi egyházi sztárparádé. Ennek alapján, megihletődve 365 rövid szentéletrajzot akartam írni, tíz ilyet meg is hirdettem az Orpheus fekete füzeteinek 1939-es prospektusában. Ezeket ilyen formában akkor nem írtam meg, csak kettőt, de nyolcat kidolgoztam.
Ugyancsak meghirdettem egy Szent Ágoston-kommentársorozatot, ennek nagy része megvan kéziratban, de eddig még nem jelentettem meg.
Az európai kereszténységre „villámlott rá” a Nagy Ellenpont: a keleti kultúrák minden formájának átélése. 1931-32-ben a British Museum keleti kincsei és kiadványai és később az én nagy kincsem – Chester-Beattynek, Anglia egyik legnagyobb kéziratgyűjtőjének kiadványa: perzsa miniatúrák katalógusa, a világ egyik legfényűzőbb képatlasza. Így született az Europa Minor cím és kötet: vagyis gyengéd figyelmeztetés (talán nem is olyan új) Európa felé: hátrább az agarakkal! Más nyelvjárásban például: hátrább azzal a római civilizációval!
Ha Angliáról beszélek: feltétlenül a legnagyobb hálával kell megemlítenem Károlyi Mihályné sok-sok művészeti és irodalmi segítségét. A rózsadombi Károlyi-villában ismertem meg Csontváry sok híres képét. Londonban (1948) ő vezetett el egy óriási nemzetközi szürrealista kiállításra. Ő vitt fel T. S. Eliot és Dylan Thomas közös szerzői estjére. Be is akart mutatni a két költőnek, én azonban visszahúzódtam, nem mintha angolságom körül különösebb hibák lettek volna, de azért Prae-nyelven mégsem tudtam volna diskurálni velük. De legalább egy szép levelem van Dylan Thomastól.
Hadd mondjam el, mi adta a döntő lökést ahhoz, hogy ennyi előkészület után kirukkoljak a farbával, vagyis hogy megjelentessem 1939-ben az első fekete füzetet, ilyen alcímmel: „Részletek Szentkuthy Miklós Szent Orpheus Breviáriuma című készülő művéből.” A döntő lökés? Szerb Antal szinte erőszakkal nyomta kezembe Casanova Emlékiratainak teljes kiadását. Nekiestem, mindent félretettem, – azaz! azaz! valamit helyesbítenem kell: nem tettem egészen félre (pikáns az ellentét a pikáns Casanovával): Barth protestáns teológus nagy könyvét Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléről. És miért nem tettem félre? Mert a Széljegyzetek Casanovához című első Orpheus-füzetem módszere: Barth módszere volt! Az már a Horthy-állam módszere volt, hogy Casanovámat a rendőrség lefoglalta. Ennek ellenére 1942-ig a további öt füzet zavartalanul megjelent. A fasiszta cenzúra annyira elmerült a Hitler-nyalás delíriumában, hogy nem vette észre a fasizmus fergeteges (persze álarcos) szatíráját az Orpheus egyik füzetében. Ész nélkül vágták bele 25 oldalanként a kéziratba az engedélyező pecséteket.
Mikor a 40-es években sok-sok nőfigura vonult fel az Orpheus színpadának rivaldalámpája előtt, naplóíró buzgalmam is sokszorosára duzzadt. Ugyanakkor olvastam Tudor Erzsébet összes leveleit. Így hát kedvem támadt önéletrajz és történelem ötvözésére. Szegény Tudor Erzsébet, mint a história múzsája ugyan kissé elsápadt, mikor észak-itáliai utazásomkor a história legbujábban felszerelt galériáin nyargaltam végig.
Ez az összegyúró kedvem, kibővítve 1979-ben sem lett kevésbé exponáló. Az Orpheus IV. és V. kötetének fejezetei ugyanis három részből állnak. Az első: fantáziás regény, a második: önéletrajzi részlet (az első rész motívumaihoz szorosan kapcsolódva), a harmadik: szintén az első motívumokat folytatva): természettudomány, képzőművészet, vallástörténet stb. valamelyik témája.
1942-től 1972-ig Orpheus sem az alvilágban, sem a felvilágban nem jelentkezett. 1972-ben jelent meg művem hetedik része: II. Szilveszter második élete, és még ugyanebben az esztendőben tüntetett ki a Magvető Kiadó azzal, hogy az Orpheus eddigi részleteit összkiadásban megjelenteti két kötetben. Azóta egy harmadik kötet is megjelent (Kanonizált kétségbeesés). E három kötet második kiadása óta szakadatlanul dolgozom művem folytatásán.

