Égő katedra

Visszaemlékezések Szentkuthy Miklósra

Hamvas Intézet, 2001.

Mamusich Tamás: Emlékeim Szentkuthy Miklósról

Nekikezdenék, de a toll tétován ingadozik a kezemben. Nem felesleges, hogy megszólaljak? Szentkuthy Miklós életében történtekről a leghitelesebben, műveiről a legavatottabban ő maga már írt és beszélt. Méghozzá nem akárhogyan. Grandiózus konfessziót mondhat magáénak, valószínűleg a legterjedelmesebbet irodalmunkban.

Ötven éven át vezetett, közel százezer oldalas naplója bonyolult önfeltárulkozás, végakaratából jelenleg zárolt írásos anyag. Óriási könyvtárának igen sok kötetében találhatók személyes jellegű, marginális feljegyzések. Életének számos eseményét áttételesen (olykor felismerhetően) műveibe komponálta. Életútjáról, habitusáról, alkotói munkásságáról nagyon őszintén vallott két jeles irodalmárral (Kabdebó Lóránttal és Réz Pállal) folytatott beszélgetései során, amelyek Tompa Mária szerkesztésében könyv alakban is megjelentek [1]. Nagyszámú nyilatkozata látott napvilágot újságokban, folyóiratokban. Ha mindezek mellett arra gondolok, hogy milyen sok szempár szegeződött rá, mennyi fül hallotta hangját, hány tanítvány fogta fel tanáremberként, olvasóinak mekkora száma értékeli írásművészetét, akkor a tollam ne ingadozzon... Tervezgetés közben „Mintha élne...” címre gondoltam. Érzékeltetné folytonégő elevenségét. Aztán mégis a tömör-száraz három szó került a címlapra.

Népszerűsége növekedésével arculata egyre karakterisztikusabban rajzolódik ki, amihez néhány vonással talán hozzájárulnak az általam felidézettek.

Lassan pergetem visszafelé az esztendőket. Már majdnem ötven: megállok. Ennyi telt el ismeretségünk ideje alatt. És az évek folyamán doktor Pfisterer tanár úr tanítványából Szentkuthy Miklós író barátja lettem. Ez a hosszantartó barátság csak látszólag szakadt meg 1988. július 18-án, - mindmáig ápolom egymagam.

* * *

Az Árpád-gimnáziumban ismertem meg 1940-ben. Tanítványa voltam. Osztályunkban az idegen nyelvek tanítása - kísérletképpen - három csoportban történt. Én az ún. angol-csoportba jelentkeztem, amely heti hat órában nyújtott oktatást angol nyelvből és irodalomból - (abban az időben szombaton is volt tanítás). Első angol tanárunktól Pfisterer Miklós vette át a tanítást - a tantestületben természetesen polgári nevén működött.

A csoportban heten voltunk tanulók. Kedvező létszám. A szorgalmasok „jól haladó” fokon megtanulhattak angolul. Kitűnő tankönyvünk volt, melyet ma is mernék ajánlani az angol irodalom iránt érdeklődő középiskolásoknak. [2]

Az elhelyezés terén akadtak nehézségek. Mi, az angolosok, mint a legkisebb létszámú csoport, az alagsorban lévő természetrajzi szertárba kerültünk. Kitömött állatok, színes tablók, széprajzú ábrák között ültünk, széles asztaloknál.

Pfisterer tanár úr óráin tapasztalhattam, mit jelent a „tanár”, a szó klasszikus értelmében. Az általa tanított szaktárgy anyagába beleszőtte óriási műveltségét, hogy megvilágítson számunkra irodalomtörténeti, történelmi vagy akár természettudományos összefüggéseket. Céltudatosan válogatott ki részleteket angol remekművekből, melyeket hetünk részére sokszorosíttatott. Ezzel lehetővé tette, hogy a tankönyvi olvasmányokon kívül további művek részleteivel is megismerkedjünk. Elemezte és feltárta a nyelv és irodalom szempontjából jellemző részeket. Ilyesmi meglehetősen különbözött akkoriban a gimnáziumok tanítási módszereitől.

Előadásmódjának színessége élvezetessé tette az oktatást. Ezt nemcsak mi tapasztaltuk, de más osztályok diákjaitól is hallottuk.

Kivételes tudását magas termete mintegy fizikailag is megnövelte. Évfordulók alkalmával a direktor nem egy esetben őt kérte fel az ünnepi beszéd elmondására. Igen választékosan öltözködött, ami szóbeszéd tárgya volt az egész iskolában. Finom szövetből készült zakóihoz más színű nadrágokat viselt. Egy költemény kapcsán - melyben felmerül a divat témája - szóba hozta az öltözködés jelentőségét. Tréfásan jegyezte meg, hogy egy étteremben megrendezett estélyen az egyaránt frakkot viselő vendéget és a személyzethez tartozó főurat kizárólag csokornyakkendőjük színe (fehér illetve fekete) különbözteti meg egymástól.

Tananyagunk egyik olvasmányában szerepelt ez a kifejezés: „perverse widow”. A szerzőre és a mű címére már nem emlékszem. Elmagyarázta, ezt úgy kell érteni, hogy az özvegyen maradt nő feslett életű lett. Semmi több. A perverz szó megmozgatta fantáziánkat, és összenézve halkan kuncogtunk. Mivel nem hagytuk abba, erélyesen ránk szólt: „Na, most már elég legyen!” - Rögtön elnémultunk. Óráin ilyen tekintetben szigorú volt.

Kis létszámú csoportunkban a tanítás bensőségesebbé válhatott. Egyik órán röviden szóba került a moziba járás és néhány vetítésre kerülő film. Mi megemlítettük, hogy a tanár úr külsejében hasonlít James Stewart amerikai filmszínészhez. Közölte, hogy ezt már másoktól is hallotta.

Egy alkalommal a Velencében megrendezett Tintoretto-kiállításról beszélt, amelyet annyira csodált, hogy másodszor is elutazott megnézni, és ekkor feleségét is magával vitte [3].

Máskor meg egy szokványosnak nem mondható randevújáról mesélt: ő maga Olaszországból, felesége itthonról utazott egy salzburgi Mozart-előadásra. Izgatott volt, szorongott, hogy lekési az előadást, de akkor nyugodott csak meg, mikor a vonatfülkében megismerkedett azzal az énekesnővel, aki éppen abban a műben (Cosi fan tutte?) szerepelt. Láthatóan nagyon feldobta őt ez a véletlen találkozás.

Karácsonyi iskolai szünetek után, az első órán sorban megkérdezett mindannyiunkat, ki mit kapott ajándékba. A végén mi udvariasan visszakérdeztük, és ő is részletesen beszámolt ajándékairól.

Egyik osztálytársunk előszeretettel fényképezett, és bár nem a mi csoportunkba járt, kérésünkre több felvételt készített rólunk, vagyis a tanár úrról és hét tanítványáról a természetrajzi szertárban. A jól sikerült fényképet ma is őrzöm.

Történt egyszer, hogy egyik osztálytársammal leküldtek a természetrajzi szertárba, ahonnan szemléltető táblát kellett felhoznunk. Kulccsal mentünk, de meglepetésünkre az ajtó nyitva volt és beléphettünk. Fityó, ahogy neveztük őt, az egyik asztalnál ült, melyet rézsút állított szembe az ablakkal. Külön kulcsa volt ehhez a helyiséghez. (Tekintélyes kulcscsomóján sörnyitó is fityegett). Jelentettük, amiért jöttünk, ő felállt, kissé félretolta az asztalt, hogy helyet adjon nekünk. Az asztalra sandítottam. Nagyformátumú füzetet láttam nyitva. Lapján sűrű sorok. Azt tudtam, hogy művei jelennek meg Szentkuthy név alatt, de még egyet sem ismertem. Különös érzés fogott el akkor: itt most éppen egy író alkot! Évekkel később tudtam meg, hogy az Orpheus fekete borítású füzetek ötödik kötetét írta.[4]

Még egy irodalmi emlékem ebből az időből: tanítványa voltam, mikor megjelent egy antológia[5], melyben helyet kapott néhány rövidebb terjedelmű fordítása. XVI.-XVII. századbeli angol szerzők műveinek részletei voltak. A könyvet egyik osztálytársunk hozta be az órára. Kérésünkre tanárunk felolvasta abból két fordítását. Tudomásom szerint ezek voltak Szentkuthy első publikált fordításai.

* * *

Jóval érettségi után, 1944 elején kerestem fel őt először, még a Derék-utcai lakásában. Vers-zsengéimet vittem el, melyeket nagyra tartottam (sokan hiszik ezt húsz éves korukban), és bírálatát kértem.

A lakás könyvtár-szobája mély benyomást tett rám. Amolyan szellemi szentélyben éreztem magam. Mintha könyvekből lettek volna felépítve a szoba falai. A szabad falrészeket sötétzöld szövettapéta borította. Az ablak előtt óriás számára készült, faragott lábú, nagyon széles íróasztal állt. (Később tudtam meg, hogy ő maga tervezte könyvtára bútordarabjait). Beszélgetés közben a polcok felé kalandozott el a tekintetem: becses kötetekkel, vaskos albumokkal találkoztam.

A verseimet illetően, úgy három hét múlva, nagyon tapintatosan világított rá, hogy számottevő talentumról nem árulkodnak.

Látogató maradtam a Derék-utcában.

Egy alkalommal Stefan George verseiről beszéltünk. Hirtelen felkelt székéből, és magától értetődő viselkedéssel cipőstől fellépett terítővel letakart, széles heverőjére, amely közvetlenül az egyik hatalmas könyvespolc mellett feküdt. Félretolta a sínen gördülő, üvegezett ajtót, és elővette Stefan George Der Stern des Bundes című kötetét[6]. Volt ebben valami színészi produkció, lezser szembehelyezkedés az általános polgári illemmel, egyben hangsúlyozva szuverén egyéniségét. Mindez nekem akkor rendkívül imponált, ami nyilván látszott is rajtam. Sok év múltán, most már tudom, hogy Miklós akkor színész volt, én pedig mit sem sejtő, hálás publikum. Egyszer megkérdeztem, nem akarja-e biztonságos helyre menteni ezt a csodálatos könyvtárat? Minek, felelte, ezek mind bennem vannak - és a mellére ütött. Ugyanakkor hangjában mély keserűséget éreztem.

Ezekben a roppant nyomasztó napokban egy alkalommal kis palack, különleges tokaji bort vittem neki. Azon a napon szemmel láthatóan megviselt volt, ágyban feküdt. Azt mondta, gyógyírként fogadja ajándékomat. Lassan, apró kortyonként fogyasztotta el. Közben mélyeket sóhajtva dőlt vissza fekhelyére.

A háború befejezése után, a feldúlt lakást a lehetőség szerint helyreállították, ideiglenesen lakhatóvá tették. Szerencséjük volt, mert az ő lakásuk sérült meg a legkevésbé. 1945 júniusában kerestem fel először a Derék-utcában. Apró seb volt a homlokán. Kérdésemre úgy válaszolt, hogy nem háborús sérülés. A házat több találat is érte, meglehetősen romos volt. Az épület mögött gerendákból rögtönzött padra ültünk, és ott beszélgettünk. Megindultan szólt Halász Gábor, Szerb Antal és Sárközi György haláláról, akik nagyon jó barátai, írótársai voltak. Felkiáltott: - Néha úgy érzem, nincs jogom élni!

Az ő nem csekély rokonszenve és az én iránta megnyilvánuló rajongásom (egyre többet olvastam tőle) sajátos eredőjeként a tanár-tanítvány viszony szinte észrevétlenül formálódott baráti kapcsolattá. Tizenöt évvel voltam fiatalabb nála. Ez a különbség az idő múlásával (az öregség közeledtével) egyre zsugorodott, ami nem is egyszer volt köztünk beszédtéma.

A Derék-utcai ház menthetetlen volt, lebontották. (Még előtte foglalkozott a gondolattal, hogy a háznak viszonylag épen maradt földszinti részét helyreállíttatja. Az épület földszintes lenne, és akkor itt élhetne tovább. Ennek kivitelezésére azonban nem nyílt lehetőség.) Ideiglenesen a Böszörményi-útra költöztek, egy nagy bérház legfelső emeletének egyik lakásába, ahol 1945 őszétől 1946 májusáig éltek. Ott is jártam több ízben látogatóként, egy alkalommal náluk éjszakáztam. Az a lakás is erősen sérült volt, a mennyezet több helyén beesett az eső.

