Beszélgetések Szentkuthy Miklóssal (Hamvas Intézet, Bp., 2006. december)

Szentkuthy Miklós: Az élet faggatottja

Előszó

A címben idézett kifejezés sokszor előfordul Szentkuthy műveiben és nyilatkozataiban is, főleg annak kapcsán, hogy – hagyományos értelemben – írónak érzi-e magát vagy sem. Többször úgy veti fel a kérdést és tesz vallomást: nemcsak hogy nem regényíró, de még csak nem is író a szó klasszikus értelmében. Mint például  Rabelais francia reneszánsz enciklopédikus műveltségű író, a Pantagruel és a Gargantua szerzője, vagy Montaigne, francia reneszánsz esszéíró, gondolkodó. Végül is minek érezte magát? És itt jön: ő nem is annyira hivatásos regényíró, mint inkább „az élet faggatottja” vagy: „a világ faggatottja”. Persze ír regényeket is, de a súlypont mindig is az ember végső kérdéseinek felvetésén, leltárba vételén van, és a válaszok fájdalmas hiányán. Ő azzal próbál – talán nem is tudatosan, de ösztönösen – egyensúlyt teremteni műveiben, hogy nemcsak a világtörténelem láttán megtépett faggatott szerepében látjuk őt, hanem faggatóként is fellép: „… a világ végokainak és végcéljainak reménytelen faggatója és faggatottja, ez lesújtóan kétségbeejti, ugyanakkor aggályosan leltározza a kezdettől fogva megoldhatatlannak látszó kérdéseket…” (Az egyetemesség vonzásában, 1982)

„Sosem éreztem magamat professzionista írónak, sosem fűtött az a szándék, hogy regényt, drámát, novellát írjak, vagy egyéb írói műfajt ízleljek meg. Legkorábbi ifjú koromtól kezdve a természet minden tüneménye izgatott, a történelem csakúgy, mint a teológia, a filozófia, és nyakig elmerültem és elmerülök ma is a képzőművészetbe és a zenébe. Mégis szakadatlanul írok, megszállottan dolgozom. Érzékenyen, szeizmográfszerűen reagálok mindenre. Érzéki érzékenységem – például a tapintás meg a vizualitás is – szerfölött nagy, és ami elém tárul, az oly módon hat rám, hogy tüstént megörökítő kedvre serkent. Az élet faggatottja voltam mindig és máig is az maradtam. Negyven év óta napról napra minden élményemről a legrészletesebb naplót írok…” (Gách Marianne riportja, 1981).

És hogy mit jelent pontosan: „faggatottnak lenni”? Az élet minden megnyilvánulása sarkallja hiperérzékeny érzékszerveit, mert: „Minden művemnek, minden gondolatomnak, szóban, életben, imádságban, szerelemben, irodalomban, minden megnyilatkozásomban és égi-földi viselkedésemben, behaviouromban, percről percre, másodpercről másodpercre – a végső kérdések foglalkoztatnak! Mi az élet eredete, mi a természet eredete, mi a világ eredete, micsoda csoda a természet? Milyen rettenetesen nem ismerjük a természet igazi titkát és igazi működését? Mi a halál, mi az Isten, mi a Nemisten, mi a történelem, miért rossz a történelem, értelmetlen-e a lét, vagy van valami nagy rejtett értelme?” (Summa, 1983).

És ha válasz jön is, képek formájában érkezik (valahonnan egy másik dimenzióból? ő csak felfogja a gondolatokat és konok engedelmességgel papírra veti). Szentkuthyra igen jellemző a képi kifejezés, egyrészt a képek, a képzőművészeti alkotások sugallata („A kép érzékletes dolog, színek vannak rajta, formákat ábrázol, és én – de hiszen ez összefügg azzal, amit előbb mondtam, hogy a nyelvvel kifejezett gondolatok iránt bizalmatlan vagyok – a képeket minden érzékszervemmel élem át.” – Summa, 1983), másrészt a képletes írásmód: szinte topográfikus pontossággal ír le jeleneteket, színes metaforákkal felöltöztetve az embereket, helyeket, sőt érzéseket. A képek számára szilárd kiindulópont, kályhasarok, aztán szinte bekebelezi a képeket, hogy színes, pszichedelikus stílus váljék belőlük: „A képeket azért is szeretem, mert konkrétak. A festészet biztos dolog, szemben a nyelvvel, legyen az tudományos vagy irodalmi. Éppen nemrégiben beszéltem arról, hogy a nyelv bizonytalan, ezzel szemben a kép biztos.” (Summa, 1983). Így aztán metaforává strukturált szavak dráma formájában hatnak az olvasó érzékeire. Németh László írja, hogy csak az a gondolat méltó nevére, amely egyben dráma is. A drámai kifejezésmód pedig áthatotta Szentkuthy egész életszemléletét, ami ezekből a riportokból is remekül kiviláglik.