MA: Irodalmunk egyik legnagyobb vállalkozásáról, a Szent Orpheus Breviáriumáról még ma is keveset tud a szélesebb olvasóközönség: ki ez, vagy mi ez az Orpheus?

SzM: Hogy ki és mi ez az Orpheus, meg hogy átváltozásait, különböző kulisszáit és dimenzióit hogyan foghatjuk fel? – A legjobb útikalauz az az éppen 40 éves szöveg, melyet vállalkozásom megindításakor az előfizetési felhívás élére írtam. Hadd idézzek belőle, pontosan idevág: „Az Orpheus név a gondolati alaphangulatot fejezi ki: az alvilágban bolyongó Orpheus a valóság sötét titkai közt tévelygő agy örök jelképe. A mű célja: egyrészt természet és történelem valóságát mind végzetesebb precízióval ábrázolni, másrészt a szemlélődő ember minden bizonytalanságát, az érzelmek ingatagságát s a gondolatok és bölcseleti rendszerek tragikus meddőségét az európai szellem történetének változatain keresztül bemutatni… Mind a szentéletrajzok, mind a történelem egyéb alakjai, híres könyvei és kulturális megnyilatkozásai tulajdonképpen csak egy lírai önarckép különböző vonásai, a szerzőnek mintegy szerepei és álarcai…” Íme Orpheus: a kutató gondolkodás megtestesítője („symbolum incarnatum”), Orpheus: maga a szerző minden líraiságával, történelmi alakok bőrébe bújva. Akkor mi sem természetesebb, mint hogy sok-sok átváltozáson kell keresztülmennie. Hogy Faust és Orpheus vérképe genetikai rokonságban vannak: ezt bizony mikroszkópod alatt jól észrevetted.

MA: De hát „utánad az özönvíz”? – Hogyan segíted a tévelygő olvasót ebben az írói kozmoszban eligazodni?

SzM: Az olvasót nem az írónak kell segítenie: segíti őt az a sok filozófiai, természettudományi, politikai folyóirat, könyv és képeslap, nem is beszélve a televízióról és a rádióról. Ha pedig valaki ezeket tudományos és művészeti művelődés szempontjából pontosan és alaposan olvassa, nézi és hallgatja, bőven kap támogatást Orpheus-om kulturális anyagának megértéséhez.

MA: Miért lett eszményed kimondatlanul is a Shakespeare-i éleslátás?

SzM: Shakespeare valóban örök mágnes, de miért? A szcénák és a színek kaméleoni szédületes színváltozásaiért, a barokk metaforák szökőkútjaiért és a szivárványaiért, a horrorok (…III. Richard „leánykérése” egy holttest árnyékában…) és éteri költészet (…Ariel…) dialektikájáért. Szerb Antallal nagyon is „össze-értettünk”, mikor a szellemtörténész Gundolf professzor Shakespeare-könyvéről beszélgettünk: mindkettőnknek óriási csalódást okozott, hogy a jeles „Feist”-komédiás ósdi módon és magasztalón Shakespeare karaktereivel kapcsolatban folytatja a rég megunt lélektani szőrözést.
Shakespeare-komplexemhez szorosan hozzátartozik még két mondanivalóm. Az egyik: ez a „komplex” kiterjed az egész angol reneszánsz drámára: pompás gyűjtemény jelent meg magyarul ezekből 1961-ben, három kötetben ez ma is bibliám. Megjelenésekor nagy tanulmányt készültem írni erről, egy folyóirat felkérésére, óriási pakli jegyzetem van hozzá, de – akkor is elragadott Orpheus az alvilágba, és esszém helyett az Alvilág topográfiája lett gazdagabb. Esszéről még nagyszerűbb dolog (ez a másik hozzáfűzésem a témához): Somlyó György betétei egy angol reneszánsz drámához, Épp Ez című verseskötetében.

