Magvető kiadó, Bp.,1957. (2. kiadás 2 kötetben: 1979; 3. kiadás: 1998; 4. kiadás: 2006)

Szentkuthy Miklós: Divertimento

– Változatok Wolfgang Amadeus Mozart életére –

– részlet – (4. kiadás: 221.- 233.old.)

49.

Megérkezés Velencébe; szökés a gondolással;
lelkiismeret furdalás; „D”-betű

A kis Wolfganggal nem lehetett bírni a csónakba szállásnál. A kis hajó még oda sem ütődött a parthoz, ő máris nyújtogatta a lábát: az utazás alatt vastag szarvasbőr-gamásli volt a cipőjén, szabályosan kivágott lyukakkal az aranyos csat számára. Apja-anyja úgy tartották vissza, különben a tengerbe esett volna. Persze, hogy azért ő ugrott le elsőnek , olyan lendülettel, mint egy félszeg gödölye, épp csak hogy fel nem fordult a „hajó”, – Wolfgangnak minden „hajó” volt: a dunai újságpapír csónaktól a La Manche-csatorna vitorlásáig. Utána aztán szépen berakták a bőröndöket, kofferokat, a papa számolta őket, Wolfgang számolta őket, még egyszer, harmadszor, negyedszer végigtapogatva a táskák formáit, mint a vakok, a sűrűn ereszkedő esti homályban. Közben a csónak ugyancsak billegett, a bicegő Leopold sem volt éppen szélben úszó gyermekláncfű-bóbita, a poggyász is beillett volna tornyos barikádnak. A kis Wolfgang meg úgy ugrált, hogy Salzburg minden házi és házon kívüli szentjére való hivatkozással sem lehetett csillapítani. A kis Wolfgang –bár nem is volt olyan kicsi, ha jól emlékszem, úgy tizenöt éves lehetett – persze, rögtön és rettenetesen összebarátkozott a „hajós”-sal (Mestréből vitte őket Velencébe), ami nagyon bosszantotta a papát. A gondolás bizonyára azt hiszi majd, hogy hohó! ez afféle bohém, cigányos és bolondos társaság, ezeket aztán úgy megvágjuk, hogy húshagyó keddig nem lesz a bukszájuk táján vértolulásuk. De hát a kis Wolfgang szertelen volt, hiába minden intelem. Közben folyton mutogatta apjának a tenger csodáit, a gyengélkedő papa azonban ettől az enyhe ladik-ringástól is már a tengeribetegség tüneteit kezdte érezni magában, biztonságból legombolta az óriási csipke-zsabót és odaadta sápadtan a fiának, hogy dugja zsebre. Wolfgang folyton csak azt kiáltozta: „Nézd, atyi, nézd! nézd! nézd!” – mert hol egy lampionos, karneválozó társasággal megrakott nehéz hajó húzott el mellettük, korlátig vízbe merülve, hol meg Velence egy-egy kupolája, tornya, cifra-recéjű háztetője jelent meg sötétkék árnyékrajzával a sárga holdfényben. No és a gondolás, aki vitte őket – énekelt. Több se kellett Wolfgangnak, mindjárt beletercelt, belevariált ő is; a papa legnagyobb borzalmára az evezős egyszer csak végigvágta a „hajó” hosszában ménkű-hosszú lapátját, felkapta Wolfgangot, és össze-vissza csókolta. Utána szörnyű nagy kezével gratulált a szerencsés apának: de Leopold papa részben a tengeribetegséggel, részben még mindig a kofferok számolásával volt elfoglalva.

Végre partra szálltak Velencében. A parton a derék Wider-család hozzátartozói várták őket. Ahogy nekem ezt Wolfgang vagy tíz-tizenöt évvel később elmesélte, a jelenet nem lehetett egészen mindennapi. Velencében farsang van: álarc, dominó, részeg lampion, sustorgó fáklya, utcai tánc, bolond bacchanália mindenütt. A sekrestyés is pálinkás nótákat dúdol, miközben a penészes miseruhákat simogatja bele az óriási lapos fiókba; a hajóállomásokon a fináncok csámcsogó puszikkal köszönik meg a csempész-áruból rájuk eső hányadot, és minden jogi tekintélyüket csak kóbor kutyákra pazarolják.