Szentkuthy Miklós, 1934-ben szerepelt először, mint riportalany a Prae botrányos megjelenése kapcsán. Aztán csend. 31 évig semmi! Szembetűnő, és jellemző a 20. századi magyar történelmi viszonyokra, hogy egy ilyen formátumú írót, mint Szentkuthyt  nem méltatták érdeklődésre. Pedig a háború után nagyon is jelen volt a kulturális életben, előadásokat tartott Szabad egyetemen, az Európai Iskolában, tanulmányok írására kérték fel a Magyar Csillag, Válasz, Magyarok és más folyóiratok számára. Az első interjú, amelyben már érezni nagy műveltsége elismerését, 1965-ben készült, de még itt sem saját magáról volt szó, hanem James Joyce-ról (akiről készségesen és sokoldalúan nyilatkozik), tehát meg kellett várnia 1968-at, amikor vele, az ő személyéről kérdezték őt a Nők könyvespolca számára, Vajúdó Európa címen. Aztán az első igazán jelentős és jó hangulatú interjú – amelyre Szentkuthy maga is nagy szeretettel emlékezett vissza több ízben – 1969-ben készült, amikor Varga Domokos kereste fel őt az Élet és Irodalomtól. Ebben nem tudja elfojtani azon érzett keserűségét, hogy egyedül, nyakkendője társaságában ünnepli a fekete Orpheus-füzetek indulásának 30. évfordulóját. Mindazonáltal az egész beszélgetés tömör, mélyre menő, jókedélyű mindkettejük részéről.

Érdekes megfigyelni, hogy a kor szelleme mennyire belopakodik a párbeszédek hangnemébe. Mire a szövegek feldolgozásának végére értem, az a humoros érzésem támadt, mintha balett-előadás pergett volna le szemem előtt: a riporterek általában – tisztelet a kivételnek – eléggé merevek, kissé feszengenek, a Kádár-rendszer kultúrpolitikai megkötései miatt mintha szó szerint gúzsba kötve állnának egy színpad közepén, és Szentkuthy (végestelen végig az évek hosszú során) lazán, fesztelenül, szorongás-mentesen, hol távolságtartóan, hol igen közelről, köröz, táncol körülöttük, az ironikus, sokszor önironikus, kaján válaszok muszlinlepleit meglengetve. („A humor mindennek az alfája és omegája. A humor és az intelligencia elválaszthatatlan egymástól. Egyáltalán nem tudok beszélgetni olyan emberrel, akinek nincs humora.” – levélinterjú Abody Bélával, 1979). De ezek a válaszok nemcsak könnyedén ironikusak, hanem hirtelen átválthatnak a történelmi moralitás súlyát vállaló brokátlepellé is. Az akkori humortalan kultúrpolitika semmiképpen sem „az alvó tenger alapos megköpülését” várta el a riportalanytól. (Azóta a riportok hangja jócskán fellazult, ezért is tanulságos és szórakoztató felfigyelni Szentkuthy kezdettől a végső interjúkig szabad, görcsmentes válaszaira).  