MA: Ha már Shakespeare-ről beszélünk, igaz is: te, aki az élet szélsőséges helyzeteit és viszonylatait ütközteted, miért nem írsz drámát?

SzM: Nem írok drámát, mert noha valóban a legdrámaibb helyzetek, jelenetek vonzanak, a színpadi dialógusba nem fér bele sok-sok lélektani, elemző mondanivalóm. A szóképek áradatát a színpad nem tűri, én meg nem tudok lemondani. Különben a nagy természet is tele van hibridekkel és hermafroditákkal, vagyis kereszteződésekkel, férfi- és nőelemeket magukba foglaló egyedekkel: miért ne lehetnék én is egy-személyben, egy-opusban: drámaíró, regényíró, filozófus és a hasonlatok Lucullusa? Mivel legelső ideáljaim és ihletőim a végsőkig feszülő helyzeteket ábrázoló festmények, a tökéletesen rendezett szcéna érdekel, mozgásaival, színeivel, kulisszáival, a figurák élőképeivel, közben a párbeszéd eszembe se jut.

MA. Eszedbe jut, hogy noha prózát írsz: költő vagy…?

SzM: Őszinte örömöt okoz, hogy munkáimban a bujkáló lírikust, a költői szóképeket pazarló szubjektivitást felfedezted, de hát – így vagy úgy, költőiség ide, szubjektivitás oda -, mégiscsak amolyan veterán prózaíró vagyok, és nyilván az is maradok.

MA: A prózáról kérdezem tőled: kell-e keret? Valamiféle kivágat, elhatárolódás, mely a szétporlástól óvja a prózát? Gátak kellenek-e?

SzM: Igenis kell, a legnagyobb mértékben kell keret, szerkezet, védőgát, különösen az én prózámnak, hogy megmentsen a parttalanságtól: a katedrális-ideál bizonyítéka és garanciája lezáró kompozícióra való törekvésemnek. Persze, hogy ez egy készülő műnél teljes világosságában még nem látható. Ugyan ki sejtette Proust első köteteinél, hogy az utolsó kötet befejezése után a legszigorúbb kompozícióról van szó. Még fantasztikusabb példa arra, hogy látszólagos anarchiából a legélesebb körvonalú katedrális lesz: Joyce Ulysses-e és még horribilisabb geometriával a Finnegans Wake.

MA: Te mondtad ki a bűvös neveket. Én csak megkérdeztem, igaz-e, amit a rossz nyelvek már csaknem egy fél évszázada mondogatnak, hogy Szentkuthy Miklós a magyar Joyce?! Mit szólsz ahhoz, hogy a „nagy szörnyetegekhez” hasonlítanak: Prousthoz és Joyce-hoz?

SzM: Ez a frázis, hogy „magyar Proust” vagy „magyar Joyce” (nyilván az epigonság vádjával mögötte) egy fél életen át kísérte opusomat, és ez fölötte bosszantott. Sem a Prae, sem az Orpheus: sem Proust, sem Joyce művéhez nem hasonlít. Tán a Prae címlapja hasonlított az Ulysses címlapjához, no meg, hogy kevés volt a bekezdés, úgy, mint náluk. Amennyire abszolút a távolság a Prae és Ulysses között, olyannyira rokonok viszont lélektani szempontból a két szerző ihletének és gyönyöreinek forrásai. Proust? A monumentális katedrálkompozíció bűvölt el és ragadott magával, - ebből a szempontból talán beszélhetünk „hatásról”, de itt is – bocsánat! – meg kell jegyeznem, hogy mindenféle Proust-hatás nélkül is, sok-sok francia és angol katedrálishoz való zarándokútjaim alkalmából: csak a dómok és szobraiknak szerkezetét éreztem lelkem vérrokonának. Így aztán persze egyetlen Proust-szöveg hatott rám igazán: egy amiens-i katedrális kapujában vásárolt sárga könyv, La Bible d’Amiens (Amiensi Biblia), az angol Ruskin könyve, Marcel Proust francia fordításában!

MA: Műveidben a barokk nem az ember alkotta világ gazdagságát, hanem a valóság pompázatos sokrétűségét testesíti meg – vagy tévednék? Mi volna más, mint a megismerés eufóriája?