Közben a parton ott áll a derék német család, Widerék, a világ legkedvesebb, legszolgálatkészebb, legbecsületesebb emberei. Leopold papa egy életen át nem győzte dicsérni őket. De hát afféle puritán, rendes polgári emberek, akik elég furcsán festenek részeg matrózok, paradicsom-paprika formájú viaszorrok és handabandázó, kikötői talján madonnák között.

A parton két idősebb úr állt, úgy, mintha legalábbis díszőrségen teljesítenének szolgálatot Nagy Frigyes testőrségéből, és a gondolából maga a király szállna ki, aranygombos pálcájával és háromszögletű kalappal selyemszálú parókáján.

Az egyik úr száraz volt, a másik egy kicsit, de nagyon kicsit mosolygós. Merevek, mint a bábok. A „száraz”-Widernek apró szemüvege van és kurta, őszes fogkefebajusza: az arc valahol egy udvari tanácsos és pózosan higgadt, előkelő belgyógyász-professzor között helyezhető el. Ha egy részeg csirkefogó váratlanul beleharmonikázik a fülébe, vénkisasszonyos és fojtott idegességgel megigazítja a vattát, melyet jó előre beledugott; mikor egy pappendekli puskából fél font pattogatott kukoricát lőnek a fejére, a leggazdaságosabb és legtakarékosabb mozdulatokkal tisztítja le a fejéről, tükröt vesz elő – hatalmas négyes-szám van a hátára mázolva, otthon számozva vannak a tükrök, rend a lelke mindennek –, és reszkető ujjakkal egyenesre igazítja választékát.

A „mosolygós” – de mint mondtam, ezt a mosolygást nem kell túlságosan komolyan venni – ebben a pillanatban óriási csókot kapott egy kacagó, fantasztikus maskarában arra viharzó nőtől. A nő szája, arca, olvadó álarca csupa festék, úgyhogy a csöppnyi mosoly is eltűnik a másik Wider (vagy Wider-rokon) arcáról (különben pofaszakálla van), és kétségbeesetten, mintha az Utolsó Ítéleten adták volna kezébe a pokolba-utaló cédulát: úgy veszi át a négyes számú családi tükröt szomszédja kezéből, aki továbbra is igyekszik megtartani szoborszerű, márványos modorát a farsangi forgatagban.

Ekkor kötöttek ki Mozarték. A kis Wolfgang, aki olyan jószívű volt, amilyen bolondos, azt hitte, hogy a pofaszakállas Widernek a foga vérzik, attól olyan piros, és rögtön széthányta volna a kikötő óriási kőkockáin az egész poggyászt, csakhogy megtalálja az orvosságos dobozt, és segítsen a vörösre pingált bácsin.

Apróság, de feljegyzem önnek. A kis Wolfgang – lehet, hogy akkor is „kicsi”-nek fogom nevezni, mikor a rekviemet írja –, szóval a kis Wolfgang úgy látta, hogy az apja kevés borravalót ad a gondolásnak, akivel együtt énekeltek, és felkapta a levegőbe, úgy hogy a „hajó” majdnem felfordult. Erre Wolfgang belenyúlt a saját zsebébe – a papája mindig adott neki költőpénzt –, és ami csak volt benne: egybe mind odaadta a gondolásnak. Mikor a papa halkan felszisszent (azért halkan, mert még erősen a tengeribetegség hatása alatt állt), és egy morcos gesztussal meg akarta akadályozni a „túlzást”: már késő volt.

No de a botrányok Wolferllel még csak most kezdődtek. Miközben a papa, és a pattogatott kukoricától, meg festékes csóktól feldühösített Widerek ismét a kofferokat számolták: a gondolás, a búsás borravalóval zsebében, karon ragadta Wolferlt és egy kocsma felé hurcolta. Wolfgangnak egy pillanatra megállt a szíve verése, de ment. A szülők és a velencei házigazdák nem vették észre. Sose felejtem el, ahogy ezt a jelenetet és ezt a pillanatot Wolfgang nekem elmesélte:

– Tele voltam bűntudattal. Milyen hálátlan vagyok! Apám miattam vállalja az utazás minden fáradalmát, és én az első cigány ladikossal elszököm! És ezek a derék Widerek: itt álltak poszton, mindenki röhögött rajtuk, kálvinista prédikátorok egy pogány orgia közepén, de azért egy tapodtat sem mozdultak volna, csak álltak tovább, tűrve a bohócok röppentyűit, – miért? Hogy nekem tegyenek jót. És én faképnél hagyom őket, arról nem is beszélve, hogy a miattam való aggódástól majdhogy sárgaságot nem kaptak, mint később megtudtam. Azon kívül akkor még bolond katolikus voltam, és minden pillanatban úgy éreztem, hogy egyenesen az ördög karján rohanok a kárhozatba. És! És! Elvégre zenész vagyok, nekem minden pillanatban orgonálni és komponálni kell – így hát a mulatozás: bűn.