* * *

Budagyöngyére, végleges otthonukba 1946 májusában költöztek. A nagyméretű villa kis emelkedőn áll, előtte elnyúló, mögötte keskeny kerttel. Akkor óriási gesztenyefák között vezető kavicsos járda, majd kanyargó lépcső vezetett a bejárathoz. Több művében ír erről az útvonalról, amit annyi ezerszer megtett.

Beköltözésükkor a félemeleten laktak Erdélyiék, a tulajdonosok. Az emeleten három lakás volt. Szentkuthyéké három nagy és egy kisebb szoba, hozzá hall, előszoba, mellékhelyiségekkel, továbbá egy teljesen nyitott nagy erkély. (Ez Miklós halála óta, napjainkra befedve, üvegezett oldalfalakkal áll). A hurcolkodásnál sokat segédkeztem. A legbelső szobába került a könyvtár, az íróasztal és Miklós széles fekhelye, Ő itt dolgozott, ez volt a birodalma. A család általában könyvtárszobának nevezte. A könyvek elhelyezése hosszas munkát igényelt, melyben én is részt vettem. Végül itt is megvalósult a Derék-utcában ostrom előtt létező enteriőr.

Az évek folyamán szaporodtak a könyvek, majd a hanglemezek is. A „könyvtár” folyamatosan terjeszkedett, követelőzőn hatolva be a lakás többi helyiségébe. Sorban haladva a könyvtár mellett volt a (családi szóhasználat szerint) zongora-szoba, s ezt Dollynak, a ház asszonyának szobája követte. A kisebb szobában az akkor 14 éves lányuk, Marion lakott. Velük élt a lakásban Magda is: elvált asszony, Miklós távoli unokahúga. Akkoriban náluk a megszólításnak furcsa aszimmetriáját hallottam: Miklós tegezte Dollyt, de Magdát magázta, ezzel szemben őt a felesége magázta, Magda viszont tegezte.

A hallban garnitúrát helyeztek el, ahol étkezni lehetett, de éppenséggel futó vendég fogadására is alkalmas volt. Hatalmas, széles ablaka a nyugalmas, verőfényes hátsó kertre nyílott[7]. Az előszobába került a kotta-szekrény. Csupa régi, súlyos bútordarab töltötte be a lakást, legtöbbje az előző századból való. Közülük nem is egy családi darab. A magas vitrin is stílbútor volt, melyben nagy számban tündököltek a nemes dísztárgyak.

A zongora-szobából nyílt ajtó a teraszra, amely jó időben tavasztól őszig közkedvelt hely volt. A tövében magasodó hatalmas gesztenyefa dúslombú ágai sátortetőként hajoltak be. Ettől nem távol vékonytörzsű szilvafa - amolyan mindenki fája - ágai a párkányig nyúltak. A fa szinte minden évben gazdag termést hozott. A teraszon kényelmesen állva lehetett szedni róla a szilvát. Sose láttam, hogy Miklós evett volna belőle. A szilvafa sok évvel később elpusztult. Nyáron, nappal Miklós majdnem állandóan a teraszon tartózkodott. Itt olvasott, írt, étkezett, fogadta látogatóit. A szó legszorosabb értelmében csokoládé-barnára sült le. Nem kifogásolta, hogy vendége - ha éppen kedve támadt - matracot cipeljen a teraszra, és félmeztelenül ráfekve napozzon.

Az épület falait több helyen kúszónövények borították. Kacsok, levelek, indácskák hajoltak be szeszélyesen az ablakok elé, amit Dolly nagyon kedvelt.

Egy éjszakán nagyon sokáig néztük a teliholdat a teljesen tiszta égbolton. A tájra mélységes csend borult. Budagyöngye akkor még a város nyugalmas széle volt.

A terasz kőburkolatának közepén, enyhe mélyedésben víznyelő volt, melyet a következő játékra vettünk igénybe: a sarokba állva az egyik oldalfalnak nekigurítva kellett egy kis labdát a mélyedésbe juttatni. Az elgurítás helyét aztán különféle módokon változtattuk s akadályokat is emeltünk. Miklós nem nagyon lelkesedett a labdáért, de azért részt vett a játékban.

Előfordult, hogy a hosszúra nyúló társalgások, különféle játékok annyira elhúzódtak, hogy észre sem vettük, éjfél elmúlt. Már nem mentem haza, és kint aludtam Budagyöngyén. Hely az volt. Egy ilyen alkalommal, 1948 végén, korán ébredtem. A lakásban nagy csend. A ház hölgyei még aludtak. Miklós sehol. Fekvőhelyem mellett, az asztalkán cetli, rajta ennyi: „Aludj, pihenj, légy nyugodt, lementem a tsapszékbe!”

Amikor télen hajnali munkája előtt vagy közben lement a kocsmába egy italra, az előszobában mindig égve hagyta a villanyt. Az előszoba ajtajának felső részében egy sávnyi katedrálüveg volt. Visszafelé a lépcsőházban szerette látni az otthonról kiszűrődő fényt. Ez megnyugvást jelentett számára. Úgy érezte, hogy a biztonságba érkezik vissza.

* * *

1948 elején Miklós, feleségével együtt, fél évet meghaladó időre, Baumgarten ösztöndíjasként Angliába utazott. Lányuk ekkor távozott végleg külföldre, ami családi elhatározás volt. Magda Budagyöngyén maradt távollétük alatt és ügyelt a lakásra.

Miklósék kintlétének ideje alatt néhány hónapig Budagyöngyén, a megüresedett kisebb szobában laktam. Magda őszinte szívélyességgel fogadott, mivel ekkor már a család legjobb barátai közé tartoztam.

Ezalatt Miklóssal rendszeres levelezésben álltunk. Sok levelezőlapot (POST CARD), képeslapot és néhány levelet kaptam tőle. Megemlítem Turner Lake Nemi című festményének képeslapját, amelynek hátoldalán ezeket írta: „London, 1948. aug.2. Nincs szó leírni, hogy mi az új, ma megnyílt TURNER kiállítás. Minden! Életem egyik legszebb napja”.

A nyár végén keltek útra hazafelé, és Oxford, Cambridge, Ely érintése után szeptemberben Franciaországban időztek. Több helyről küldött képeslapot. Rövid,

tömör sorai elragadtatását tükrözték.

Hazatértük után hosszan beszélt úti élményeiről. Érdekesnek tartottam, ahogy Párizst jellemezte: állandóan nyitva van, nemcsak olyan értelemben, hogy rengeteg üzlet, vendéglátó helyiség, stb. tart szinte állandóan nyitva, hanem az egész város valamiféle kitárultságban kínálja magát látogatóinak.

* * *

Budagyöngyén az ötvenes évek elején lett telefonjuk. Miklós határozott kívánságára az állomás száma titkos volt, tehát a telefonkönyvben nem szerepelt. Miklósnak mániája volt, hogy névsorban, listán nem kívánt szerepelni és csakis akkor egyezett bele, ha az elkerülhetetlen volt. (pl. Írószövetség tagja). Ezt sose tudtam megérteni, aminek hangot is adtam: telefont azért tartok, mert kapcsolatban akarok lenni a lakásomon kívüli világgal, akkor hát mi értelme eltitkolni a készülék hívószámát? E kérdés megvitatásába Miklós nem óhajtott belemélyedni.

Volt egy hosszú időszak, amikor történetesen egyedül tartózkodott a lakásban és csengett a telefon, nem vette fel a kagylót. Sosem! A telefonhívásokat Dolly bonyolította le vagy Magda. Ha a hívó fél kifejezetten Miklóst kérte, akkor odament és beszélt vele.

* * *

Az ötvenes évek közepén fejezte be a tanítást az iskolában. Ez természetesen változást hozott életrendjében. Napi időbeosztása nagyjából ez volt: hajnali öt körül kelt és megfürdött. A korai órákban írta művét, valamint a naplóját, utána (vagy közben) lement a kocsmába egy italra. Hozzávetőleg reggel 9 és du. 3 között olvasott, képzőművészeti albumokat nézett, jegyzetelt, ha jött látogatója, fogadta. Otthon ebédelt, majd lefeküdt, és aludt kb. este 7óráig. Ezután zenét hallgatott, társalgott, felolvasott, - bele az éjszakába.

Az ötvenes, hatvanas években, minden hónapban egy teljes napot végig ágyban fekve töltött. Egyébként igen mozgékony volt, de úgy érezte, erre a lazításra szüksége van. Ha ilyenkor látogatója érkezett, az ágyban fekve fogadta. Nem vett fel bágyadt, pihenő pozitúrát. Szellemileg is élénk volt, és a beszédben sem fogta vissza magát.

A kályha mellett állt a könyvtárszoba egyik jellegzetes bútordarabja, egy óriási barna fotel, mely nagy hajókofferek méretével vetekedhetett. Miklós szerette, szívesen ült benne. Gyakorta lett Magda tartózkodási helye is, - amolyan mini-szobácskájának tekintette. Belesüppedt, lábait felhúzta maga mellé-alá. Elhelyezgette maga körül holmiját (varrnivalók, olvasmány, blokk-papír, cigaretta, stb.), és ott élt, ameddig csak lehetett. A fotel nem minősült családi felségterületnek, tágas öblében bármelyik vendég letelepedhetett.

A gázkonvektorok felszerelése (1972) előtt a lakás fűtése fatüzelésű cserépkályhákkal történt. Miklós saját szobájában, éveken keresztül minden reggel maga fűtött be. Törökülésben elhelyezkedett a kályhaajtóval szemben és az odahordott aprófát meg fahasábokat nagy gonddal helyezte el a tüzelőtérben, majd az akkoriban kapható külön gyújtós segítségével lángra lobbantotta. Módszerét fokozatosan finomította, amire nagyon büszke volt. Előszeretettel hangoztatta, hogy rendszeresen ő fűt be. Előfordult, hogy már a rendes öltönye volt rajta, amikor megrakta a kályhát és begyújtott. Nem törődött vele, hogy ennek a ruházata látja kárát.

A hetvenes évek elejétől már négy gázkonvektor szolgáltatta a hőt az egész lakásban. Egy kora-nyári napon, igen enyhe időben érkeztem hozzájuk. Dolly nyitott ajtót. A helyiségekben kellemes hőmérséklet volt. Dolly tudtomra adta, hogy Miklós „becsukózott” szobájába, begyújtotta a konvektort, és fürdőruhában van - aztán jelentőségteljesen rám nézett. Miklós életvitele a lakásban - legyen az bármilyen - Dolly számára megfellebbezhetetlen volt, mondhatnám a „szent” dolgok közé tartozott.

* * *

Az épületben belső átalakítások történtek. Ilyennek esett áldozatul az ötvenes években Miklósék lakása is. Leválasztották tőlük az előszoba felét, a konyhát és a kisebb szobát. Náluk új konyhát, kamrát alakítottak ki és a hall sarkába került a bejárati ajtajuk. A nagy tortúrával járó, minősítésük szerint „lakásrablás” idegileg meglehetősen feldúlta Miklóst. Ebben a keserves időszakban olvasta André Gide naplóját[8], amely akkor, ahogy azt többször is emlegette, lelki támaszt jelentett számára.

Az épületnek - a hátsó kis kert felé nyúló - egyik szárnya lakhatóság szempontjából kezdett életveszélyessé válni. Ez az állapot Miklós halála után tovább romlott, úgyhogy jelentős átépítés vált szükségessé, ami 1994-ben meg is történt. A korábban leválasztott rész, némileg más formában visszakerült. Hála Tompa Mária ügybuzgó gondoskodásának, a lakás ma, szinte eredeti terjedelmében áll, méghozzá gyönyörűen felújított állapotban.

* * *

„Így szoktam megérkezni...”

Azt, hogy Miklós sokat küszködött az „apakép”-pel, mindazzal, ami apai emlékeinek körébe tartozott, én inkább csak megsejtettem. Erről alig beszéltünk. Ha nagyritkán mégis, olyasmit éreztem, mintha önkínzóan akarná torzítani a múltat, és ez belső kényszer hatására történik. Ebben régi, számára talán soha fel nem dolgozható családi kérdések rejlettek, gyökereikkel egészen mélyre nyúlva.

Édesapját, akit az egész család Atyikának hívott, személyesen ismertem. Miklós először 1946-ban vitt el szüleihez, Nagyenyed-utcai, első emeleti lakásukba, melyet családi szóhasználatban „Enyedi”-nek neveztek. Miklós becsöngetett, majd az ajtó mellé lépve, háttal a falnak támaszkodott. Kérdően néztem rá. - Mindig így szoktam megérkezni - mondta.

Az arcbeli hasonlóság apa és fia között megdöbbentett.