SzM: Ami a barokkot illeti, napnál világosabb a helyzet. Az egész természet szinte őrült gazdagsága őrült variációval: barokk alkotás. Ha a teológusok Istene valóban létezik, akkor a művészeti lexikonokban bizonyára mint a legnagyobb barokk művész szerepelne. Ami meg az én opusomat illeti, gondolataimnak labirintusaival, szóképeim kavalkádjával, terjedelme ijesztő sziluettjével: a barokk visszatérő lelkének dörömbölése az irodalom kapuján.

MA: Hogyan értékeled a huszadik századi regény átalakulását?

SzM: Gide, Proust, Huxley, Joyce, Powys, Thomas Mann regényírói stílusát igenlem. A francia, úgynevezett „nouveau roman” művelői és az egzisztencializmus szorgos illusztrátorai nem kimondottan szellemi barátaim: ezt elég élesen és hosszan kimondottam a Magvető Almanach egyik kötetében, 1967-ben; Samuel Beckett valahol a közepén áll.

MA: De hogyan értékeled saját realista műveidet? Mondjuk a Gigi-novellákat?

SzM: Gigi-novelláimat éppúgy nem olvastam el újból, mint egyéb műveimet, de ha mégis vissza-visszagondolok rájuk: azoknak realizmusa (amint erről már beszélgettünk) tökéletesen testhezálló viseletem.

MA: Nem érzed kompromisszumnak?

SzM: Szabályos regény nem kompromisszum. Műfaji követelmény, amelyben szintén otthon érzem magam.
A Prae stílusa és kompozíciója nem volt életre szóló program, aminthogy nem akartam soha avantgardista lenni. A Gigi-regény és a Végítélet jelmezkölcsönzőben sem volt kompromisszum: közvetlen életi élményekből születtek, amoroso és tanári tapasztalatokból, és a legtermészetesebben ezeknek az élményeknek csakis ez a  - hogy úgy mondjam – konverzációs, elbeszélő modor felel meg. A társaséletet nagyon szeretem, és órákon át igazán Gigi-stílusban beszélgetek, nem pedig Prae-stílusban.
A Széchényi Könyvtárban letétben levő 40-50 ezer oldalas Naplóm részben szintén a „legszolidabb” stílusban íródott, úgyhogy igazán kicsit kellett lépnem a Gigi-novellák felé.
Nem volt kompromisszum az ún. életrajzi regények írása sem. A Divertimento megírása után már a legtudatosabban írtam Haydn-, Goethe-, Dürer-, Händel-könyveimet, melyek egy elképzelt eljövendő kiadásban közös címmel – Önarckép álarcokban – szerepelnének, mint sok szólamú lelkemnek irodalmi, képzőművészeti, zenei, morális oldalainak megtestesülése. Közben megsúghatom, hogy nem kell túlságos éleslátás ahhoz, hogy valaki észrevegye: ezek az Orpheus-apának édes gyermekei.

MA: Hogyan jutott eszedbe, főként: miért – hogy a pápáról írott művedben ateista álláspontról közelítsed meg az őskereszténység történetét?

SzM: Ilyesmi, ilyen határozottan megfogalmazva, nem hiszem, hogy eszembe jutott volna. Ez a témakör – telis-teli találat! – Vas István érintette félreérthetetlen precízióval? Mikor 1968-ban ezt írta rólam a Kortársban, írói pályámon sorsdöntő fordulatot jelentő esszéjében: „Ekkora terjedelmű és kritikailag ennyire feldolgozatlan munkásságról minden összefoglaló csak vázlatos lehet. De még ez a vázlat is hiányos, ha nem beszélünk Szentkuthy paradox katolicizmusáról, amelynek ortodoxiája a legkételkedőbb relativizmussal és mindenre mohó kíváncsisággal keveredik…”

MA: Függ-e az opus az életrajztól?

SzM: Függ.

MA: Igaz-e, hogy műveid sosem a tárgyukról szólnak, hogy az irodalomtörténeti tárgyak ürügyén mindig önmagadról beszélsz?