Nemcsak a hetvenes-nyolcvanas évekről van szó. Az egyik első riportban, mely 1934-ben készült vele a Prae megjelenésekor, a 26 éves író úgy nyilatkozik meg, mintha már egy egész életmű lenne mögötte. Mi legalábbis 70 év távolából úgy látjuk, hogy az érett Szentkuthy Miklós bármelyik művének képlete lehetne. Mintha mindjárt az elején megadná a normál a-hangot. Az újságíró szinte hebegve kérdezi tőle, hogyan képzeli, hogy az olvasó befogadja ezt a könyvet. Szentkuthy válasza: Gondoltam rá, de ez lehetetlenség. Hiszen például itt van ez a kávéházi plüss-dívány. Evvel a zöld vacakkal kapcsolatban az emberek általában sok mindenre gondolnak. Többnyire más tárgyakra, amelyeken ugyanilyen vonalas minta látható. Viszont nekem erről a manicheista-eretnekség cikk-cakkja jut eszembe. És abban a pillanatban már el is felejtkezem a plüss-díványról, és esetleg öt lapon keresztül - ezekről az eretnek-mozgalmakról írok.” Szinte kipenderíti riporterét a megszokott polgári irodalmi gondolkodásmódból, hiszen ő maga már régóta egy külső nézőpontból lát mindent. Szentkuthy emlékezetébe mélyen beleivódott egy geometria-tanárának magyarázata az olyan mértani idomokról, amelyeknek súlypontja a testükön kívül van. Ezt ő sokszor felhasználta metaforikusan: nagy látószögből, nagy vonalakban csak úgy lehet látni a világot, ha kívül helyezkedik el. Kívül a megszokott világon, kívül esetleg saját magán. Keveseknek adatik meg, hogy ezt a távlati látást egész életükben fenn tudják tartani. Ő képes volt rá, erre utalnak ún. távoli képzettársításai, amelyek megmutatkoznak az interjúkban is, és amelyek hasonlítanak ehhez a plüss-dívány – manicheista eretnekség cikk-cakkja „összefüggéshez”. Ez, ahogy Pomogáts Béla mondja az Íróvá avatnak riportban, összetéveszthetetlenül egyedivé teszi stílusát, gondolati montázsait.  Ezért is hangsúlyozza annyit Szentkuthy, hogy nem elefántcsont-toronyban él, hanem kilátótoronyban: ő igyekszik kívül helyezkedni a politika és más társadalmi vagy lelki békétlenségek mocskán, de éberségéből mit sem veszít, a kilátótorony ezt jelzi: ő odafigyel. Elsősorban saját magát vetíti ki végtelen öniróniával. Ezt még megbocsátják az emberek, sőt szórakoznak is rajta. De amikor az emberek elé állít tükröt, akár történelmi álarcokban, akár oktató jellegű intésekben, az már nem mindenkinek tetszik. Könnyebb a ma oly divatos keleti filozófiákban elrévedni, sokkal nehezebb éberen figyelni saját lépteinkre. Goethe nagyon szépen és egyszerűen fejezte ki az önismeret módját: ha meg akarod ismerni magad, semmi mást nem kell nézned, kiértékelned, csak saját közel- vagy távolmultbeli tetteidet! Azokból minden kiderül.

Szinte mindegyik vallomásból sugárzik Szentkuthy pedagógus-volta. Ő tanár-korában sem és ezekben az interjúkban sem a puszta tényeket tanította, hanem elsősorban a módszert. „A világ látszólagos káoszából kiszűrni a legegyszerűbb alaptörvényeket, legösszefoglalóbb közös nevezőket, axióma-szilárd formulákat…” (Író és komédiás, 1987). Szerette Rilke verssorát: Du mußt dein Leben ändern… Ha meglátsz egy görög szobrot, amelynek szépsége a velődig hat, akkor ettől a pillanattól az egész életednek is meg kell változnia. 1983 tavaszán, a Frivolitások és hitvallások felvételei több mint négy hónapig tartottak. Mindannyian úgy éreztük, hogy Szentkuthy lénye bizony átformált bennünket; a végén, Bernáth Márta így búcsúzott Szentkuthytól: „Maga aztán igazán enderolta a lébenünket.

A rádiós szerepléséről szóló („Az étheren át…”, 1985), Salamon Istvánnak adott interjú végén mit mond? – „Bizony, én szeretek tanítani. Szeretek ismeretet terjeszteni, és – ez megint művészetileg és gondolatilag, sőt morálisan is izgat – szeretem hogy a legnehezebb kérdéseket, a legnehezebb témákat is társasági, humoros, játékos modorban mondjam el. […]  Sokaknak ez nagyon meglepő is volt, hogy nini, a Prae hiperkomplikált szerzője milyen világosan és egyszerűen is tud beszélni”.