Atyika kifogástalan modorú, finom öregúr volt. Bőven az unokája lehettem volna, mégis választékosan, többek közt a „tetszik tudni” kifejezést használva beszélgetett velem. Nem egyszer találkoztam vele. Budagyöngyén is. Nem felel meg a valóságnak, hogy semmit sem olvasott Miklóstól. Azt, hogy hány művét, nem tudom. Egyik beszélgetésünk során Miklós írói munkásságára terelődött a szó, és jól emlékszem, mit mondott: - Olyan érdekes, akárhol nyitom fel, folyamatosan lehet olvasni. Mintha ott kezdődne”.

Édesapja halála rendkívül megrendítette Miklóst. A temetésre nem tudtam elmenni, de a rekviemen részt vettem. A krisztinavárosi plébániatemplomban volt, korán reggel. A család tagjain kívül nagyon kevés barát jelent meg. Amikor a gyászmise befejeztével kifejeztem részvétemet, Miklós arcát feldúltnak láttam. Mélyen a szemembe nézett és csak ennyit mondott: - Irtózatosan köszönöm, hogy eljöttél.

Kitárva a világ jelenségei felé...

Aki nem ismerte személyesen Szentkuthyt, vagy nem látta a vele készült filmek levetített részleteit, nehezen tudja elképzelni megnyilvánulásait. Nagyon magas termetű volt. Hosszúkás arca a benyomásokra, ingerekre a legváltozatosabb mimikával reagált, s ez felfokozva tükrözte érzelmeit. Amikor csodálkozott, vagy méltatlankodott, úgy látszott, mintha nagy felületű arca hosszúkásan, rendkívüli mértékben megnyúlna. Egyébként is nagy szemeit mintha még nagyobbra tudta volna nyitni. Nem nyugvó, széles gesztikulációval kísérte szavai szakadatlan áradását, melyet a hangsúly különféle árnyalásaival tett sziporkázóan színessé.

Szuggesztív kisugárzás áramlott belőle. Ha személy közelébe került, aki érdekelte őt, olyan áthatóan tudott rátekinteni, hogy az illető olyasmit érezhetett, egész látómezejét Miklós tölti ki. Permanensen nyílt rá környezetére. Idegszálai valamennyi végződésével kívánta érzékelni, amire figyelt. Ha könyv, kép, tárgy, vagy bármi egyéb dolog jobban felkeltette kíváncsiságát, úgy nézett, meredt rá, hogy az ember azt hitte, ezt az érdeklődést nem lehet fokozni. Salvador Dali egy képén emberi alak törzséből emeletesen elhelyezkedő kihúzott fiókok láthatók. Egy hasonló művész úgy ábrázolhatta volna Miklóst, hogy testének felületén csupa-csupa ajtócska nyílik, amelyek befogadásra készen állandóan tárva vannak a világ jelenségei felé.

Szuggesztív emberekkel kapcsolatban szokás feltenni a kérdést: mi volt a titka? Nevezetesen egyéniségének szuggesztivitása miből táplálkozott? Egyik barát, játékos kedvében megadta Miklós természettudományos definícióját: „szuper-aktív centrum, amely magas töltésű energia-mezőt indukál pszicho-fizikális terében”.

Mindig tudatosan viselkedett, következetesen önmagát, az intellektuális alkatú lényt adta. Sose volt szétszórt. Még emlékezetes depressziós időszakában (1970-es évek) sem. Akkor legfeljebb visszafogottnak, fáradtnak mutatkozott.

Néha úgy tűnt, hogy a nagy nyitottság (ami életeleme volt) és az időnkénti csapongások mellett működik benne egy - jobb szó híján - fék-rendszer, mely igyekszik valamilyen határfélét szabni. Talán családjából hozott, mértéktartó polgári magatartás reflexe lehetett?

Természetesen neki is voltak hangulati hullámzásai. Élményeket, megtörtént eseteket néha az adott helyzettől, a jelenlévő személyektől és főleg pillanatnyi diszpozíciójától függően, egy korábbihoz képest árnyalati eltérésekkel, tarkításokkal mesélt el vagy adott elő, de a lényeg, a történet magja ugyanaz maradt.

* * *

Nem egyszer tapasztaltam, hogy amikor beszélgetés közben valaki egy személyről vagy valamiről elismerően nyilatkozott, de Miklósnak más volt a véleménye, akkor roppant módon elámult, mélyen rácsodálkozott diskuráló partnerére, majd nagy nyomatékkal fejtette ki a maga nézetét. Előfordult, hogy ennek hatására az illető elbizonytalanodott, sőt hajlamos lett álláspontja vagy kinyilvánított rokonszenve megkérdőjelezésére, olykor szinte szégyellésére. Látni lehetett rajta, ami szorongatja: „bár ne szóltam volna!”

Egy eset: hetvenes évek közepén történt, kora este. Egy házaspár (diplomások) volt Miklósék vendége. Jelen voltam én is. Zenét hallgattunk lemezről. Kathleen Ferrier, a csodás alt, Miklós nagy kedvence előadásában hallgattunk Schubert-dalokat. Nagyon szép felvétel volt. Befejeződése után kiderült, hogy az asszony tetszését nem nagyon nyerték meg a dalok. Sőt, nem igazán kedvelője Schubertnek. Miklós elképedt. Arca elváltozik, álla leesik, szemei kitágultan az asszonyra merednek: „Ma ga nem sze re ti Schu ber tet???” - kérdezi szótagokra tördelten a mélységes megdöbbenés hangján. A helyzet olyasféle, mintha valakit kérdőre vonnának, mert nem állt fel a nemzeti imádság hangjaira. Az asszony feszeng. Azt válaszolja, neki Bach a mindene, Bach zenéje teljesen kielégíti, másra nincs is igénye. A vélemények cseréjének nem lett folytatása.

Más eset: Miklós egy gyufa meggyújtásakor a lángralobbanás pillanatában a szál azonnali lefelé fordítását mintegy saját felfedezésének tekintette. „A tűz rögtön felfelé hat a vékonyka fán és nem tud elaludni” - magyarázta meggyőződéssel a magától értetődőt. Ha észrevette, hogy a társaságban valaki nem ekképpen gyújtott gyufát, élénk hangon kioktatta erre a módszerre, mintha találmányát tenné közkinccsé. Akik következetesen nem így gyújtották meg gyufájukat, azokra kissé szánakozva tekintett, mint menthetetlenekre.

Amikor még dohányzott, volt egy sajátságos cigaretta-tartása. A szájával szembefordított ujjai között fogta, főként akkor, ha az már csikk-közelben járt. Égő vége ekkor szükségszerűen a tenyere felé irányult, amely ebben a helyzetben kicsi gömb belső héjára emlékeztetett. Ilyenkor nagyon sűrűn aprókat szippantott belőle, majd elnyomta. Írás közben sosem dohányzott. Munkája előtt elszívott egy cigarettát, miközben fel-alá járkált a szobában, és átgondolta a leírandókat. Élete vége felé teljesen leszokott a dohányzásról. Emlékezetem szerint orvosi tanácsra, tüdejének óvása miatt.

Szuggesztivitástól a szőrszálhasogatásig

Miklósnak erős hajlama volt, hogy szavaival csipkelődjön, és piszkálgassa a célpontjául kiszemelt személyt. Meg kell hagyni, olykor volt is rá oka, valamilyen ellenszenvet kiváltó kijelentés vagy magatartás miatt. Borotvaéllel szabdalta fel az illető által mondottakat, kiforgatta a szavakat, a lényegtelenből formált lényegest, vagy a semmiséget olyan toldalékkal látta el, ami félreérthetővé tette, visszájára fordította értelmüket. Kifigurázta az illető viselkedését. Volt, amikor újra meg újra előhozta a „témát”, még variálta is, nem szállt le a személyről, szinte a gúny tárgyává téve őt. De mihelyt észrevette, hogy túllőtt a célon, az illető már nem viseli el az élcelődést, és megbántódott, ekkor sietve visszavonult, és szándéka a kiengesztelés lett. Egy ízben tapasztaltam, hogy emberére talált. Koffán Károly fotóművész, rajzművész, madárhang-gyűjtő és szakértő, stb. barátjával csipkelődött, támadgatta őt. Koffán remekül ellenállt, kontra-döfködéseket vetett be. Miklós kissé bizonytalanná vált, meglepődött, hogy szokásos lehengerlő, ellenállásra nem igen találó akciója falba ütközött, sőt. Barátságos szó-villongásuk végül is eldöntetlenül végződött.

Elképesztően nagy tárgyi tudása, ember- és életismerete révén nem ritkán igényt támasztott, hogy egy kérdésben az általa mondottakat feltétlenül fogadják el. Álláspontja megfellebbezhetetlen volt. Hanghordozásának „ex catedra” jellege, hangsúlyozásának dinamikája, érvelésének ereje véleményét olykor a kinyilatkoztatás rangjára emelte. Szuggesztivitása már-már bénító hatással volt partnerére, vagy az egész hallgatóságra. Beszédmódja nem kis mértékben járult hozzá, hogy az elmondottak elfogadottá váljanak.

Többször kitért arra, hogy a közhiedelemben meghonosodott, ún. német precizitás csupán mondvacsinált, és az esetek többségét tekintve valójában nem létezik. - Nos, ezt vitathatónak éreztem, de nem vitatkoztam.

Szőrszálhasogató képessége bámulatos volt. Előfordult, amikor valaki duma-svungba jött, és hatásosan darálta el mondanivalóját, folytonos közbekérdezésekkel (jelentéktelen részletekre vonatkozóan) Miklós megtörte az elbeszélés lendületét, szétdarabolta a szöveg folyamatosságát (csapat-sportban használatos kifejezéssel: széttördelte az ellenfél játékát). Felötlött bennem, talán irigykedik erre a jól sikerült előadói produkcióra, vagyis arra, hogy most valaki egy szuszra sikeresen szövegel a társaságban, márpedig azt akadályozgatni kell! De talán mégsem szabad ilyen rosszindulatot feltételezni, csupán körülményeskedésről van szó. Mert nagyon tudott ilyen lenni. Aztán a saját előadásmodorában: a szóban forgó téma zárójelbe illő részének további zárójelekbe tehető kiegészítéseit építgette, fejtegetve azokat, s ezáltal oly szerteágazó lett elbeszélése, mint egy véget nem érően terebélyesedő fa.

Egy totális élet

A túlzás, igen, az volt aztán a vele született tulajdonsága! Levethetetlenül tartozott hozzá, mint testén a bőr. Ebben, az alapállást tekintve, rokonságát éreztem Karinthy Frigyessel. (Talán ő is érezte). A neki tetszővel kapcsolatban, illetve az ellenszenvessel szemben extra méretűvé nagyítva, minél kicirkalmazottabban fejezte ki a véleményét.

Egész életvitelét valamilyen túláradás jellemezte. Ha egy átlagember örül valaminek, és azt találja mondani, hogy „boldog vagyok” - Miklósnak ennyi sosem lenne elegendő, és így nyilvánulna meg: „ez számomra a boldogságok boldogsága!” Elhinném neki, hogy abban a pillanatban valóban úgy érezte.

„Ezerszer”-t, „milliószor”-t mondott, ahol elég lett volna a „néhányszor” vagy a „többször”. Valaki elmesélte, hogy vendégségben volt egy vidéki gazdánál és kétpofára zabált. Miklós rögtön közbevetette: „Mi az, csak két pofára? Miért nem négyre?”

Egy jelenségre való ráérzésének mélységétől is függött, hogy túlzásait a szóvirágok mennyire gazdag köntösébe öltöztette. Műveiben számolatlanul bukkanhatunk túlzásaira, amelyek többnyire egy jellemzés vagy ábrázolás nyomatékosabbá tételét szolgálják.

A túlzások zsúfolásával valaminek nagyon pozitív, avagy éppen ellenkezőleg, roppant rút, visszataszító voltát kívánta kidomborítani. Mindez összefügghetett rendkívüli érzékenységével, amit persze nem szabad összetéveszteni az érzelgősséggel, amitől nagyon távol állt és amit ki nem állhatott. Érzékenysége az élet jelenségeire való minél intenzívebb reagálási képességét jelentette.

Egy alkalommal Dollyval piacra mentünk. Én a cipelésben segítettem. Miklós otthon egy megjelenendő könyve korrektúráját végezte. Közben egy ügyetlen mozdulat nyomán az egész paksaméta, kb. 150 oldal, lezuhant a földre. Rettentő dühös és ideges lett. Hazaérkezésünkkor ilyen állapotban találtuk. Tehetetlenül álldogált, forgolódott: - Még bele is rúgtam! - mondta kétségbeesve. Irodai gyakorlatomból tudtam, hogy nagyobb mennyiségű, számozott lap leeséskor részleteiben megtartja az eredeti sorrendet. Ezt ismerve tizenöt percnél nem hosszabb idő alatt összeszedtem a korrektúrát és rendben átnyújtottam. Mély csodálattal nézett rám, nem akart hinni a szemének. Mintha bűvészmutatványt végeztem volna. Azt hitte, ennek a rendbetétele két-három órát fog igénybe venni.