SzM: Itt megint csak biológiai és művészeti kettősségemről, Janus-arcúságomról beszélhetek. Szubjektív lelki tartalmaim feszítik objektív figuráimat és témáimat, - objektív ábrázolásból kanyarodom vissza, a képzettársítások vérkeringési szabálya szerint, legsajátabb líraiságomhoz. Úgy érzem, ez nincs kárára Händel vagy Dürer, Luther vagy Goethe objektív ábrázolásának. Egocentrikus líra és tárgyilagos ábrázolás kettősségére vallanak az ilyen címek is: Vallomás és bábjáték, vagy a tervezett cím: Önarckép álarcokban. Gondoljunk a nagy színészekre is: Gábor Miklós például egészen Hamlet és egészen ő maga. Így lehet még esszégyűjteményem címe is: Meghatározások és szerepek: íróportréimban is szubjektív önarckép és objektív arckép opalizálnak.

MA: Az olvasó nagy turpisságokat sejthet lépten-nyomon, ha meggondoljuk: miért találsz ki nem létező filozófusokat és filozófiákat. Lehet, hogy ezek nem is turpisságok?

SzM: Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, miért talált ki a görög nép nem létező isteneket, nimfákat, szatírokat. Egyébként, félretéve a tréfát: azok az én „nem létező filozófusaim” és „nem létező műveik”: nagyon is létező filozófusok és létező művek álarcos karikatúrái.

MA: De hát engem is megtréfálnak-e műveid, amikor efféle bonyolultságokat kérdeztetnek velem: ha a szubjektum a szubjektumot vizsgálja szubjektív módszerrel, ha az író írás közben megérzett ősüzenetről ír, ugyanazt teszi-e a maga módján, mint a filozófus, aki tiszta ésszel magát a tiszta észt szemléli? Avagy olyanok volnánk mindketten, mint az a jobb kéz, mely a bal kéz szorításából kiszabadítva a saját hüvelykujját, szeretné annak hűlt helyén elkapni? Mi az a „hipergondolat”, amely körül a Prae forog? Kell-e besorolni valamely filozófiába?

SzM: A Prae sok minden körül forog, de nem egy – ahogy te mondod – „hipergondolat” körül. Nem is sorolható sem akadémikus, sem neoakadémikus filozófiai rendszerek közé. Ha filozófiai kirakatrendezést tartanának Szókratesztól Sartre-ig, engem okvetlenül ki kell hagyni. Ami pedig a filozófiát és az ősüzenetet illeti: az a tény, hogy az ész (akár tiszta, akár nem) önmagát figyeli: még távolról sem filozófia. És ez a játék – vagyis hogy a ráció nézi magát a ráció tükrében – szerintem még nem azonos az általad említett „ősüzenetek” felfedezésével művészi önmagunkban.
Ami pedig a belső univerzumra utaló kérdésedet illeti: ha műveim sugallnak valamit, akkor az ez: soha nem merném állítani – holmi szubjektív idealista módjára -hogy az Univerzum mibennünk van. Persze, hogy megvan lelkünknek a maga univerzuma, „mikrokozmosznak” is becézett belső dekorációja, de minden szellemi működésben a külvilág felé fordul, az objektívitás furorával, persze hogy ezen az úton belső garnitúrámat is utánam hajigálják a démonok.

MA: Ha már a démonokról van szó: te mondtad, hogy a szerelem a legjobb humanista tanfolyam. Nem vitatnám, de miért? Miáltal és hogyan? Jelenthet-e a szerelem egy archimédeszi pontot, melynél fogva ki lehet fordítani sarkaiból a kegyetlenséget, az önzést, az agressziót? Mi az érosz szerepe műveidben?