Efféle kínosan fojtogató és szorongó érzéseim voltak, mikor a hajóssal elszöktem apám és a Widerek elől.

Persze volt még sokféle egyéb érzésem is. Például az, hogy nekem itt a helyem: ahol szerelem van, zene van, szabad élet van. Később egy Casanova vagy ehhez hasonló nevű figurával találkoztam, az sátáni rekedt hangon azt súgta a fülembe, hogy „démon” vagyok. Furcsa módon ezt a szót tizennégy, tizenöt éves koromban még nem ismertem, úgyhogy egy utcai antikváriusnál az olasz szótárban megnéztem. A magyarázat, be kell vallanom, valahogy illett rám. Ezt szüleim is tudták rólam. Hogy magát a szót ismerték-e, nem tudom, se apámtól, se anyámtól sose hallottam, de hogy ilyesminek néztek, mint ami abban az ócska lexikonban állt a D-betűs oldalon, az egyszer biztos. Tudtam és láttam, hogy egyrészt örülnek a dolognak, másrészt félnek tőle. Viszont ha egyszer ilyen D-betűs fickó vagyok: talán nem oly szigorúan kötelezőek rám nézve a negyedik parancsolat kemény szavai. Sok-sok lelki küzdelmem volt ezzel kapcsolatban. Bizonyára lesznek is, a sírig.

És mi történt, mikor elszöktem ott a kikötőben a gondolással? Oly jellemző volt – talán egész életemben mindig csak efféle dolgok történtek velem.

50.

Wolfgang egy koldus hegedűjén játszik;
a részeg kurtizánnal a templomban

Bűntudattal, „elárulva” szüleimet, vallásomat és zenei tehetségemet, követtem a pofát. Az első utcasarkon találkozik egy barátjával, összecsókolóznak, hejehujáznak, valami barbár dialektusban ordítoznak, mire én szerényen leülök egy sarokkőre, magam alá terítve gyönyörűen kivasalt zsebkendőmet, nehogy felfázzam, szüleim így tanították, gondolatban még bocsánatot is kértem a mamától, hogy ilyen piszkos úton, ilyen piszkos kőre pazarlom szép csipkezsebkendőjét. És? – a gondolás eltűnik. Otthagyott, elfelejtett, mintha a világon se lettem volna. Érdemes volt ezért bűnbe esnem! A legborzasztóbb az volt, hogy nem tudtam, hol vagyok! (Pedig Wideréknél kell ebédelnem, és valami olyasmit is mondtak, hogy este operába megyünk.) Sírtam. Ó, én nagyon sokat sírtam, többet, mint az emberek álmodják, anélkül, hogy az olcsó érzelgésre a legcsekélyebb hajlamom is lett volna.

Próbáltam a rosszul, sőt sehogy se világított szűk utcákon a kikötőhöz visszatalálni. Egy fordulónál hegedülő koldusba ütköztem. Vajon kiknek hegedült, és honnan várt alamizsnát? Az utca vaksötét, a toronymagas házak vasalódeszka-zsalugáterei csukva, a szomszédban vasrácsos kert, a kapunál egy portás bóbiskol, mintha kopasz fejét horgonyként akarná a kanálisba ereszteni – közben a zárt ablakokból fény szivárog, dorbézoló banda részeg hangjai szűrődnek felém.

Elveszem a koldus hegedűjét, és magam kezdek játszani rajta.

Eljátszottam minden fájdalmamat, emlékezetemben tartva apám nagyon is okos leckéjét, hogy az érzelmeket sosem szabad túlzásba vinni. Ilyen gyerek voltam: kamaszos hevülettel lázadoztam a szülői zsarnokság ellen, és mikor egy koldus hegedűjén kifejeztem keserves csalódásomat a gondolás hűtlenségéről, minden taktusnál vigyáztam, hogy apám ne mondhassa: „ez már ordenáré szívhasogatás, pfuj!”