Ez a módszer nála sok esetben illusztratív, ahogy Rilkénél az volt.  Ezt érzékeljük az 1983-as televíziós portréfilmben, amikor kedvenc képei fölé mondott szöveget, rögtönözve, nem felolvasva. Ugyanez a helyzet a Bányai Gáborral folytatott  (Író és komédiás, 1987) beszélgetéssel is, amelynek hosszú előzménye volt. A 80-as évek elején a Televízió kérte fel őt, hogy beszélne-e a színházhoz, a drámához való viszonyáról, amihez bő képanyagot is válogatna. Persze erre ő nagyon boldogan vállalkozott, és azonnal gondosan készült a felvételre. De ebben a témában a képi anyag elsőrendűen fontos. Aztán félretették a témát, és lett belőle rádió-, meg folyóirat-szereplés, képek nélkül. Ez nagyon szomorú, mert leszűkíti a szóban forgó anyagot. Nekünk tehát hozzá kell képzelnünk a képeket, és főleg Szentkuthy előadását, gesztusait.

Annál is inkább, mert minden vallomásából folyton-folyvást feltör a dráma, a kosztümök, a színészet iránti „vérfertőző” szerelme. Ez szinte a „basso continuo”ja ennek a vallomás-gyűjteménynek, hatalmas vallomás-csokornak, amelyben koncertálnak a témák, egymásba kapaszkodva, egymást magyarázva, megvilágítva: Szentkuthy színészi előadásmódja, hogyan szeretett tanítani, kiktől tanult ő maga, mit jelent magyar írónak lenni, mi az európaiság, élete lényege a csodálkozás, könyvtárában hogyan követhető nyomon egész lelki felépítése, mit jelentett a barokk zene, építészet, festészet műveinek formálásában… és még sorolhatnám a fontosabbnál fontosabb témákat.  Az optimizmushoz és a pesszimizmushoz való sajátságos viszonyát még érdemes külön megemlíteni: „Se optimista, se pesszimista nem vagyok. Egy természeti jelenség nem is lehet az. Az csak létezhet, a maga módján, az önnön törvényei szerint, amíg létezik. Hogy egy kis siker, egy kis elismerés jól jött volna nekem is az életben? Egy pillanatig sem titkolom. Hiú nem vagyok, de ennyire ember: igen.” (Varga Domokos, 1969). És jellemének egy másik fontos vonása: egészen más lett, mint amit a szülők, az iskola formált volna rajta: „Csakhogy én nem lázadó voltam, hanem makacs. A természet szerint valahogy másképpen nőttem, mint apámék.”

Ez egyenesen elvezet bennünket oda, hogy Szentkuthy Miklós, az ember és életműve megértéséhez az egyik legtöményebb „tankönyv” ez a kötet. Ha valaki ezt a riport-sorozatot elolvassa, biztosan kedve lesz fellapozni egy-egy művét, és biztosan könnyebb befogadásra találnak súlyosabb gondolati láncokból összeállt könyvei.

Kiktől tanult? Szerb Antal és Halász Gábor fajsúlyos barátsága adja meg azt a hatalmas lökést, amely az első egyetemi évtől kezdve viszi őt előre, hamarosan megtalálva saját magát, a neki legjobban illő gondolati rendszerek alapján. Jellemző például, hogy Szerb Antallal együtt szerették még a német szellemtörténet „termékeit”, aztán hamarosan elvetették, és rátaláltak az angol józanságra, az angol racionalizmusra, amelyet többek között a Times Literary Supplement-ből ismertek meg. Szentkuthy Halász Gábort, mint eszményképet soha nem szégyellte. Korai naplójából megtudjuk, hogy imeretségük elején szinte beteggé tette őt Halász Gábor szellemi fölénye. A Vallomások a Nyugatról c. írásában pedig: „Halász angol-francia olvasottsága, romantikatipró lucifersége az első alkalommal úgy kétségbeejtett saját korlátoltságom felett, hogy (első éves egyetemista koromban!) hisztériás jelenet keretében szüleimnek kijelentettem, ott kell hagynom az egyetemet! A játék vége disszertációm volt, mely Halász szellemének konkrét tükrözése. Hogy Halász tanított (tanulni bizony villámgyorsan tanultam tőle) a Times Literary Supplement semminek sem beugró legeslegfölényesebb, szinte cinikus kritikai stílusára, T.S. Eliot esszéire…” […]. Mindennek következtében mi lett „alkotói programja”? „Az angol józanság, common sense […] segített minden irracionalizmus, fellengző szellemtörténet, kommersz-freudizmus és kommersz-absztrakciók elleni magatartásomban. Doktori értekezésemet a Shakespeare-kortárs Ben Jonson drámaíróról írtam, mert a legmagasabb intellektus, a legélesebben megfigyelő realizmus és a barokk színpadiasság egyesül műveiben – ez a szentháromság mintegy diákkori alkotói programom is volt.” (Örök utazás – örök olvasás).