SzM: A szerelem sok minden lehet és nem lehet, de bizonyára és legelsősorban nem lehet archimédeszi pont egy sereg morális cél eléréséhez. Épp a szerelem az, mely bájos művelőit a legbrutálisabb kegyetlenség, önzés és agresszió felé hajtja – ijesztően nagy százalékban, amint ezt a bűnügyi krónikákban olvashatjuk.
Sajnos, kisebb azon boldog férfiak és nők szerelme, akiknél a szerelem „humanista tanfolyam”. De ha egyszer valóban homo humánusok és humanák szerelméről van szó – a sors ajándékaként ezt a szerelmet én félszázad óta ismerem! –, ennek a „humánus” szerelemnek legtermészetesebb virágai és gyümölcsei: az örök összetartás, önfeláldozás, segítés, egymás gondolataival egymást nevelés, a karitász és ajándékozás minden ünnepi és hétköznapi alakja, az élet keresztjének együttviselése, az örömök megosztása. Itt a miért? mi által? és hogyan? kérdések, nálam legalábbis, fel sem vetődnek: a felsorolt „erények” (ismétlem) biológiai természetességgel születnek. Tapasztalatom szerint az ilyen „humánus” szerelmespár jóságát szűkebb és tágabb környezetére is kisugározza. Ami pedig az eroszt illeti: az eroszról és az erotikáról azt mondhatom, amit Ferenc József mondott 1914-ben, az első világháború kitörésekor: már régóta „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”. 1935-ös, Az egyetlen metafora felé című könyvemben részletesen elemeztem három nőtípust (persze a típusok keverednek): azt, amelyiknél a lelki élet, jóság, anyaság, ön- és más elemzés uralkodik; azt, akinél a baccháns és hetéravonások dominálnak; végül azt, akinél a szépség, a mondénség, kozmetika és divat az uralkodó. Elemeztem az ezekhez kapcsolódó háromféle vágyat és egymástól való elszakadásukat, sőt elszigetelődésüket is. (Ó, Freud!, Ó Freud!). Vágy az idilli érzelmességre, vágy a gyönyörűségre, vágy a nagyvilági külsőre. 1974-ben Orpheusom III. kötetében tulajdonképpen ezeket az éroszra vonatkozó gondolataimat variálom, - a tartalommutatóban (kedvenc műfajom!) efféle régi nótákat olvasok: a szerelem mint nagyvilágiság, mint mitológia, mint családi élet, mint a vakhistória játékszere, mint Nagy Morál, mint narkózis és mint biológia. Finita l’erotica!

MA: Finita? Voltak-e bűneid, s magam se tudom, miért következtetnék ezután: kik voltak szerelmeid?

SzM: Voltak-e bűneim? Kik voltak a szerelmeim? Az én szakrális szótáramban a gyónási titok nemcsak a gyóntató papra, hanem a gyónó hívőkre is vonatkozik. Ami meg szerelmeimet illeti, a Catalogus amoris-t, ha van pár percnyi türelmed, a XXI. század első felében Napló-dzsungelemben egy Nagy Ármádára való indiszkréciót találhatsz.

MA: Mindezt azért is kérdeztem, mert kevés író van, akit annyira foglalkoztatna a morál, mint téged és mégsem adod ki magad műveidben? Félő, ebben az interjúban sem adtad ki magadat?

SzM: Különleges örömmel hallom ezt a kérdésedet, mert azt mutatja, hogy észrevetted a morál címszerepét műveimben. Ami önmagam kiadását illeti, hát hogyne adnám ki magam. Író létemre más „magam kiadását” nem tudom másképp elképzelni, mint figurákkal, jelenetekkel, reflexiókkal. És igenis ezek a legszemélyesebb dolgok, ha nem is indiszkrét tárulkozások. Egy pár példát – most nem is neked, hanem azoknak az olvasóimnak, akik barokk őskertemben bizony nem is sejtették, hogy ott mekkora moralista mániák születnek, elmondanék egy pár példát, persze itt feleségem memóriája szól a számból, mivel én műveimet bizony elfelejtem.

(Kidolgozatlan)
Fejezet a szerelemről -------------------------- nem ad a koldusnak, kidobja
Divertimento ----------------------------------           Mozart jelleme
Doktor Haydn --------------------------------       Abschied szimfónia, stb. zenekar érdekli
Arc és Álarc ----------------------------------           Goethe nem morális vonásai
Prae ------------------------------------------        Juanus Ethicus szerelmei anarchia és evangéliumi morál konfliktusa – „nesze neked szubjektív élmény”!
Megszabadított Jeruzsálem ------------------  A zsidó gyertyával, II. Frigyes
II. Szilveszter ----------------------------------            A karok (cselédlány)
Orpheus IV. ----------------------------------        antiimperialista, antimilitarista Róma-ellenesség végig! (Hitler stb.) Róma-idealizálás ellen. A római kultúra dicsérete és nem veszik észre a militarista őrületet. Maledicta sit ingratia!
Orpheus 6. füzet -------------------------------     Radványi-park haldokló madara morál!