Az olasz koldus persze azt hitte, hogy részeg farsangoló vagyok; úgy nézett rám, mint a bolondra. Egyszerűen azért, mert minden beszélgetés és ismerkedés elején kedves voltam, gyerek voltam, udvarias voltam, szerény voltam – és erre koldusok és trónörökösök egyformán azt hitték: no hát ez egy lüke kis boci, ennek esze, szíve tejbegríz. Viszont mikor másnap zongoráztam nekik, leesett az álluk, hogy „né! a lüke boci, hogy mer ilyen… ilyen … nézd, én is elfelejtettem azt a Casanova-féle D-betűs szót… szóval, hogy mer ilyen D-betűs dolgokat csinálni.”

Talán életem legszebb, legkedvesebb műve volt, amit ott a koldus hegedűjén rögtönöztem. Nem írtam le, mindig utáltam a dolgokat leírni: de később száz és száz helyen feldolgoztam ezeket a témákat.

Sikerem is ritkán volt az életben akkora, mint itt, a koldus szomorú őrhelyén.

Alig pár perce, hogy hegedülök, küszködve minden bőgőmasinába való bánatommal, és apám hangfogós zenei rendjével – mikor két irányból is nagy ricsajt, vad lármát hallok. Talán mondtam már neked, hogy az utcasarkon egy ócska bérház-féle meredezett, valamivel odébb meg egy előkelő kis park lándzsarácsos kerítését láttam. Egyszerre csak felvágódik a palota kapuja, nyers fény szóródik az utcára és a fákra, kiront egy nő – eddig még álmomban se tudtam volna elképzelni, hogy ilyesmi valóban létezik a világban.

Óriási frizuráján piros papírtorony; válla, karja, keble hófehér és meztelen; ami a testén van, nem is ruha, hanem bíborvörös futószőnyeg, százszor körültekerve rajta, feszesen, és valahol a szíve alatt óriási csattal összetűzve. Szegélye, az ikrája körül: toll vagy hab, vagy hermelin – mit tudom én? A nőszemély odarohan hozzám, kezében borospohárral, ujján kelbimbó-formájú gyűrűkkel, összecsókol, itallal kínál, égig magasztalja a muzsikámat, és máris hurcol be a kertkapun a palotába. Közben az egész társaság kirohant, éljeneznek, vállukra kapnak, és – persze hogy ez tetszett nekem legjobban – rögtön éneklik kórusban, amit előbb hegedültem: büdös jó fülük van, és a gégéjük körül sincs komolyabb hiba.

No de hát ez még nem is volna különösebben érdekes egy velencei karnevál alkalmával – folytatta Wolfgang a történetet. Félig gyermekes, félig öreguras ínyencséggel szeretett egy jó pohár bor vagy „puncserl” mellett mesélgetni, anekdotázni, pletykázni. –

Mielőtt még a kis parkon át behurcoltak volna a márványos villába, kiszakad a sötét bérház kapuja (én legalábbis annak néztem), és egy sereg fantasztikus vénember özönlik ki rajta, egyforma ruhában, betegeket vagy rabokat szoktak így öltöztetni odahaza nálunk. Lehet, hogy valami szegényház vagy aggok menhelye volt. Ezek után a szó szoros értelmében, és a hadászat leghivatalosabb szabályai szerint támadást indítanak az úri társaság ellen, hogy engem elraboljanak!

A bóbiskoló portás még erre a lármára sem ébredezett. ha a feje a kanálisba esik, bizonyára azt hitték volna a szájtátók, hogy valami sütni való tök pottyant a vízbe egy kofa-hajóról.

Ami engem illet, éppen csak hogy szét nem téptek. De most hallgasd meg, milyen fura isten-állatai ezek a babonás lagúnai cigányok! Egyszerre csak megszólal a harang a szomszéd templomban. Abban a pillanatban néma csönd, engem leejtenek a földre, szerencse, hogy valami párnás virágágyra estem – hányják magukra a keresztet, én naiv gyermek, a koldus hegedűjét tapogatom, nem tört-e el, nem repedt-e meg, mert hát a szívem volt benne, szent hangszer volt számomra minden hegedű, ez még hozzá egy szerencsétlen koldusé volt.