Munkamódszer, alkotói program, életművének alaphangja – mindez szintén kiderül a kötet olvasása folyamán, de nem is olyan egyszerűen, ahogy előre képzeljük. Mert Szentkuthynál minden képlékeny. Ez leginkább naplójával, illetve életműve napló jellegével  érzékelhető. Az 1983-as portréfilmben azt a határozott nyilatkozatot teszi, hogy naplója élete főműve. Sok szempontból ez érthető is. Ugyanakkor a Szent Orpheus Breviáriumát is párhuzamosan ezzel, több alkalommal élete főművének mondja. Ez az ellentmondás ott oldódik fel, ahol Liptay Katalinnak nyilatkozik életműve hármas „színpadáról”.

Munkamódszerét, műve naplójellegét említve felidézem azt a magnetofon-felvételt, amit ketten 1983 nyarán készítettünk: éppen Babits-esszéjén dolgozott, és kereste, ahogy ő mondta, a tanulmány „kompozíciós trükkjét”. Ideges és türelmetlen volt azokban a napokban, én dolgoztam a Frivolitások és hitvallások szerkesztésén (reggeltől késő délutánig a Szilágyi Erzsébet fasoron), felesége, Dolly kórházban volt, hozzá is be kellett járnom. Egyre egetverőbben panaszkodott, hogy „nincs titkárnőm! Szeretném veled megbeszélni a tanulmány tervét, de te sose vagy itt…”. Mondtam: Jó, akkor holnap reggel korábban jövök. Akkor még a Thököly úton laktam, és másnap reggel 6 órakor megjelentem. Alig hitt a szemének. Öröme határtalan volt. Az eredmény: ez a rendkívül érdekes magnetofon-felvétel, ami egy légnemű halmazállapotú felhősen laza tervet egy szilárd halmazállapotú dokumentummá rögzített. A terv-jellege megmaradt, csak rögzült. És persze nagyon izgalmas összehasonlítani az elkészült esszével.

23 év után most leltem rá egy másik magnetofon-felvételre is, amit szintén itt Budagyöngyén készítettünk kettesben 1983 nyarán: abba az érzelmi és gondolati világba enged betekintést, ami Szentkuthy jellemének egyik legfontosabb ikervonása: Solano Szent Ferenc életét elemezve a határtalan életöröm (paradicsommadarak formájában)  és a  halál elfogadása, sőt meghívása, saját haldoklása megrendezésével (igenis ezek a tarka madarak legyenek ott az ablakban az ő halálos ágya mellett!). Ez a beszélgetés egyértelműen mutatja, mit jelent művének naplójellege: imafantáziáinak beépítése a műbe, a történetek ellentmondást nem tűrő karakterrel saját léptékére formálása, ugyanakkor az öröm és hálaérzés a szellős terasz konkrét nyári idilljében, aminek összehasonlíthatatlan hangulata szintén a mű része lett.