A harmincas-negyvenes években igen népszerűek voltak Magyarországon Lin Yutang kínai író könyvei. Bölcs mosoly című műve[9] egyik fejezetében kísérletet tett - hangsúlyozva, hogy fenntartásokkal teszi - különböző nemzetek egyéneinek, továbbá néhány világhírű művésznek egy formulával történő meghatározására. Négy alapelemet vett figyelembe: realitás (realizmus), álmodozás (idealizmus), humorérzék, érzékenység (az élet megnyilvánulásaira való reagálási képesség). A legmagasabb érték: 4, a legalacsonyabb: 1 volt. Ha ezzel a formulával kívánnám Miklóst meghatározni, akkor érzékenységből 4 (sőt + 1!) értéket kellene adnom.

A hatvanas években egyszer úgy ítélte, hogy egy elhangzott lektori kifogás téves, - nem tudta csillapítani kitörő mérgelődését. Nélkülözve az objektivitást, kijelentette: - Azt a szót, hogy halál, ma nem szabad leírni! - Ez persze nem így volt, és csupán „túlzás-programjai”-nak sorába tartozott. Hasonló indulatos hangulatai alkalmával voltak ilyen jellegű kitörései, amellyel - ahogy láttam rajta - le tudta vezetni méltatlankodását.

Nem szerette (mondhatni gyűlölte) a rádiót. Évtizedekig, egészen öregkoráig nem tűrt a lakásban rádiót. De többször is tartott felolvasást a rádióban. Amikor hívták, mindig vállalta és ment. Kérdeztem tőle, ez akkor miért van? Nem hajlandó hallgatni, de kész a műsorban beszélni? Azt felelte, hogy az más. Bővebben nem indokolta, én pedig nem feszegettem tovább. Extremitásai egyik megnyilvánulásaként fogadtam.

Miklós rendkívül szeretett élni. Nem merészség kijelenteni, hogy totálisan élt. A maga teljes egészével volt benne a létezésben. Egy alkalommal náluk reggeliztem. Miklós saját kezűleg, nagy kedvvel készített nekem két vékony szelet kenyér között hatrétegű szendvicset: vaj - kenőmájas - kemény tojás - sonka - füstölt sajt - szalámi. Felejthetetlen íze volt.

Öregedése előtt nem voltak tőle idegenek a szélsőségek. Előfordult, hogy kicsapongásait kontemplatív, szinte remete-élet követte. A mindennapok számos konvencióját gúnyosan elítélte, kipellengérezte, ugyanakkor szertartásszerűen ragaszkodott az etikett néhány száraz formájához.

Harminc éves kora táján barátja, mondhatni szellemi mestere, Halász Gábor, a nagy irodalomtudós mondta, hogy „Miklós szenzuális aszkéta”. Találó paradoxon.

Sajátosságai közé tartozott, amit ezzel a címkével lehetne ellátni: „Legyen utána még valami!” Ez azt jelentette, hogy bármilyen esemény végeztével ne a befejezettség állapota következzen, hanem maradjon valami, ha csekélység is. A történések olyan megszakítás nélküli folyamatát kívánta, ami mindig mond számára valami érdemlegeset. Ez nála a „horror vacui”[10] megfelelője lehetett.

Emlékszem, amikor egy jól sikerült program után elváltunk, akkor kellett, hogy otthon várjon rá az a „még valami”, egy új könyv, amit még nem lapozott át, vagy asztalán egy felbontatlan levél, telefonüzenet cetlije, vagy bármi, aminek tartalmát még fel kellett dolgozni, lefoglalják szellemét, egy újabb élmény esélyét tartogatják.

* * *

Szellemileg magas színvonalú társalgásokban mindig magabiztosan, törés nélkül, kicsiszolt szavak összefüggésével beszélt vagy válaszolt. Néha meg egészen egyszerű dolgot (például egy primitív viccet, szimpla sportszabályt vagy ezekhez hasonlót) nehézkesebben fogott fel. Megismételtette magának, aztán félhangosan, szinte szavanként, mintegy magának elmondogatva igyekezett egészen megérteni. Hangsúlyozom: az egyszerűeket! Nem akartam elhinni, hogy létezhet ilyen. Pedig volt. Igaz, hogy ritkán. Nem találtam magyarázatát, hogy éppen ő, az extra-intellektussal bíró, különleges műveltséggel rendelkező torpanjon meg gyermekien. Roppant érdekes kontraszt volt: magasröptű témákban szárnyalt, a földön tipegő apróságokban téblábolt.

Nincs távol ettől egy eset: olvasgattunk egy német újságot, amelyben előfordult a „Soldatendirne” (katonakurva) szó, mire én felkiáltottam: - Hűha, ettől én elpirulok! - Műszégyenkezésemet persze humornak szántam, vagyis nyilvánvalóan az ellenkezőjét mondtam, mint amit éreztem. Miklós komolyan vette, őszintén elcsodálkozott: - Te ezen elpirulsz? - Nem fogta fel rögtön, pedig hasonlókat bőven mondott ő is. Zseniális agynak működésében az elemi momentumok esetében (de csak azokban) olykor zökkenők voltak. No de a lélektanászok nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy milyen bonyolultak vagyunk.

Fájdalmak és labilitások

Egyszer beszélgettünk az emberi alkalmazkodó- és tűrőképesség lehetséges határairól. Úgy vélte, hogy a limesek igen messzire kiterjeszthetők. Az állandósult fizikai fájdalmon kívül minden helyzet, állapot viszonylag megszokható, függetlenül attól, hogy kezdetben elviselhetetlennek tűnt.

(Többször is szóba hozott egy emberi testtel /és lélekkel?/ kapcsolatos érdekességet, nevezetesen azt, hogy a nagy fájdalom és az ugyancsak nagy kéj - tehát e két ellentét - érzésekor megnyilvánuló hangok - jajdulás, stb. - szinte azonosak. Kétségtelen, mondta, mindkét esetben extatikusnak, vagy ahhoz közelinek mondható állapotról van szó, az öntudat elhomályosulásáról, de mégis, miért lesz megtévesztően hasonló a hang?)

Nem titok, hogy Miklós idegileg labilis volt. A hetvenes évek elején hosszabb időn át idegrendszeri zavarok kínozták. Szorongásos ébredések, makacs depresszió. A legkeservesebb órákban elsírta magát. Önértékelés hiánya is jelentkezett. Csüggedten jelentette ki, nem tud mást, mint leírni néhány gondolatát, megszámozni és sorba állítani. Regényírás? Ugyan! Ilyesmiről kár beszélni. Az már lement.

Nem is egyszer mondta: - Az idegrendszer a minden, az legyen rendben. Ha muszáj történnie valami bajnak, inkább jöjjön bármilyen testi rossz, mert ha az idegek rendben vannak, a nyavalya jobban elviselhető.

Suttogó találgatások hangzottak el körülötte: kiégett? magas hőfokon élt? kiírta magát? Ebben az időszakban csak naplóját vezette, mást nem írt. Lelkiállapotáról árulkodik 1972-ben nekem írt egyik dedikációjába szőtt üzenete. Ennek részletét idézem:

„... egy egész élet (tiéd, enyém) összefoglalásaképpen, - nem közérthető, tudom, sajnos - de = engem már rég-rég nem érdekel semmiféle irodalom, csak = a túlvilág, ti, ti, ti vezessetek oda...”

Többször is jártam náluk ezekben az években. Mindvégig világosan és érthetően fejezte ki magát, de teljesen nyomott hangulatban. Előfordult, hogy nem akart fogadni, ami persze tapintatosan történt: Dolly kedvesen közölte velem, hogy ma beszélgessünk az ő szobájában mi kettesben. Egyik ilyen alkalommal a zongoraszobából áthallatszott Miklós hangja. Magdának olvasott fel, aki akkor már ágyban fekvő beteg volt. Mintha azzal igyekezett volna erősítgetni magát, hogy felolvas, koncentrál a történtekre, és egyben Magda segítségére tud lenni, aki hálásan fogadta a vele való törődést.

Ez a gyötrelmes idegbántalom, azt lehet mondani, egyik napról a másikra szűnt meg. Hogyan? Környezete nem talált rá magyarázatot (nem is nagyon keresett, csak örült). Pszichiáter barátai rendszeresen látogatták. Előírták a gyógyszereket, melyeket éveken át szedett. Vajon ezek halmozódva végül hatottak, és előidézték gyógyulását? A részletek nem ismeretesek előttem, csak annyit tudok, hogy a hetvenes évek végén egy újjászületett, életigenlő Miklóssal találtam magam szemközt.

Hetven felé járt, amikor tüdőgyulladással Magyar professzor klinikájára került. Többször is meglátogattam. Már felépülőben volt és az ápolószemélyzet bíztatta, mozogjon többet, járkáljon a folyosókon.

Egy ízben ajánlkoztam, karoljon belém, és a lépcsőn lassan menjünk fel egy emeletet, majd kis idő múltán le. Szilárd eltökéltség ült ki az arcára. Ezt olvastam le: gyógyulni akarok, ehhez segít a testmozgás, tehát gyerünk! Elhárítva felkínált karomat, meglepő frissen nekiindult a hosszú lépcsőnek, és megállás nélkül ment fel egy emeletnyit. Szorosan mellette haladva kísértem, hogy segítségére legyek, ha megtántorodik. Nem volt rá szükség. Amikor felértünk, nem tűnt fáradtnak. Inkább megelégedettnek látszott. Keveset pihent, majd hasonló tempóban jött vissza.

Ahogy sokszor, most sem lehettek kétségeim akaratereje felől.

* * *

Közismert, hogy Miklósban színészi tehetség is rejlett. Környezete tudta jól, hogy mennyire kedveli ezt kiélni. Én is jól ismertem „színjátszásait”. Egy vasárnap kora délelőttjén kettesben jöttünk őtőlük mihozzánk. A Szilágyi Erzsébet-fasor és a Nyúl-utca sarkán összetalálkoztunk egyik régi, előkelő hölgyismerősével. Miklós számára az utca színpaddá változott. Jobb karját baráti üdvözlésre a magasba emelte és könnyedén lengette. Bal karjával lassú, evezőszerű mozdulatokat tett és már-már tánclépésre emlékeztető araszolással közeledett a hölgy felé. Ezt a barokk főúri udvarba illő cikornyás testtartást tartotta most alkalmasnak a régen látott előkelőség köszöntésére.

Az ötvenes években, amikor egy kerthelyiségben üldögéltünk, szóba került Thomas Mann A Buddenbrook-ház című regénye. A művet közelebbről nem ismerve érdeklődtem a név helyes kiejtése felől, és arról, hogy milyen família is ez. Miklós fürkészőn, nagy óvatossággal nézett körül. Mintha mi ketten valamilyen összeesküvést szőnénk. Titokzatosságot kifejező arccal egészen közel hajolt fülemhez és halkan mondta: - Te, én nem olvastam ezt a regényt!

Ehhez hasonló „színjátékokat” gyakran és örömmel rögtönzött.

A Nagymező utcai színházban játszottak egy darabot Szivárványvölgy volt a címe. Angol nyelvű mű volt, amelyet Miklós fordított. Az egyik szereppel kapcsolatban gondok merültek fel. Miklós a legkomolyabb formában, többször is ajánlkozott, hogy ő eljátssza. Erre persze egyrészt a kultúrpolitika, másrészt a színházi szabályzat miatt nem lett volna lehetőség.

Élő szófűzés az írásbeliséghez

Miklós beszélgetési stílusa teljesen egyedi volt. A témához, a diskurzus tárgyához jól illeszkedő hasonlatokat mondott, rokon fogalmakat társított. Mondanivalója ezáltal burjánzott, terjedelmessé vált. Odapasszoló gondolatokkal, jelzőkkel, ékítő metaforákkal fűszerezte. Kiegészítések kapcsolódtak és zárójeles elkalandozások (nem szervetlenül) fűződtek a szöveg fővonulatához. Nyelvezetének anyagában voltak kifejezések a művészetek köréből, bevágtak a jassz-nyelv torz találatai, említést nyertek idevágó biológiai jelenségek, majd rokonítás mitológiai alakokkal, meg istenek és héroszok szerepeltetése. Elmaradhatatlan volt az erotika beleszövése, frivol szavak túlkombinálása, majd kontrasztként magasztos kifejezések. Mindez színészi mimika és gesztikuláció kíséretében.