Miközben a harang csak szólt-szólt tovább – elég fura egy harang: volt abban falusi lélekharang, salzburgi harangjáték meg nagyképű bim-bam-bum óraütés –, szóval, míg nagyban veri a magáét ez a sokszínű harang: a „nő” ismét hozzám rohan. Közben óriási fekete selyemdominót borított magára, nyakon ragad, mint egy kutyakölyköt a tarkója bőrénél, és visz egyenesen a templomba.

Furcsa egy processzió volt ez a mi kettőnké, mondhatom. Én a villától a templomig, sőt a templom padjában is: a kurtizán óriási fekete lebernyege alatt voltam. Te szememre szoktad hányni, hogy no-no, Wolferl, ne füllents, elragad a képzelőerőd, és ebben egy kicsit igazad van, de most: nem lódítok. A nő magához szorított, és vitt a parfümgőzös klepetusa alatt, én meg csetlettem-botlottam mellette, szorongatva a koldus megmentett hegedűjét. A hölgy nyilván ivott már valamit, de a szesz úgy látszik, csak a kedélyére hatott, nem a lábára, mert a legnagyobb biztonsággal vezette. Én voltam az, aki minden pillanatban majd orra buktam, lelki zűrzavaromról nem is beszélve.

Mi van apámmal és anyámmal? Szegény koldusnak mikor adom vissza a hegedűjét? „A hűtlen gondolásra” írt szólószonátámat se végeztem még be, pedig rettentően szerettem volna befejezni. A nő melege, szaga, közelsége, ruhája, teste, hozzá az illatos sötétség a ropogó, suhogó palást alatt: úgy szédített, ahogy Itália minden nektárja nem tudott volna szédíteni. Ugyanakkor sírni szerettem volna, bizonyára sírtam is, mert éreztem, hogy ha anyám ezt látná, kétségbeesne, és nekem nem is sikerülne elhitetnem vele, hogy ezekben a pillanatokban többet gondoltam rá és szépen vasalt zsebkendőjére, mint erre a nőre. De hiszen templomba megyünk, oda hívott a harangszó – nyugtatgattam háborgó lelkiismeretemet.

Egyszerre csak ott ültem egy templom padján, „pogány” kísérőnőm még mindig betakart, de azért időnként egy-egy mozdulattal lazított a köpenyén, és így valamit láttam. Oltárkendőket, nádszálvékony gyertyákat, egy szószék dugóhúzó-lépcsőjét, tojásdad szentképeket, melyeknek a rámája csillogott, de a képek feketék voltak, mint a betlehemes gyerekek közül a szerecsen király pofája.

(Érdekes: apám annyira megtanított arra, hogy a művészetben ne túlozzam az érzéseket és az ellentéteket, hogy már a valóságban is fegyelmeztem magam, dühöngve és elismeréssel.)

A kórusban énekelni kezdtek, nagyon szépet és nagyon szépen; én meg a padban a dominó óriás redőzetei alatt halántékommal éreztem a velencei nő forró szíve dobogását. Talán nem csak mint hegedűs, hanem mint fiú is tetszettem neki? És erre már a saját szívem dobogását is kezdtem érezni. Másról beszélt a nő keble, másról a kórus szent éneke. Ezek azok az ellentétek, életben és művészetben, melyekről a papa azt mondta, hogy nagyon hatásosak ugyan, sőt nélkülözhetetlenek, de „diszkrécióval” kell használni őket – az ő szavát idézem.

– Sokszor mondtam már neked, hogy eszem ágában sincs olyan érzéseket és gondolatokat tulajdonítani tizenöt éves Amadeus-orgonista-kintornista-koldushegedűs fejemnek, amilyeneket csak most érzek és most gondolok, harmincéves koromban. De azt tudtam világosan, félig kacagva, félig zokogva, hogy a csalódások embere vagyok és leszek. Később erről beszélgettem is egy olasz íróval: ő egyenesen azt mondta (érdekes, az írók is mondanak néha jót), hogy mindenfajta kiábrándulás „próbababája” leszek.