Igen, hálát azt érzett, és sokszor, szabadon ki is fejezte. Ugyanakkor a kozmikus távlatokból történő látásmód szerénységre kényszerítette: „minden a világegyetemben az alázatot sugallja!” („Nagyképűség, fontoskodás, ön- és más-tömjénezés, ünnepélyesség: végtelen undorom tárgya és céltáblája. Az angoloknál joggal a humorérzék az ember értékének felmérője. Mert a gőg, a tudálékos póz nem is annyira erkölcsi, mint értelmi fogyatékosság.” – Én és a humor, 1987).  Ez a szemlélet kissé meghökkentette a jelenlévőket, amikor a Válasz című folyóiratban való részvételéről és a politikai körülményekről nyilatkozott Széchenyi Ágnesnek: „Nem meglepő, ha azt mondom, hogy sok mindennel vagyok rokon, többek között a középkori kereszténységnek nem egy morális és költői ágazatával, és ennélfogva: sub specie mortis, sub specie aeterni, minden történelmi korszak, minden nép, minden világtáj szempontjából látok mindent, és akkor – ez a néhány esztendő nem is napfolt a történelemben, hanem csak szeplő, balga szépséghiba. Én együtt élek a négymillió vagy négymilliárd év előtti őssejtekkel, együtt élek a legtávolabbi csillagképekkel, a világtörténelem minden fejezetével, a világ minden népével, mitológiájával, népfajokkal, tájakkal. Hát, ebből az óriási perspektívából, ezek közül a kulisszák közül, ne vegyék hencegésnek, nem tudok egy ilyen történelmi periódust, ezen a kis területen túl tragikusan felfogni. – SzÁ: Még akkor is, ha ennek áldozata éppen Ön? – SzM: Áldozata voltam! Áldozata voltam, fordítottam, fordítottam, Németh László is fordított – nem? Nevetséges volna, gusztustalan, hazug és fals, hogy beszélek sub specie aeterniről és közben nyafogok. Ennek a szemléletnek közérzeti, jellemi konzekvenciája van. Természetes, hogy ez a néhány év – nem durva szó, ne értsék félre – miniatúra a világmindenség szinte örök életében, életek és halálok változásában.”

Egy ilyen hiper-érzékeny idegrendszerű és felfogóképességű írót valóban a „Szerencse fiá”-nak kell tartanunk, ahogy Bencsik Gábornak nevezte magát röviddel halála előtt. Szentkuthy Miklósra, a szerencse fiára jellemző volt az éberség, az életlátás, a gyors együttműködés. Az egyik legjellemzőbb interjú Kabdebó Lóránt találékonyságát és lélekjelenlétét dícséri. Készített egy sorozatot, amelynek összefoglaló címe: „Elveszett otthonok”. Híres emberek  gyerekkoruk helyszíneiről vallottak. Ez nálunk nem jött be. Mikor halkan közvetítettem a koradélutáni pihenőjét tartó Szentkuthynak, hogy Kabdebó Lóránt van a vonal túlsó végén, és ilyen témában szeretne  interjút készíteni, a leghatározottabban visszautasította: ő már annyit beszélt a gyerekkoráról, hogy csömöre van, ha rágondol, nem! – Megyek vissza a telefonhoz, mondom, nem megy a dolog, mert már annyiszor elmondta gyerekkorát… Ekkor Kabdebó valóban zseniális húzással replikált: ”Jó, akkor hagyjuk az elveszett otthonokat, kérdezze meg tőle, mit szól egy olyan témához, hogy »megtalált templomok«”. Ez már más volt! Ez igen! Ez már tetszett! És hamarosan elkészült az egyik legszebb interjú, érzelmi, értelmi és szinte szerelmi vallomás: a katedrálisokról/a Katedrálisról szól, amelynek szerkezete és ornamentikája nélkül művét nem tudta elképzelni: „A katedrálisok egész életemre ideáljaim maradtak úgy, ahogy a Proust Marcel nevű francia írónak. Miért? Mert a katedrális egy monumentális nagy megkomponált egység, és én kompozíció nélkül megfulladok. És a másik, hogy tele van ezer szoborral, dísszel, aprósággal, színes mintázattal […], a Prae-t írtam, legnagyobb részét Londonban, a katedrálisok hatására.” – „Igenis kell, a legnagyobb mértékben kell keret, szerkezet, védőgát, különösen az én prózámnak, hogy megmentsen a parttalanságtól: a katedrális-ideál bizonyítéka és garanciája lezáró kompozícióra való törekvésemnek. (Az egyetemesség vonzásában, 1982).

Mindez óhatatlanul eszünkbe juttatja a bonyolultság – egyszerűség ikerkérdését is, amelyet gyakran érint vallomásaiban. A barokkot hogyan használta fel műveiben, stílusként, témaként egyaránt, hogy érthetővé és elfogadhatóvá tegye a bonyolultság létjogosultságát. Többek között a Nehéz író c. Kepes-interjúban részletesen kifejti, mit jelent nehezen olvasható írónak lenni. (Így ível át fél évszázadon át ez a téma, a már említett 1934-es Prae-riport és az 1985-ös Stúdió ’85 Kepes-riport között. Ennek a riport-gyűjteménynek az olvasásakor az is izgalmas lesz, hogy több évtized távolából hogyan bukkannak fel ugyanazok a témák, esetleg más és más „hangszerelésben”.