Élő szófűzése ikertestvére volt írásbeliségének. Felesleges lenne konkrét példákat sorakoztatni, mert színes és gazdag beszédmodora olvashatóan rögzült bármelyik műve „neobarokk” stílusú részleteiben. Szinte érezni lehetett, hogy az őt hallgatókon keresztül is igyekezett - ösztönösen? - konzerválni magát az utókornak.

Jó néhány előadását hallgattam végig. Remek előadó volt. Szabadon beszélt. „Segédeszköze” egyetlen kis cédula, amelyre felkészülésekor feljegyezte mondanivalója vezérszavait. Ezt maga elé helyezte az előadói asztalra.

A mondatok áradtak belőle. Gondolatkeresgélés nélkül, töréstől mentesen, a szellemi lendület nagy erejével beszélt, melyet olykor heves gesztikuláció kísért. Amikor befejezte előadása egy szakaszát, feltette szemüvegét és némán a cédulára hajolt. Érdekes kontraszt volt: a folyamatos beszéd-zuhatag pár pillanatra megszakadt, teret uraló szálfa törzse legörnyedt az asztal lapja fölé, majd felemelkedett, lekapta szemüvegét és az iménti hévvel beszélt tovább.

Két esetre emlékszem, amikor felolvasott. Gáspár Endre Ulysses-fordítása kapcsán, 1947-ben Joyce-ankétot tartottak. Az Alkotmány-utca közelében, egy nagy teremben gyűlt össze a hallgatóság. A hat-hét meghívott mindegyike beszélt. Miklóson és a fordítón kívül Szalai Sándorra és Devecseri Gáborra emlékszem. Ez alkalommal a röviddel korábban a Magyarok folyóirat 1947. márciusi számában megjelent Joyce-tanulmányát olvasta fel. Robert Graves látogatása alkalmával az írót méltató angol nyelvű előadását is felolvasta.

Őrzök egy nyomtatott levelezőlapot, amely A lovag című szabadegyetemi előadására (1946. május 7.) hívott meg. Természetesen ott voltam. Bőven beszélt a keresztes hadjáratok lovagjairól is. Rájegyeztem a levelezőlapra előadásának egy rövid mondatát: „Reggel szentmise, délben vérengzés.”

Az előadás (vagy beszéd) hatásosságáról szólva egyszer elmondta és lerajzolta, hogy szerinte mi a legkedvezőbb beosztás:

Az előadás
  kezdete közepe befejezése
nagy hatás    
közepes hatás    
csekély hatás    

Idősebb korában is remek előadásokat tudott tartani, tarka szövegszövéssel, lebilincselő modorban, jól időzített poénokkal. Mindig jelentős számú hallgatóság gyűlt egybe. Ennek egy része - a helyszínen elhangzott vélemények ismeretében mondom - Miklóst elsősorban kiváló „showman”-nek látta, talán nem is ismerve írói kvalitásait.

* * *

Nem lehet elfelejteni, ahogy saját művét olvasta fel. Talán kimondhatom, hogy műfajként művelte.

Halottunk tőle olykor színészkedőt, szórakoztató jellegűt, vagy akár másfélét. De ezek eltörpültek, amikor a művét értékének megfelelően, olvasóművészettel tárta fel. Ráérzett, ami a tartalmában rejlik, s megtalálta hozzá a szövegejtés „zenei hangnemét” – a tempót pedig mintha precíziós műszer működtette volna.

A belső feszültségű szövegeket úgy tolmácsolta, hogy maga is feszültté vált. Együtt lélegzett a művel. Hanghordozása ilyenkor szaggatott lett, izgatottságtól lüktető. A megszakításoknál sose eresztette le a hangját, fenntartotta a folyamatosságot és a hallgatóban a nem nyugvó várakozást.

Arc és álarc között

Meggyőződéssel állította, hogy minden ember álarcot visel. Pontosabban: valamilyen mértékben mindenki leplezi magát. Ennek különféle okai lehetnek. Szégyelli fogyatékosságát valamiben. Másnak (többnek?) akar látszani. Érdekei éppen úgy kívánják. Imponálni akar partnerének, stb. Álarcát soha senki nem veti le, legfeljebb néha kevéssé félrevonja, s akkor pillanatra látni véljük, mi rejtőzik alatta. Teljesen nem láthatunk az álarc mögé. Mindenki egy különös belső erővel tartja magán.

Ennek kapcsán többször is beszéltünk az őszinteségről. Azt mondta, egyik legnagyobb vágya, hogy őszinte tudjon lenni. A legteljesebb őszinteséggel beszélni olyasvalakinek, akiről tudja, érzi, hogy képes maradéktalanul megérteni őt. Elmondani mélyen rejlő gondolatait is, s erre őt a töredelmes kivallás után várható oldódás készteti. (Freud doktor által felismert „kibeszélés” nyomán bekövetkező megkönnyebbülés?).

Miklós rendkívüli elmével született, amelynek maga is tudatában volt, ugyanakkor óvakodott, hogy ez manifeszt legyen. Főleg az vette észre, aki egészen közel került hozzá. A látszat az volt, hogy nem tulajdonít jelentőséget a mások véleményének. Akik jól ismerték, tudták, hogy nagyon is tulajdonított.

A hozzá egészen közel állók tudták, hogy hiú ember, amit ő hangzatosan, nagy nyomatékkal tagadott. A hiúságban az égadta világon semmi kivetnivaló sem található, hiszen ez az emberi természet egyik jellemző tulajdonsága. Mindenkiben megvan, csakis mértékében lehet különbség.

Miklós hiúságának természetes megnyilvánulása indokolt és elfogadható lett volna. Csakhogy ez a megnyilvánulása nem volt természetes. Sosem értettem meg olykor már mesterkélt erőfeszítését, amit elfedésére fordított. Ha valamilyen szituáció úgy hozta, hogy a hiúság őt is érintve vetődött fel, rögtön elhangzott obligát tiltakozása a maga meggyőző és színes modorában. Idővel már mindig tudtam, hogy mikor, milyen esetben fog megtörténni. Mintha ismert színművet látnék, tudva, hogy a színen mozgó szereplő mikor szólal meg és mit mond.

Talán gyerekkorából eredt? A félig-meddig kényszerű szerénységének egyfajta áttétele lehetett? Csak sejtéseim voltak. Tudtam jól, hogy ez a neuralgikus pontja. Vigyáztam, és ilyen helyzetekben képmutatóan viselkedtem, mint aki tisztában van azzal, hogy ő nem hiú.

Különösen irodalmi munkásságának elismerését illetően jelentkezett a hiúsága. Jól tudta, hogy rendkívülit alkot, elvárta a maximálisan pozitív fogadtatást, de a világért se mutatta volna ki. A legnagyobb szerénységgel viselkedett e téren, és bármikor alkalom nyílt rá, ennek rögtön hangot adott. Csak közvetlen környezete vehette észre, hogy recenzióban a legkedvezőbbet, kitűntetésben a legelsőt „bírja elviselni”. (Előfordult, hogy hallgatózott, de teljesen függetlenül a kicsinyes pletykaéhségtől, kizárólag azért, hogy megtudja, milyen vélemény hangzik el róla. Legyezgeti-e, netán bántja hiúságát?) Szellemes formulát talált ki, amit hatásos paravánként használt: „Én arra vagyok hiú, hogy nem vagyok hiú!” - Természetesen kreált álarc volt.

1980 táján, egy televíziós interjú keretében a riporter, többek között feltette neki a kérdést: - Ön pesszimista?

Miklós jeles debatterként rögtön riposztozott: - Ez úgy hangzik, mintha azt kérdeznék, ön fűszerkereskedő? - Majd kifejtette, hogy ilyen kérdésre miért nem lehet egyszerű és kerek választ adni.

Miklós természetesen borúlátó volt, ahogyan a világ dolgait a maga egészében nézte és látta, de ezt akkor egy tv-riportban nem lehetett kimondani, úgyhogy ilyen válasszal vágta ki magát.

A hatvanas évek közepén, egy nyári délutánon a teraszon ültünk, Hemingway novelláskötete volt nálam. Ízléses, barna vászonkötésű könyv, a címtáblára nyomtatott, tetszetős, aranyszélű „H” betűvel. Mondom Miklósnak, ha más világ volna itt, az ő művei ehhez hasonlóan, monogrammal ellátva látnának napvilágot. Láttam, nagyon jól esik neki. Dolly rövidesen kijött az erkélyre. Miklós rögtön elmesélte neki, amit mondtam és mutatta a könyvet. Sugárzott. Óvakodtam megjegyzést tenni, hogy látom rajta.

* * *

De az öndicséretet gyűlölte. Egy alkalommal Kunszery Gyula és felesége járt nála vendégségben. Én is ott voltam. Az asszony francia nő volt. Idegenes kiejtéssel, de jól beszélt magyarul. Irodalmi alkotások kerültek szóba. Kunszery kijelentette, hogy A bűvös szekrény című opera librettója, amelyet ő írt, a legjobb magyar opera-szövegkönyv. Miklós tajtékozva ugrott fel, és Kunszery felesége felé fordult:

- Nagyságos asszonyom, nagyon szépen kérem, menjen ki egy pillanatra, hogy megmondhassam Gyulának, egy nagy ló.. a s...! - (kimondva szó szerint). Az asszony harsányan nevetett.

* * *

Miklóséknál voltam látogatóban. Már estére járt, amikor Szabó Lőrinc csöngetett be. Kérte T.S. Eliot The Hollow Men [11] című költeményének nyersfordítását, mert éppen akkor szándékozott átültetni. Valami egészen nevetséges apróságon összeszólalkoztak. Miklós heveskedett, Lőrinc felugrott és elrohant. Alig fél óra múlt el, mikor Miklós megszólalt: - Azért ezt mégse lehet csinálni Lőrinccel! - Éjfél felé felkerekedtünk és átmentünk hozzá. Nagyon közel, a Volkmann-utcában lakott. Ők ketten rögtön rendezték az ügyet - ha egyáltalán ügynek volt nevezhető -, és gördülékenyen megindult a nyersfordítás. Nem maradhattam ott, másnap korán kellett kelnem.

Ahogy tapasztaltam, Miklós mindig hamar megbánta hirtelenkedését, sietett korrigálni, már-már a vezeklés szintjén.

* * *

Thomas Mann József-tetralógiájáról írt tanulmánya 1947-ben jelent meg. Baráti körének itt élő, német ajkú tagja lefordította német nyelvre, és elküldte az Amerikában élő írónak, aki köszönő levelében nagy elismeréssel nyilatkozott az esszé írójáról. Ez a levél tartalmaz egy nem kevéssé meglepő megállapítást: a 6tanulmány kritikai hangvétele az oroszokéra emlékeztet, bizonyos mértékig arra, ahogy Mereskovszkij ír Gogolról. Nem csodálkoztam, hogy Miklós megdöbbenését váltotta ki. Ennek az írónak az alkotásaitól teljesen idegennek tartotta a maga írói koncepcióját.

(Szabadjon itt hozzáfűzni olvasói magánvéleményemet: ismerem Mereskovszkijnak Turgenyevről és Goncsarovról írt esszéit, valamint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséről készült tanulmányát. Ezek nyomán elképzelni se tudom, miként írhatott Gogolról úgy, hogy azt Szentkuthy szóban forgó, íróművészi, irodalomtörténeti és kultúrbölcselői tekintetben egyaránt rendkívüli tanulmányához hasonlítani lehetne. Mereskovszkijt, olvasóként - fentiektől függetlenül - nem tartom rossz írónak, csak jelentősen különbözőnek Szentkuthytól.)

* * *

Amikor Robert Graves Magyarországra látogatott (1968), az Írószövetségben találkozót szerveztek a tiszteletére. Számos író és művész jelent meg. Az írót köszöntő és méltató előadást Miklós tartotta, természetesen ő maga írta az angol szöveget. Beszédének elhangzása után láthatóan gyorsan ki akart kerülni a látókörből. Graves szinte kiáltott utána, hogy köszönetét fejezze ki, és dedikált könyvét kívánta átnyújtani, ami aztán meg is történt. A finom szimattal rendelkezők éreztek valamit a terem légkörében. Szentkuthy legalább annyira ajándékozhatná Robert Graves-nek dedikált könyvét, ahogyan ő kapott tőle. Két író. Graves a „beérkezett”, mert angolul ír és Szentkuthy az „ismeretlen”, mert magyarul publikál. A világnyelv és a törpenyelv közti, behozhatatlan előny, illetve hátrány vált ott abban a találkozásban nyilvánvalóvá. A kívülálló mit látott? Szentkuthy, „egy a sok magyar író közül” beszélt ott Graves-ről, a világhíres szerzőről. De mit látott az irodalomban jártas? Graves nem jelentősebb alkotó Szentkuthynál, csupán népszerűbb, mivel szabad világban él, és a nyelvi adottságok miatt közismert. Graves könyvei az egész világon ismertek voltak, Szenkuthy pedig a saját nyelvének kicsiny szigetére szorult. Egyelőre.