No hát, mikor ott ültem a templomban, vámon átcsempészett kis csirkeként a farsangi donnám köpenye alatt: olyan szerelmes voltam belé testileg-lelkileg, hogy azt csak kottában tudnám veled közölni. Ugyanakkor hasogatta a szívemet az a mocskos gondolás, akinek minden pénzemet odaadtam, aki velem énekelt, aki összeölelt és összecsókolt, de otthagyott egyedül az első utcasarkon. Tudtam, hogy ebből a nagyvilági nőből megint ilyen „gondolás-história” fog kerekedni – én miatta máris fütyülök a Krisztus öt szent sebére, de ő majd csak: énrám.

Viszont valami furcsa józan gazdálkodási ösztönt is örököltem apámtól. Tudtam, hogy csak nevetséges sváb lurkó lennék, ha átadom magam a dominó ördögi drapériái között a szerelemnek – de azért mégis átadtam magam: addig, míg egy keserves-szép ária dallama meg nem érett bennem. Ha már bőgök, ha már becsapnak, ha hajóslegények és széplelkű kurtizánok sorba megcsalnak: minden egyes könnycseppemből legalább hangjegy legyen! És ezt az én csökönyös „Poldim”-nak köszönhetem – azzal Wolfgang felemelte poharát, és képzeletben koccintott atyikával. A szeme megtelt könnyel, majd nevetve megjegyezte: „Nagyon hasznos ellenségem volt az én öregem!” – ezek után velem is koccintott, bocsánatkérő mosollyal.

Wolfgang nyughatatlansága fokozhatatlan volt. Rettegés apjától, kábult szerelem, aggódás a koldus „ellopott” hegedűje miatt, keserű öngúny, mert hitt a gondolásnak; közben fent a kórusban valami gyönyörű egyházi ének, egészen nagybőjti jellegű, a velencei farsang közepén.

Odasúgta a nőnek – talán meg is csókolta? –, hogy szeretné megismerni ezeket az éneklő barátokat, vigye az éjféli ájtatosság után be vagy föl hozzájuk.

Alighogy a zenés szertartásnak vége volt, a nő csak úgy felkiabált a templompadból a kihúzott fiókhoz hasonló, előreugró kórusra: „Padre Zuppo!” – mintha valami cirkuszban volnának, és most egy narancsot kérne tíz sorral feljebb ülő ismerősétől. Wolfgangban megfagyott a vér: hát ezt is lehet Itáliában? Bezzeg, ha Salzburgban valaki éppen hogy csak megnyikkantotta a templompadot: az érsek kitiltotta, mint aki az ördöggel cimborál, a parasztok meg csúfolták: bolhával jött misére, nem állta vakarózás nélkül, azért roppant akkorát az imadeszka.

Padre Zuppo a kóruserkély párkányára támaszkodik, és elkezd szörnyű basszus hangján társalogni a nővel. A nő továbbra is lent a padban, a padre továbbra is fent a kórusban. Az orgona égbenyúló sípjai valami kéményféle szűk benyílóba szorítva.

Wolfgang nem tért magához. A templomból kivonuló hívek hányják a keresztet, cuppogó szájjal nyalogatják a vértanúszobrok legpirosabbra festett tagjait – és a dominós hölgy meg a padre zavartalanul beszélgetnek tovább a földszintről az emeletre, az emeletről a földszintre. A „violonista” szó is többször előfordult, mire Wolfgangnak nagyot dobbant a szíve, de aztán fájdalmas humorral mindjárt ellenőrizte magát. Nem biztos, hogy ő az a „violonista” – ebben a cigány vízi-zsibvásárban, a fene a talján fejüket – mindenki violonista! Közben nevetett is: egy csirkefogó gondolás már akaratlanul múzsája lett egy hegedűszólónak, ez az ismeretlen dáma, aki a szó szoros értelmében elrabolta, szintén egy áriát komponáltatott vele – most jön a harmadik? Ez a páter vagy fráter ott az orgona könyöklőjén fogja úgy megbántani, hogy saját szent bódéjában lesz kénytelen a szakállába orgonálni harmadik velencei bánatát?

Úgy látszik a „violonista” mégiscsak ő volt, mert a nő kézen fogta és hurcolta magával, most már szabadon, nem a dominó illatos fekete sátrában. A szegényházi vagy menházi vének már nem harcoltak érte, mint elébb az utcán, éppúgy elfeledkeztek róla vallásos áhítatukban, mint elébb a gondolás.