Mindenesetre a bonyolultság ellenpontjaként gyakran emlegette az egyszerűség szeretetét és örömét. Én magam többször tapasztaltam, hogy az egyszerűbb emberekkel sokkal könnyebben talált közös hangot, mint hiperintellektuális látogatóival, akik „készültek Szentkuthyból”. („Gyerekkori emlékeimnek [fényűzés és nyomor ellentétei] morális folytatása: a legegyszerűbbemberekszeretete, társasága, a legelemibb életformák iránti pártos szomjúságom, szinte delejezett vonzalmam a népmesék igazságszolgáltatása felé a győztes szegényeknek. Ez az életiörök és eltéríthetetlen utam az egyszerűség felé! (Író és komédiás, 1987). És a „Pályám emlékezeté”ben írja 1976-ban: „Írjam még ide, sub titulo erkölcs: leánytanítványaim egy csoportja (a legokosabbak voltak egyúttal a legszebbek is: ugye szép csoda?) mindig felkeres név- és születésnapomon: ez nemcsak a legszivárványosabb divatbemutató, hanem a szeretet és hűség nagy megjelenése számomra, amit a legjobban szeretek és amihez leghívebben ragaszkodom.”

Egy csokorra való montázst lehetne összeállítani rövid idézetekből arra az összetett témára, ami nála olyan símán ment a mindennapi életben: szeretet, hűség, humor,  moralitás, fájdalmas tehetetlenség a világtörténelem és világpolitika borzalmaitól.

A  moralitás gondolata visszavezet bennünket a „faggatottság” motivumához. Az élet faggatottjának / faggatójának lenni, mint egy szolgálat vállalása, egyenesen húz bennünket a moralitás világába: kevés témáról esik annyi szó ezekben a riportokban, mint a moralitásról: „Ezért nem véletlenül tartozik ide kiáltó és rikító konfesszióm: alfám és Omegám minden megnyilatkozásomban a moralitás, a legmagasabb társadalmi és egyéni erkölcs (a középkorban legnyilvánvalóbban „Morality Play”-ket írtam volna).” (Pályám emlékezete, 1976).

Orpheusom negyedik kötetének utolsó fejezetén dolgozom. Címe Véres Szamár. Véres: mert az emberiség sorsának summája, véres, mert az egész világtörténelmet véres háborúk, gyilkolások borzalma hatja át. Szamár: a történelem és a tudományos élet nehezen elviselhető stupiditását jelzi. Ez a két vonulat fejeződik ki a negyedik kötetben. Lényege: a morális szatíra” (Gách M., 1981). Mezei András (Az egyetemesség vonzásában,1982) ki is mondja, hogy Szentkuthy morális író. Ennek a bő interjúnak a végén Szentkuthy egy önarcképet nyújt magáról: polarizált karaktervonásaival együtt talán ez a legjobban megrajzolt portré végleges karaktervonásairól.

Természetesen ő maga nem kérkedett azzal, hogy ő egy élő táptalaj volt a moralitás kibontakoztatására . Gyakran mesélte, hogy tanítványait két dologgal tudta lekötni: színészi hajlamával és a tudásával. Aztán az Árpád-gimnázium egy öregdiák összejövetelén magam is meglepődtem, mikor Csuvik Oszkár, évtizedek óta külföldön élő olimpiai bajnok elmondta, hogy  ahányszor bizonyos „trükkökkel akart élni” a sportban vagy akár a mindennapi életben, mindig Fityó jutott eszébe. Mert gyakran és nagyon tömören arra intette a fiúkat, hogy soha ne csapják be se az embereket, sem pedig saját magukat: „sokszor talán nehezére esik az embernek becsületesnek lenni, hosszú távon mégis az térül meg.” (Égő katedra, Hamvas Intézet, 2001).  Gách Marianne-nak így vall  1981-ben: „A világmindenség végső titkai izgatnak, éppoly hevesen, akárcsak a feleletek hiányai. Minden célom (szentimentalizmus nélkül) a szeretet és az erkölcs megvalósulása. A kozmosz határtalansága előtt törpeségem tudatából következik tragikus aláfestésű örök alázatosságom. Ne zavarja magát, ha ez ünnepélyesen hangzik: az emberi lény jóval patetikusabb a Patetikus szimfóniánál.”

Tompa Mária

 

Fotó: Tóth István, 1986

 

 

 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008