* * *

Miklós volt az első, akitől még 1947-ben, a viszonylagos szabadság idején ilyennek hallottam a demokratikus államberendezkedés gyakorlati megfogalmazását: - Nem szívesen élnék olyan országban, ahol csak egy párt (a kommunista) működik, de olyanban sem, ahol a kommunista pártot betiltották.

Derülátónak nem mondható történelemlátása fejeződött ki a következőkben:

- Az államok azért kötnek egymással szerződéseket, hogy legyen mit megszegni!

A bolsevizmust már 1946-ban Moszkvából dirigált nagy-orosz nacionalizmusnak látta.

Idő és mítosz

Az ötvenes évek közepének egyik késő délutánján hosszasan beszélgettünk a 20. századi regényírásról. Igen részletesen arról, hogy két központi témájának az idő (múlása, tartama, stb.), valamint a mítosz (újrateremtődése?) tekinthető. De azért nem lehet egyszerűen ilyen behatárolást tenni, vannak más lényeges elemek is. Például a modern természet-tudomány eredményeiből adódó szemlélet. Véleménycserénk kibővült. A prímet természetesen Miklós vitte, egyre bővebben fejtve ki nézeteit.

Egyszerre csak így szólt: - Mindezt milyen jól leírhatnám. Megjelenhetne egy kis kötetben, „Beszélgetések a baráttal” címen. Persze a mai körülmények között még gondolni se lehet rá. - Elkeseredetté vált. Ilyen, nehezen elviselhető korban kell élnie? Cenzúrától gúzsba kötve? Akkor találtuk ki, manapság itt az „Új kuruc-költészet” kora, szerzői azok az írók, akik hajlandók „lefeküdni” a kommunista rendszernek.

Irodalmi műként vezetett naplójában, a politikát kivéve mindenről írt, ami életét bármilyen vonatkozásban érintette. Az ötvenes években mondta nekem, hogy ha sok évvel halála után lesz aki nekifog kutatni életét és belemélyed naplójába is, fel kell tűnnie ennek a „politikamentesség”-nek. Ha az illető csak némileg ismeri történelmünket az 1930-as évektől, bizonyára rájön, miért nem talál aktuálpolitikai feljegyzéseket naplójában.

Utolsó éveiben rendszeresen olvasott napilapokat. Láttam a Magyar Nemzet néhány számát, melyben szövegkiemelő tollal jelölgette, ami jobban felkeltette figyelmét. Erősen tájékozódott a világban történő eseményekről. Abban az időben hallottam tőle nagyon keserű kifakadásokat is. A lehető legelítélőbb szavakat mondta ki korunk viszonyaira, a kulturális nívó silányságára. Nem mondhatom, hogy reményteljesnek tartotta az emberiség jövőjét.

Éber humor

A humor - lehet mondani - szervesen hozzátartozott, alkotóelemeinek egyike volt. Szerettünk és tudtunk együtt nevetni. Előfordult, hogy elemi erővel, szinte egymást túllicitálva, a fuldoklásig képesek voltunk röhögni, ha a hangulat, a pillanatnyi helyzet, a beszélgetés valamilyen fordulata úgy hozta. Vicceket is meséltünk, nem is keveset. Miklósnak külön képessége volt egy-egy szituációhoz illő humoros megjegyzés, annak mulatságos bővítése, amelyet aztán játékos gesztusokkal még hangsúlyosabbá tett.

A humorral telítettség érzése sem volt ismeretlen. Tekintélyes mennyiségű vicc elhangzása után kerülhet ilyen állapotba az ember. Ilyenkor nevetésre már alig ingerlő, a gyengébb tartalmú tréfa is harsány röhögést képes kelteni.

A budagyöngyei lakásba történt beköltözésük idején s még hosszú évekig az épület, számozás szerint, Szilágyi Erzsébet fasor 14 volt. Sokkal később történt a fasor átszámozása, aminek következtében a 14. házszám 28-ra változott.

Még a 14. házszám idején Miklós egyszer - Dolly jelenlétében - ezt mondja nekem halálos komolysággal: - Te, én sose vagyok benne biztos, hogy a XII. kerület 14-ben, vagy a XIV. kerület 12-ben lakom.

Dolly mélyen megdöbbenve nézett Miklósra, mint aki aggódik férje hirtelen agylágyulásán, majd tágra nyílt szemekkel fordult felém: - Hát ilyet! Most mondja, Tamás, mit szól ehhez?! - Persze nagyon hamar kiderült Miklós tréfája.

A negyvenes-ötvenes években Miklós nyelvén néha apró pontocska alakjában gyulladás keletkezett. Kezelésére ezüstnitrátot használt, amelyet fémpálcika végén helyeztek a gyulladás helyére. Egyik látogatásom alkalmával nem volt derűs hangulatban, mert az afta a szokottnál erősebben kínozta. Éppen Magda fogott hozzá a kezeléshez. Balkeze ujjaival kissé kihúzta Miklós nyelvét, és a jobbjában tartott pálcikával érintgette a kritikus helyet. Miklósnak nagyon jól esett, ahogyan Magda kihúzta, mintegy rögzítette a nyelvét. - Így jó... tartsd így... most jó... ezt csináld! - ismételgette. Szája tátva volt, nyelve alig mozoghatott, szavai ezáltal úgy hangzottak, mintha súlyos beszédhibás ember mondaná. Nagyon mulatságos lett volna, ha nem fájdalommal kapcsolatos. De így is hangos hahotára fakadtunk.

Abban az időben, amikor a kékre festett rendőrségi autók oldalán megjelent a nyomtatott nagybetűs RENDŐRSÉG felirat, egy koraestén a Városmajor mellett mentünk együtt. Felbukkant egy ilyen, járőrszolgálatot végző gépkocsi, egészen lassan elhaladt mellettünk, és befordult a fák közt vezető útra. Miklós mély csodálkozással fordult felém: - Erre ki van írva, hogy rendőrség? - Logikus gondolkozása az volt, hogy rendőrségi őrjárat, amennyire lehetséges, titokban cirkál az utcákon. Rejtve marad a rablók és gonosztevők szeme elől, mert ha azok meglátják a feliratot az autón, azonnal eliszkolnak. - Reklámtranszparenssel lehetséges sikeresen bűnüldözni? - tette fel a kérdést.

A Hitvita és nászinduló [12] művének címével játszadozva egy alkalommal azt találtam mondani, hogy ennek jól hangzó rövidítése lehetne: Hitnász. Tréfálkozni kezdtünk: „Hitnász”-ból „Hitnasz” lett, ami egy keleti mese hangulatát kelti. Megemlítek egy eseményt és utána azt, hogy miképpen jelent meg a Hitvitában:

A sport iránt averzióval viseltetett. Sőt, jobb szót nem találva, azt kell mondanom, hogy lenézte. 1959 nyarának végén, a Szépilona-i villamosremíz közelében, a Nagylaci vendéglő teraszán ültünk ketten, folyóiratot nézegetve. Szemben, a villamossíneken túl, két teniszpályán folyt a játék. Bőven adtam hangot e sportág iránti rajongásomnak. Elemezgettem szépségeit, kitérve arra, hogy egy speciális érzékelővel geometriai ábraként lehetne rögzíteni a levegőben ide-oda szállló labda röppályáinak rajzolatait. Miklós a maga sportellenes alapállásába helyezkedve fogadta szavaimat. Nem sokkal később nála, a lakás teraszán játszottunk (sakk és kocka). E játékokról kialakult nézeteimet fejtegettem Miklós meggyőzésének szándékával. Sikertelenül, mivel merev szkepszissel fogadta a tőlem hallottakat. Az eset nem lépte túl egy baráti beszélgetés kereteit és csupán annyi történt, hogy véleményeink merőben különböztek.

Mindezt Miklós fantáziája teremtőképességének eredőjeként a Hitvita és nászinduló-ban, a Bizánc kisregény 331. oldalától („Emlékszel?! Egyszer a tengerparton ültem...) a 334 oldal első bekezdésének végéig („... meg ne üsse magát a köveken.”) írta meg. De hogyan? természetesen írásművészetére oly jellemző módon: az egyszerű eseményt bőségesen kiszínezve átkomponálta, más korba és miliőbe ültette, saját magát és engem más figurákká formált, felruházva ezzel-azzal. Azt ábrázolta, ami valóságosan megtörtént, és mégis másvalami lett belőle, - igazán érdemes elolvasni! Most jön a történet csattanója: 1960 március 8-án ugyanott ültünk. Kezemben a Hitvita és nászinduló tőle kapott dedikált példánya. Megkértem dedikálja külön nekem a 331-334 oldalon olvasható - ama eseményről szóló - szöveget. Itt idézem, amit Miklós egy cédulára írt (természetesen a kötet 331. lapja mellett őrzöm):

„Édes Tamásom, lélektanilag és az irodalomban is a gyakorlati megvalósítást illetően pedagógiai példa ez a pár oldal = Veled beszélgettem bor és DU-füzetek mellett, Napon, piros asztaloknál, a Laci kocsma-espresso teraszán - szomszédban - szemben volt a tenisz-pálya, ez volt a sport-hitvita indítéka, utána teraszomon sakkoztunk, kockáztunk - ez a cédula tehát a „Wahrheit” és a 331.-334. oldal a „Dichtung”. Ölel (mikor nem?) Szentkuthy Miklósod. *

1960. V. 8. Laci espresso.”

Több ehhez hasonló transzponálását említhetném még. Ezt írtam le, mert kézírásos cédulájával dokumentálhatom.

Dolly lány korában részt vett amatőr tenisz-versenyeken. A teniszről beszélgettem vele, Miklós jelenlétében. Dolly azt fejtegette, hogyan kell a labdát ellenfele térfelére ütni, hogy az ne tudja visszaadni. Miklós ennek hallatára ránk meredt, és mélyen megdöbbenve, egészen lassan kérdezte: - Hogy ne tudja visszaadni? - Az, ami a poénra játszott tenisz lényege, számára nemcsak novum, de érthetetlen is volt. Ez a játék Miklósnak kizárólag azt jelentette, hogy két ember egymással szemben áll, kezükben rakettal és nagy gonddal ütögetik egymáshoz a labdát, mert hiszen itt a játszás a lényeg, vagyis az, hogy partnerem és én is egyaránt beleüthessünk a labdába.

Lesújtó véleményét a sportolókról egy napon még überolta is: kitalált egy szituációt, amelyben cirkuszi erőművész a porondon produkálja magát, bődületes súlyokat emelget, s akkor - se szó, se beszéd - a nézőtéren feláll egy törékeny testalkatú költő, komótosan odaballag az izomfihoz, s akkora flemmet kever le neki, hogy az menten hanyatt vágódik. „Ez aztán imponáló” - nevetett. Látszott, amint látni véli a meghökkentő jelenetet.

Rögtön felfogtam, hogy a szellemi ember vágyálma fogalmazódik meg: diadalmaskodott a fizikális erő felett! Ezt rögtön megmondtam neki, mire szelíd vita indult meg köztünk. Módom volt kifejteni, hogy téves az álláspontja, miszerint egy sporteredmény kizárólag fizikai erő és testi ügyeskedés. Példaként utaltam a sportjátékokra, ahol sokszor a játékosnak tizedmásodperc alatt kell kiválasztania a kínálkozó megoldások közül a legkedvezőbbet, s azt végrehajtania.

- Akárhogy nézed, itt játékintelligenciáról van szó, észbeliekről - mondtam.

- Szóval azt akarod bizonygatni, hogy ez olyan, mint egy szellemi alkotás? - kérdezte és rosszalló pillantást adagolt szavaihoz.

- Ezt én egy szóval se mondtam, de nem is akarnék ilyet állítani - feleltem, és azzal folytattam, hogy a test mozdulataival szoros egységben működnek a nem akármilyen észbeliek.

- Ugyan kérlek, az egész begyakorolt mozdulatok mechanikus végzése - szólt közbe mély meggyőződéssel.