Wolfgang nagyon bölcsen mondta, hogy nevetséges és erőltetett dolog a gyerekkorba visszavetíteni és belemagyarázni későbbi dolgokat: de az is kétségtelen, hogy ismerve saját jellemét és a velencei, párizsi, londoni, bécsi körülményeket, valahogy megérezte: ez lesz itt a sorsa. Az első utcasarkon épp csak hogy a zene császárává nem koronázzák, a következő utcasarkon meg egy szemetes-talyigába hajítják.

Mivel a szegényháziak többé nem törődtek vele: a nő tulajdona volt. Meddig? – merengett a gyermek.

Mikor a kórusra vezető lépcső aljához értek, Wolfgang a szenteltvíztartó mellett egy kis pukkedlit csinált, és úgy, ahogy erre otthon tanították, ujja hegyét belemártotta a tengeri kagylót utánzó márványtálba. A nő erre teljes erejéből ráütött a kezére, Wolfgangnak nem is volt ideje keresztet vetni, az a pár jelképes vízcsepp is a padlóra fröcskölődött. Magához sem tért az ijedtségből, és a nő – könyékig belemártva karját a szenteltvízbe, és egész marokkal keni a vizet Wolfgang arcára. „Hiába! Itália: Itália” – mondta később merengve Wolfgang, mikor ezt az anekdotát nagy részletességgel elmesélte.

51.

Wolfgang hegedül a pátereknek

Tekergős lépcsőkön valahogy feljutottak a kórusra. Hosszú zsinórokról olajlámpák lógtak; az orgonasípok alsó vége csillogott a remegő világosságban, a szakállas fráterek a legnagyobb kedvességgel fogadták, és megkérték, hogy játsszék valamit.

„Itt! – mondta a hölgy szenvedélyesen –, játsszál! Amit akarsz, ami eszedbe jut.” Erre Wolfgang ismét a nőre nézett, de most nem úgy, mint az édesanyjára: a salzburgi kórista-bébiből egyszerre velencei Don Giovanni lett. Azon borzasztóan meglepődött, hogy mikor a vonót a kezébe vette, a fekete meg fehér szakállas páterek tapsoltak!

Biztosan valami egetverő szamárságot játszottam, mert nagyon szerelmes voltam, és közben mindazt, amit alig párórás velencei ittlétem alatt tapasztaltam, ki akartam fejezni. Miközben én hegedültem, a nő letérdelt és kifordult szemmel az Ave Máriát imádkozta, mint egy színésznő, aki igazi érzelmek hiányában, a legbarokkabb grimaszokkal próbálja ezt a belső hiányt pótolni. Hányszor találkoztam azóta ilyesmivel! Ez is olyan „Hiába! Itália: Itália”-dolog volt számomra. Én vallom, vallom, vonóval, húrral, mollal, dúrral az égi és földi szerelmet: ez meg itt mint valami kirakatbeli, bíborba öltözött bűnbánó Magdolna térdepel és imádkozik.

Nem tudom, hogy előkelő hercegnő volt-e vagy a fráterek voltak szokatlanul udvariasak: az egyik öreg valahonnan egy kövér párnát kerített elő, és a nő térde alá dugta. A másik szórakozottan törülgette egy ronggyal az orgona billentyűit, de látszott, hogy nem tudja, mit csinál: bajusza alatt az én áriámat dúdolta, elégikus mosollyal az arcán. Egyszerre csak véletlenül rálépett a pedálra, botlott egyet, tenyerével a billentyűzetre esett, mire valami pokolian disszonáns akkord szakadt bele a templom csöndjébe. A halálra rémült fráter egy pillanat alatt ezer keresztet hányt a mellére, komikus túlzással integetett és hajladozott felém, hogy bocsássam meg neki. Milyen óriási volt meglepetése, mikor én abban a pillanatban egy virtuóz fogással ezt az akkordot vágtam ki a koldus hegedűjén, majd gondosan felbontva a pokoli „harmóniát” minden egyes szálára, véges-végig beleszőttem szerelmi vallomásomba.

Mikor vége volt, a páterek ölelgettek, csókolgattak, a bőröm egészen feldörzsölődött a sok drótkefe-szakálltól, tapsoltak, énekelték a témáimat, egy százéves és mikulásképű remete odaült az orgonához és változatokat játszott – csak a nő nem akart felkelni párnás imazsámolyáról. Elaludt? imádkozott? komédiázott? szerelmes volt? – nem tudom.