Vallomás
Bonaventura-novella
Történelemszemlélet, szatíra,
Morálérdekű aranykönyv =                                       Szárnyatlan oltárok
(Vas István Madáchoz hasonlít engemet)

MA: Amit mondanak, mondogatnak rólad, elismered-e, hogy nem vagy politikus alkat?

SzM: Ragyogóan nem igaz. Épp arról van szó, hogy politikus alkat vagyok. Értem ezen azt, hogy (amint a középkori bölcselők mondták) potenciálisan, vagyis lelkem csírái és végzetem szerint politikai alkat vagyok. Mit jelent ez? Prófétai dühöt és szenvedélyt minden egyéni és társadalmi igazságtalansággal szemben. Hogy is lehetne ez másképp, ha a moralitás és a szenvedőkkel való együttérzés életem első mozgatója? Persze a középkoriak és a legmodernebbek is a potenciális csírák után az akcióról és az aktivitásról beszélnek, illetve beszélünk. Engem (és ez a tragédiám fél évszázad óta már!) a sors olyan hiper- és szuperérzékeny, szinte beteges idegrendszerrel és gyermeki lélekkel vert meg, amely (katonai értelemben) alkalmatlanná tesz a termékeny és harcos tevékenységre a frontokon.

MA: Hogyan állsz az írói sikerrel? A belső megelégedettséggel? Boldogsággal?

SzM: Életem hosszú-hosszú évtizedein keresztül írói sikert nem ismertem. Viszont méltán nevezhetem sikernek, hogy a Prae idejében (1934) Halász Gábor, Németh László és Szerb Antal hatalmas esszéket írtak rólam, rátapintva műveim minden nyílt és rejtett összetevőjére. Ami bizony elég keserves nagyböjt után a leggyermekibb, tehát a legnagyobb boldogságot jelentette, hogy 70. születésnapomon megkaptam a Munka Érdemrend arany fokozatát, az előző évben pedig a József Attila-díjat.
Ugyanakkor hasonló nagy örömet okozott, hogy kitűnő elemzéseket kaptam, hogy csak néhány nevet említsek: Bori Imre professzortól, Lakatos Istvántól, Rónay Lászlótól, Sík Csabától, Sipos Gyulától, Somlyó Györgytől, Szabó Edétől, Vas Istvántól. De minden öröm mellett sajnos egy életen át csak amatőr és dilettáns voltam a boldogság művészetében. Azt hiszem a távolból: a legboldogítóbb az lehet, hogy az ember tudatosan és ösztönösen meg tudja találni alkotásnak, műélvezésnek, szeretésnek és szeretettségnek és az élet keresztje türelmes elviselésének egyensúlyát.

MA: Szentkuthy Miklós hogyan látja Szentkuthy Miklóst?