Lemondóan legyintettem magamban. Hiábavaló minden. Sporttal kapcsolatos félreértései - makacsul őrzött előítéletei miatt - nem korrigálhatók. Ez persze abból is származott, hogy számos, igen értékes sportemberről nem volt tudomása. Meddő volt vitatkozni vele. Engem csodabogárnak tartott, hogy Proustot olvasok és vizilabdázom is.

Ugyanakkor 1946-ban az expanderem több hónapon át nála volt kölcsön. Két sor acélrúgót hagytam rajta. Lelkesen végezte a karerősítő gyakorlatokat. Találkozásaink alkalmával mindig büszkélkedett, hogy fejlődik a technikája. Azt is bizonygatta, hogy egyre jobban széjjel tudja húzni, – és mutatta is a mértékét.

M o z a i k d a r a b k á k

Nagy méretek között élt. Széles fekhely, óriási íróasztal, mennyezetig érő könyvszekrények, törülközőnyi szalvéta zsebkendőnek, terjedelmes tér gesztikulációihoz...

Őt érdeklő könyv első átlapozásakor nyelve a szája belsejét döfködte, miáltal arca hullámozva dudorodott, szellemi érdeklődésének fizikális kísérőjeként...

Az olvasás közben nyitva tartva fogott több ezer könyv dörzsölése nyomán kezein a hüvelyk- és mutatóujj között a bőr megkérgesedett...

Ha elkezdte, sosem hagyott végigolvasatlanul könyvet. Még a nem tetszőket sem...

Nélkülözhetetlen volt számára, hogy az olvasott könyvben sűrűn tegyen különféle jeleket, kiemeléseket, stb...

Új íróeszközt kipróbálva az emberek általában a nevüket írják le. Ő mindig azt a gondolatot, ami éppen a fejében volt...

Nagyon szeretett térképeket nézegetni, belemélyedni a rajzolatokba, tájékozódni, mintha valóságosan a helyszínen volna...

Bámulatos virág- és növényismerete volt. Tudta pontos nevüket, sokét latinul is...

Az ötvenes években házhoz járt egy fodrász mester, aki lakáson vágta a haját. Körmeit Magda vágta..

Csodálkozott, hogy van, aki oldalára fekve, vagy hasára fordulva alszik. Ő kizárólag hanyatt fekve tudott aludni. Elmondta, fiatalabb korában pucéran aludt, később hálóinget viselt. Pizsamája sose volt...

Mindig színesen álmodott, álomképeit csak színesnek látta. Sose fekete-fehérnek (szürkésnek), amilyennek általában az emberek...

Amikor köhögés jött rá, és kicsit hosszabban tartott, mindig azt mondta, olyan érzése van, mintha buborék lenne a torkában...

Idősebb korában jelentkező enyhe nagyothallását kedvelte túljátszani. Félrehallást mímelve szóferdítéseket, mulatságos értelemkicsavarásokatt kreált...

Mindkét felső metszőfogát, hetven éves kora táján kihúzták. Elvben nem utasította el pótlását, de azt hajtogatta, hogy majd. Taktikai időhúzás volt, - sose csináltatta meg...

Öltönyt egysoros zakóval és mellénnyel kedvelte. Kétsoros zakót sose láttam rajta...

Kalapot nem viselt. Svájci sapkáját csak akkor tette fel, ha forró fürdő után, hűvös időben ment le kocsmába. Korosabb volt, amikor Magda szőrmemaradékból varrt részére jó formájú föveget. (Eden-kalapját egyszer láttam rajta: édesapja rekviemjére menve, anyjának kérésére vette fel)...

Kesztyűt sosem húzott, még a legcsikorgóbb télben sem. Azt hiszem, nem is volt kesztyűje...

Szülei halála után elhatározta, hogy élete végéig csak fekete nyakkendőt visel. Így tett évtizedeken át. Utolsó éveiben ismét színes nyakkendőket viselt...

A reggeli étkezés szilárd darabjait Dolly falatkákra vágva tálalta neki...

Az ebéd fő ételét az asztalon késsel és villával apróra darabolta, aztán szalvétát gyűrt gallérja alá, a tányért álla alá illesztette és folyamatosan, csak villával evett...

A kemény tojást mindig egybe vette szájába, ott harapdálta szét és nyelte le apránként...

Étkezéshez vagy utána sosem ivott szeszes italt.

Fekhelye mellett termoszban feketekávét tartott, hogy felébredéskor mindjárt fogyaszthasson belőle...

Következetesen betartotta, ha közlekedési eszközön, üzletben, nyilvános helyen bármi érte (meglökték, megjegyzést tettek, stb.), egyetlen szót sem szólt...

* * *

Gyakran hallottam tőle részben általa kreált, kedvelt kifejezéseket, közülük ezekre emlékszem:

- A nő, akiről lerí, hogy viszonylag könnyen elcsábítható, az kurvikus.

- Antik márványpadló darabkáját tartotta egyik polcának szélén. Füsi Jóska hozta ajándékba Sziciliából, 1959-ben. - „Kétezer évvel ezelőtt remek kurventumok lépdelhettek rajta” - emlegette előszeretettel.

- Ha nőt szorosabb kapcsolat létesítése céljából a férfi simogat, tapogat, az a greif-kúra. Ha a nő két férfi közé kerül és azok együtt greifolnak, akkor négykezest játszanak, zongora mellőzésével.

- A pornosz szó a pornográfiát jelentette.

- Vonzó külsejű fiatal lány: nimfett (nimfából képezve).

- Amikor gusztusa jött valamilyen ételre, italra (vagy egyébre), így szólt: „Gusztóm van rá!”

- Italtól jókedvű emberre mondta: „Ki van világítva.”

- Kepaccsó - ezt a szót a „kép” és „Carpaccio” olasz festő nevéből kreálta. Akkor használta játékosan, ha képzőművészeti reprodukciókról volt szó.

- Homoszexualitás helyett buzeranciát mondott.

- Csiriko - Chirico festőművész nevét mondta így éveken keresztül (persze tudva, hogy mi a helyes kiejtése), de egyszerűen kedvelte ezt a hangzást.

- Lazuli azt jelentette, hogy egy polcon a könyvek nem állnak szorosan, és dőlnek jobbra-balra. A „laza” és a „lapis lazuli” játékos kombinálása volt.

Olcsó villamos és drága aszúbor.

Egy alkalommal vadonatúj pantallóban volt, mikor meglátogattam. - Kaptam egy nadrágot! - mondta, és gyermekes öröm ült az arcán. A „kaptam” azért hangzott furcsán, mivel a háztartás akkor már nagyrészt az ő jövedelmén nyugodott. A gyerekkorból megmaradt szóhasználat lehetett, amihez ragaszkodott. Roppant jelentősnek érezte gyerekkorát és sokszor emlegette.

Abban is valamilyen gyerekességet éreztem, hogy a hatvanas években a megkapott szerzői honoráriumának teljes összegét (15 ezer forint volt) belső zsebében hordta egy ideig. Nem költekezett, csak nála volt. Tudta, hogy be kell osztani, de gyerekes örömmel élvezte birtoklását.

Amikor Miklósék házasságot kötöttek, vagyonosak voltak. Elsősorban Dolly hozománya (ingatlanok, értékes ingóságok, stb.) révén. Ami az ingatlan-vagyont illeti - amennyire ezt én láttam - kisebb részében felélték, nagyobb részében elvitte a történelmi fordulat. Az ötvenes években voltak anyagi gondjaik, de nem megrázóak. Ettől függetlenül Miklósnak a pénzhez való viszonya sosem volt kiegyensúlyozott. 1970-et követően Miklóséknak már nem lehettek súlyosabb anyagi gondjaik.

Mereven ragaszkodott ahhoz, hogy villamoson utazzék. Az autóbuszra szállást luxusnak tekintette. Ez is a gyerekkorból eredhetett. Taxit csak rendkívüli esetben vett igénybe.

Mesélte, hogy a Derék-utcai lakásból az Árpád gimnáziumba menve kedvelt útvonala: Mészáros-utca - Alagút-utca - Alagút volt, majd a Lánchíd budai hídfőjénél szállt villamosra Óbuda felé.

A hatvanas években egy operai előadás előtt az Operaház mellett lévő tokaji bormérésben (minőségi üzlet volt!) a legdrágább aszúborból fogyasztott egy decit, ami 13 forintba került. Ez akkor pohárka borért komoly pénznek számított. Ugyanott nagyon jó borokat - például szamorodnit - lehetett kapni decinként 6-7 forintos áron.

Előfordult, hogy nagyobb összeggel indult el, mert vásárolni akart valamit, de az nem volt kapható. Járás-kelés közben költekezni kezdett. Vett ezt, amazt, könnyelműbb lett a vendéglőben is. A „van pénz nálam” biztonságérzete lepte el. Ez többé-kevésbé így van másokkal is. Az érdekesség az, hogy ő ezt a tulajdonságot nagyon intenzíven élte át. Többször is emlegette-elemezte azt az állapotot, amit a nála lévő sok pénzt úgy táplál, mint valamilyen fizikálisan ható furcsa kisugárzás.

Nem titok, hogy voltak hisztérikus kitörései. Hirtelen robbant, de hasonló gyorsasággal csillapodott le. Többnyire megbánta. Az ötvenes, hatvanas években, anyagi kérdések kapcsán néha akadtak szóváltásai Dollyval. Előfordult, hogy ez a jelenlétemben zajlott le.

Miklós természetesen tisztában volt azzal, hogy a honunkban bekövetkezett történelmi fordulatnak vagyonjogi következményei milyen mértékben sújtották őket. Ennek ellenére ilyen kérdésekben néha úgy viselkedett, mintha nem akarná a kellő objektivitással számításba venni a történteket.

Bal kezének gyűrűs ujján hatalmas, zöld köves (smaragd?) aranygyűrűt viselt. A kőbe a családi címer volt gravírozva.

A „gyűrű-eset” a hatvanas években játszódott le: egy napon ismét „műsorra került” köztük a pénz (jövedelem, kiadások, jobb beosztás, költekezés, stb.) Elvesztette önuralmát, és amolyan „nahát akkor nesztek, itt a gyűrűm!” gesztussal lerántotta ujjáról és teljes erővel a kályha felé hajította. Balszerencséjére a drágakő a vasajtónak vágódott. Erős, kissé zenei hangra emlékeztető csengés hallatszott: a kő elpattant. Eredmény: érzelmi megrendülés, kijózanodás, szomorúság.

Évekkel később új kő (fekete onyx) került a gyűrűbe. Az ötvösmunka tervének rajzát ő készítette el. Jelenleg a gyűrű és a rajz is hagyatékában van.

1959 táján Miklós kissé zilált anyagi körülmények közé került és arra az elhatározásra jutott, hogy régebben (1945 előtt) megjelent műveinek megmaradt példányai közül néhány darabot elad antikváriumban. Indítványomra a budai Várba mentünk, az Országház-utcába, ahol annak idején a fővárosban működő két magánantikvárium egyike volt. Tulajdonosát (Lőrincz) jól ismertem.

Az egyetlen metafora felé és a Fejezet a szerelemről[13] egy-egy példányát vittük, valamint néhány fekete borítású Orpheus-füzetet. Lőrincz alkudozás nélkül igen tisztességes árat kínált, amit rögtön elfogadtunk. Kérte Miklós személyi igazolványát, mivel ezt vételnél az üzleti szabályzat előírta. Láttam Miklóson, hogy erre nem számított, és kínosan érinti, hogy saját könyveivel mintegy házal. Nyomban felfogtam a helyzetet és reflexszerűen felajánlottam, hogy majd én fogok szerepelni eladóként.

Távozás után, kinn az utcán nem győzött dicsérni (szerintem túlzón), hogy milyen tapintatosan oldottam meg ezt a számára nem kívánatos helyzetet.

Egy napon (egészen szokatlanul) bőven volt pénz a zsebemben. Javasoltam neki, mozogjunk kissé nagyobb térségben, elhagyva a szűk környéket.

- De van nálad pénz? - kérdezte. Megnyugtattam.

Elindultunk. Haladási útvonalunk: Kislaci - Nagylaci - Veronika - végpont: Balázs, a hűvösvölgyi villamos végállomásánál, ahol hétdecis palack bort hozattam, a kapható legjobb minőségűt. Ekkor már többedik alkalommal hallottam tőle, egyre nyugtalanabbul, hogy van-e nálam elegendő pénz. Válaszom, mint eddig is, igenlő volt, mégsem nyugodott meg. Láttam rajta, tart esetleges könnyelműségemtől, vagy attól, hogy nem jól számítottam ki pénzemet. Irtózott, hogy ha fizetésre kerül a sor, netán valamilyen kisebb zrí lesz.