Én tele voltam bűntudattal a szentatyák között, bocsánatot is kértem, hogy ilyen szemérmetlenül világias dallamokat játszottam, de hát (Itália: Itália!) – ezek a virgonc aggastyánok a szemembe röhögtek, fölényesen legyintettek, és a legkülönbözőbb összhangzattani kérdésekkel ostromoltak. Úgy festett, mintha ők lettek volna a gyerekek, és én a szakállas zenetanító. Odaültettek az orgonához, ezt-azt játszatták velem, magyarázatot kértek – és mikor én még mindig vonakodtam ennyire világi hangzatokkal zörgettetni a kis templom színes üvegablakait, az egyik kámzsás öreg megjegyzi:

– Csak ne féljen, maestro angelico, mi már hetven éve tapasztaljuk, hogy az Isten süket vagy legalábbis botfülű.

A többiek harsányan kacagtak, és újabb modulációs és kromatikus különlegességek iránt érdekelődtek – valóságos eleven várfallal vettek körül, míg az orgonán ezt-azt megmutogattam nekik.

Be kell vallanom, hogy bűnösen megfeledkeztem apámról. Mikor a boldog szédületből kissé magamhoz tértem, józan szorongással jelentettem ki a társaságnak, hogy most aztán igazán mennem kell.

– Hohó! – ripakodott rám a százéves orgonista, aki előbb a hegedűszólómat variálta –, maga nem ismeri a negyedik parancsolatot. Tiszteld hegedűdet és orgonádat! – hát nem így van? – azzal körülnézett a vén kapucinusokon, mire azok ismét zsíros tenyerekkel tapsoltak.

Ezek után két meglepetés várt rám. Az egyik: hogy „védőnőm” – eltűnt. Fűzzek széljegyzeteket a dologhoz? Csak ismételném magam. Úgyis tudod, mik lehettek érzéseim. A másik: a Jóisten tudja, honnan és hogyan, megjelent két inasféle velencei házigazdámtól, Wideréktől, és engem kerestek. Egy szót sem tudtak olaszul; úgy álltak egymás mellett, mereven, valami leírhatatlan buta és fenséges képpel, mintha nemcsak ezeknek a muzsikáló, vén, kámzsás harmónia-inyenceknek, hanem az egész világnak akartak volna hadat izenni.

– Wolfgang! – mondta az egyik fertelmesen döfködő szemekkel és koromfekete kiflibajusszal. (Ha Mária Teréziának csupa ilyen törzsőrmestere van, már régóta a mi bájdús Ausztriánk a világ ura!) Wolfgang! – ismétli, és kesztyűs kezével rám mutat.

Az egyik orgonista vagy kórista fráter elkacagja magát, tapsol, toporzékol:

– Brávó, brávisszimó! Ez a legjobb farsangi maskara! Príma! Primissima! Éljen a nyertes!

Az öregek mind verik a tenyerüket, szandáljukkal csapkodják a kórus rozoga hajópadlóját – ezt a hangot később is nagyon szerettem: ezt hallottam a színházakban.

A vasbajuszú, zordon kanbanya meg se rezdül. Neki ezek az ócska, hittagadó, muzsikáló fráterek a levegőnél is kevesebbek. Csak áll tovább, mint a bölcsesség hét pillére közül az első.

Megszólal a második:

– Amadeus! – de ez már nemcsak rám mutatott kesztyűs kezével, hanem alaposan megmarkolta karomat, és rángatott a lépcső felé. Ez a férfiú is mérhetetlenül ünnepélyes volt: ajkát gyűlölettel és megvetéssel szorította össze, lefelé lógó bajszával ugyanazt a hozzáférhetetlen és megközelíthetetlen világmegvetést fejezte ki, mint az a másik harcias és bálványszerű lakáj a fölfelé kunkorodó bajuszával. Valahogy úgy festettek a zenélő, bohém barátok között, mint gazdáik a velencei kikötőben, mikor megérkeztünk.

– Mozart! – jelentette ki ismét az első lakáj, minden gyászmise „Harag Napja”-hangját felülmúlva.

Somlyó György: Divertimento-ról

Réz Pál: Divertimento fülszövege

 

Szentkuthy Miklós a zongoránál.

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008