SzM: Saját magam privát lexikonában ezt a cikket írnám vallomásos gyónással:
– sohasem volt professzionista író, hanem olyasféle, mint Montaigne a kastélyában, mikor Esszéit írja; 
– mindennapi életének legapróbb részleteit (tárgyakat, embereket, szituációkat) és a Világegyetem és Nagytermészet tényeit örökké a legszorosabb párhuzamban látja;
– a valóság legvalóságosabb magját keresi, a totális és abszolút igazságot akarja kimondani, ezért ír vagy negyven éve napról napra óriásnaplót;
– érzelmi élete: a gyermek érzelmi élte;
– mikroszkopikus pontossággal lát, hall, tapint mindent;
– rendkívüli emlékezetével minden pillanatban egész múltját és képzelt jövőjét hordozza magában, ami nagyobb ólom és aranyteher rajta, mint Atlasz vállán a Föld (sőt az Ég);
– sztoikus és középkori módon keresztény aszkéta, ugyanakkor erotikus mitológiákat tomboló dinamikával termő érzéki ember;
– mindenkihez végtelenül kedves és csak végtelenül kedves emberekkel képes érintkezni;
– a világ végokainak és végcéljainak reménytelen faggatója és faggatottja, ez lesújtóan kétségbeejti, ugyanakkor aggályosan leltározza a kezdettől fogva megoldhatatlannak látszó kérdéseket;
– a mulandóság fölötti fájdalma keservesen zokogtatja, - mindent, amit szeret vagy ami gyötri: szinte abszurd erőfeszítéssel akar megörökíteni;
– a legvégsőkig száguldó racionalizmusa és telhetetlen hitszomja együtt: szinte katasztrofális konfliktusok tragikus örvényébe taszítja;
– épp ilyen sírig kísérő konfliktusa a szülei életideálja és a maga életkényszere közötti csillagászati távolság: esztergomi érsek helyett a Prae és Orpheus szerzője lett;
– elsősorban katedrálisok, képek, zenék és természettudomány tartja paroxizmális izgalomban, - a szépirodalom (elsősorban regények): messze hátul kullog utánuk;
– sajátos nagyfeszültség és antagonizmus benne: a gyerekszoba örök kívánása és ugyanakkor a nagyvilági élet, a színészi csillogás telhetetlen szeretete;
– nagyfeszültség és nagy „stressz”: millió impressziójának szigorú és monumentális kompozícióba foglalása;
– ajándékot kapni szerető emberektől a legfőbb öröm, ezért a Hála legelementárisabb ösztöne;
– soha életében csupán szórakozás céljából nem olvasott, nem látott – így aztán életében, az örök „stressz” alatt, soha békés pihenést nem ismer;
– orvosoktól csak a legnagyobb tudomány és legrészvevőbb szeretet egybeesését, szinte azonosságát fogadja el;
– állatok, növények (sőt kristályok!) világában a zabálás, szeretkezés, gyilkolás, megdöglés funkcióját látva: az „ember”-nek nevezett élettani csoportban nagyon is látja ezeknek a funkcióknak továbbfunkcionálását – ezért tragikus félelemmel látja az emberiség veszélyeit és szinte dühöngő és profetikus hálával látja antikapitalizmus, antimilitarizmus, antisovinizmus mégis lehetséges diadalait;
– végtelen kedvvel űzi a szójátékokat, szóösszetételeket, nyelvújításokat, - zenélő, plasztikus, opalizáló inverziókat és perverziókat: elsősorban a növényvilág hasonló kedvét utánozva: többek között ez is egyik oka kétségtelen barokk jellemének;
– tökéletesen egyenlő potenciájú a befogadóképessége a spanyol, angol barokk világnak és a népköltészetnek;
– napról napra olvassa újságokban, folyóiratokban a „napi politikát”. (Naplójában feljegyzi, hogy látva lássák, milyen kifejezhetetlenül távol áll holmi nárcisztikus, hülye elefántcsont tornyoktól.) Ilyenkor szívszaggató fájdalmat érez, hogy hipertrófiás hiperérzékenysége miatt nem állhat ki a Fórumra, noha például 25 éves tanári pályáján mindig első szónok volt, klasszikus retorikával tevékeny etikára nevelő;
– évek hosszú-hosszú során barátaival és barátnőivel szinte naponta commedia dell’artékat talált ki, játszott és rendezett; ennek legerősebb nyomai találhatók műveiben. Ágas-bogas szerelmi életében is a legnagyobb élvezetek közé tartozott: modern társadalmi vagy keleti mitológiai alakok álarcában találkozni;
– „entellektüel” társaságban nagyon rosszul érzi magát, a falvak házaiban és a lakói között a legeslegjobban: „pazar” összetettségei között ez is fontos. Jellemző, hogy a Prae és például a szigligeti faluban élvezettek és tapasztaltak között: soha nem érzett konfliktust! Ahogy legegyszerűbb édesanyja imádó szeretete és a divatdámák perverz parádéja között sem;
– szerelmi életére visszatekintve: nem a dionüzoszi és baccháns emlékek árasztják el, hanem azok a helyzetek, mikor a nők jók, kedvesek, anyák és őrangyalok, segítők és önfeláldozó részvéttel teljesek voltak;
– talán legnagyobb és örök megrendülést kiváltó érzése: az emberi szenvedés látása, titka, értelme vagy érthetetlensége.

 

Fotó: Tóth István, 1986

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008