Persze nem lett.

Nagy eltevő volt. Apróságokat, emléket alig jelentő tárgyakat, firkancokat, cetliket eltett, megőrzött, görcsösen ragaszkodva hozzájuk.

A hatvanas évek elején, egyik „remete-korszaka” idején hívtam, régen járt már

nálunk jöjjön el. Tiltakozott. Egyre erősebben kapacitáltam. Érveiből kifogyva végül azt mondta, nincs pénze villamosra. - Majd én adok - feleltem, azzal letettem kis asztalkájára egy darab 1 forintost (a vonaljegy akkor 50 fillérbe került, és négy megállónyira laktunk egymástól).A pénzt betette az asztalka fiókjába és megígérte, hogy majd eljön.

Azóta jártak nálunk, taxival jöttek, de ezt az esetet nem emlegettük.

A nyolcvanas évek elején nála voltunk a lányommal, és szóba került ez a régi história a villamospénzzel. Lányom kíváncsian nézett Miklósra, aki kihúzta a fiókot és rövid keresgélés után megtalálta a pénzérmét. Lányom döbbenten kiáltott fel: - Hát ilyet, ennyi év után!

Meghitt-hullámzó kapcsolat a borral.

A hatvanas években nagyon szép nyári napon Miklóssal kivillamosoztunk az 58-as zugligeti végállomásáig. (Ma már nem létezik. Ezt az egykor gyönyörű, dús fasorok közt felfelé kapaszkodó, völgyszakadékban záruló vonalat megszüntették. Kár érte. Volt benne némi vadregényesség).

Leszállva a villamosról felmentünk a meredek Csermely úton egészen a Béla-király és a Kútvölgyi út találkozásáig. Kiskocsma állt itt lankás domb aljában, melyet kiserdő, dús növényzet borított. A kocsma előterében asztalok. Letelepedtünk és hosszú órákon át időztünk ezen a kellemes napsütötte helyen. Miklós arról beszélt, hogy a magyarországi tájak sokban emlékeztetik őt a francia vidékekre. Courbet egyes tájképeit is eszébe juttatják. Nagyon jól érezte magát. Elég későn értünk haza, aminek az otthoni hölgyek barátságosnak éppen nem mondható fogadtatása lett a következménye.

Szintén ez idő tájt egy nyári délután meglátogatta egyik külföldön élő magyar tisztelője, egykori tanítványa. Német menyasszonyával együtt jött. Miklós akkor derékfájással küszködött és visszavonult. A látogatókat Dolly fogadta és tartotta szóval a teraszon.

Mást is sejteni lehetett. Ha történetesen német nyelven folyt a társalgás, és Dolly is jelen volt, akkor Miklós igyekezett távol maradni. Pedig kitűnően tudott németül. De Dolly anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet. A kifejezésmódok egészen apró finomságait is ismerte és alkalmazta. Miklós talán nem akarta elviselni ezt a tudáskülönbséget. Hiúsága lett volna az indíték?

Ez volt a helyzet, amikor betoppantam. Magda gyorsan tájékoztatott, majd lopva beengedett Miklóshoz. Csak suttogva beszélgethettünk. Sértő lett volna, ha kiderül, hogy távol marad vendégeitől, közben engem fogad.

Akkor én ajándékot is hoztam: A zsiráfok inni mennek tetszetős, sok képpel illusztrált állatos könyvet. Miklós nagyon kedvelte az ilyen kiadványokat. A továbbiakban a délután zavaró momentum nélkül telt el.

Nem sokkal ezután, egy reggelen, indulófélben voltunk otthonról Miklóssal. Dolly éppen az előszobában tartózkodott és nevetve kérdezte: - A zsiráfok csak nem inni mennek!?

Nem volt iszákos, sem részeges a szó általánosan használt értelmében. Határozottan cáfolok miden ellenkező állítást. A szeszes italt semmi esetre sem azért fogyasztotta, hogy mámoros, vagy akár részeg legyen, avagy az íráshoz ihletet kapjon. Megkockáztatom, hogy az italt önmagáért szerette: legalább annyira az íze, mint hangulatkeltő volta miatt. Nagyon sokszor ittunk együtt, de részegnek sosem láttam őt!

Otthoni italfogyasztásának szertartás-jellege is volt: a borfajta megválasztása a pillanatnyi gusztus szerint, a palack kezelése, a poharak odakészítése, a mód, ahogyan töltött, a kortyok beosztása és megannyi más velejáró.

Kedvelte a hazavitt bort baráti társaságban elfogyasztani. Ilyenkor szerette mondani: „elszopogatjuk”. Valóban volt ilyen jellege, mert lassacskán, egyet-kettőt kortyolva, ízlelgetés közepette iszogattuk meg.

Télidőben, amikor elment otthonról, szinte sose vált meg jellegzetes fekete, hosszú télikabátjától, amit klepetusnak nevezett. Kedvelt mozdulata volt leülés előtt magára burkolni. Kocsmában, helyiségekben, sőt, baráti lakásban is többnyire magán tartotta. Kabátjának két óriási zsebe könnyen elnyelt egy-egy literes palackot. Télidőben, hétvégeken nem ritkán vonultunk fel hozzá így felszerelkezve. Ez fejenként egy lityit jelentett 3-4 órás beszélgetés, témák sokaságának megvitatása, olykor képzőművészeti albumok nézegetése közben. A diskurzus szellemileg izgalmas volt, és az italt a szó szoros értelmében „kidumáltuk” magunkból. Alig vettük észre, hogy ittunk.

Hűvösebb őszi napokon a konyhában grogot készítettünk. Három-négy deci vízbe némi cukrot tettünk, majd felforraltuk és lehűtése után két és fél deci rumot öntöttünk hozzá. Erre jobban illett az „elszopogatjuk”, mert apró pohárkákból kortyolgattuk a beszélgetés órái alatt.

Sohase azért ittunk, hogy a régies kifejezés szerint „beszaufoljunk”. Természetesen bekövetkezett olykor a mámornak is enyhe foka, de csak ennyi. Miklós bírta az italt, de bizonyos mennyiségen túl már nem kívánta, és akkor nem ivott többet. Mintha túltelítettséget akadályozó szelep lett volna belé építve.

Jártunk kocsmákba is, méghozzá sokszor. Az ilyentől idegenkedők ezt nehezen értik meg. Minden kocsmának, italmérésnek, borozónak van saját arculata, mondhatni karaktere, ami megteremti hangulatát. Ennek sok az összetevője: berendezés, falak színe, székek, belső tér kiképzése, söntéspult fémes-ezüstös csillogása, ismerős személyzet, vendégek jövése-menése, csusszanó poharak, ismerős törzsvendégek és még sok más. Miklós minderre nagyon ráérzett. Több minden „nyersanyagot” is jelentett számára.

Hosszú és gondos megfigyelés eredményeképpen fedeztem fel Miklós egészen sajátos borivási technikáját. Az enyhén megdöntve, alsó ajkára helyezett pohár belső terét és szájüregét mintegy közös edénnyé egyesítette, és az italt ebben a kibővített térségben engedte szelíden hullámzani, így élvezve ki lassan az ízét.

E technikát magam is kezdtem alkalmazni, amikor még ittam. Meggyőződtem: más zamata lett így a bornak, ha ilyen állandóan hullámzó tömegben ízlelgetjük. Szemben azzal, amikor kortynyit tartok a számban és forgatom a nyelvem körül.

Eme módszerével Miklós éltette az italt, huzamosabb időn keresztül volt vele egyfajta meghittségben. Ennél a technikánál úgy érezni, mintha az ital mennyisége megnőne, terjedelme kitágulna, s a hullámoztatása elvinne magával ...

Miklós a hatvanas évek elején ivott először vodkát. Felsőfokon nyilatkozott róla. Az íze nyomán ébredő asszociációi beillettek egy költemény töredékeinek: „béke szigete”, „boldog hazatérés”, „barát ölelése”, „kandalló melege”, „zeneszó szánkóban”, „téli varázs”.

Miklóst gyakran illették „Szeszkuti” gúnynévvel is, amely persze azt akarta kifejezni, hogy nagy piás. Kétségtelen, hogy szeretett inni, de amint azt már kifejtettem, nem volt klinikai értelemben alkoholista. Bizonysága ennek, hogy életében nem is egy periódus akadt, amikor saját elhatározásából hosszú hónapokon, sőt volt hogy éveken át egyetlen korty szeszes italt sem fogyasztott. És ha már játszottak a nevével, legalább olyan jellemző lett volna őt „Szexkuti”-nak nevezni - a női nemnél elért sikerei révén.

Étkezés közben, sem utána nem fogyasztott szeszes italt. Egyszerűen nem kívánta, nem is esett volna jól neki. Akik isznak, azok döntő többségénél ez pontosan fordítva van. Viszont megegyezett az italozókkal a reggeli pálinkafogyasztást illető igényükben. Korai munkájának befejezése után, vagy közben, mikor rövid szünetet tartott, mindig lement a kocsmába egy töményet felhörpinteni. Előfordult, hogy a kocsma különszobájában írt hajnalban, mert törzsvendégként még a nyitás előtt beengedték.

Az ötvenes évek előtt négy kocsma is volt a közelükben: Bodméri, Violett, Dajka és a Bozsó, óriási gesztenyefákkal a kerthelyiségében. Miklós kedvelte és felváltva látogatta mind a négyet.

Később a környéken két kocsma „üzemelt”: a KISLACI és a NAGYLACI, mindkettő Miklós által frekventált hely. Az elnevezések tőle származnak.

Az előbbi pont szemben a házzal. (Ma benzinkút van a helyén). A „Kislaci” némi túlzással kerthelyiségnek nevezhető, elkerített térséggel is rendelkezett, néhány szerény növénnyel. Nyáron itt kellemesen tudtunk időzni. Az utóbbi vendéglátó-kombinátnak minősült: söntés, vendéglő, eszpresszó, egy külön-szoba, s előtte, szinte az utcán kis terasz. Miklóst mindkettőben a habituének kijáró tisztelettel szolgálták ki.

1959-ben, egy zimankós téli reggelen a Moszkva-téren baktattunk keresztül célunk felé. Budagyöngye irányából érkeztünk a térről kivezető villamossínhez. Megálltunk, mert szerelvény közeledett. De megállt az is. A vezető csengetett egyet. (Akkor még régimódi csengő volt: ököllel kellett rácsapni a rúgós, gombafej formájú vasra). Miklós felnéz a kocsira. Vezetője a sapkája széléhez emelt ujjával tiszteleg. Miklós nevetve int neki, aztán felém fordulva megjegyzi: - Hajnali snapszbrúder.

Már szóltam „szeszmentes” időszakairól. Egyik ilyen alkalmával a szeszesital helyét málnaszörp foglalta el. Nagy tálcán tartotta a hozzávalókat: üvegek, poharak, keverő kanál, törlő rongy. - Tamás, én úgy vigyázok, de mégis minden ragad!.

Amikor már hetven felett járt, csak bort ivott, tömény szeszt egyáltalán nem. Környezete odahaza fokozottan ügyelt egészségi állapotára. Ez gyakorlatilag a bor napi adagolását jelentette, amit megértően fogadott. Hét decis palack finom bor volt a napi járandósága. Igen ám, de a háziak, fokozva a gondoskodást, hígították ezt a mennyiséget. A palackot előzőleg felbontották, kb. egy deci bort kitöltve vizet eresztettek a helyére. Természetesen Miklós erről nem tudott. A ház hölgyei engem beavattak a titokba. Sajnáltam Miklóst, mint bárkit, akiről tudom, hogy becsapják. De megértettem, most erősebb a motiváció, hogy óvják a szervezetét.

Különleges alkalmakkor járt részére a naponkénti juss felett még egy deci bor. Ezt sosem vizezték. Egy alkalommal, amikor nála voltam, éppen ezt a „pluszt” itta.

- Te, én nem tudom, miért, amit külön kapok, az mindig olyan jó! - mondta két kis korty között. Természetesen néma maradtam.

Én írok és slussz!...

Iparosember javított náluk valamit, majd távozott.

Miklós arról kezdett beszélni nekem, mennyire bámulja és milyen nagy elismeréssel van az iránt, aki fabrikálni tud valamit. Használati tárgyat képes létrehozni! Beszéd közben két tenyerét egymás felé mozgatta, mintha gyúrna, és éppen ő is készítene valamit.

Egy cipészt hozott szóba. Különféle minőségű bőrdarabok, szegek és szerszámok, ragasztók vannak előtte. Működni kezd, és végül kialakul egy kész cipő, egy produktum, amit ténylegesen és nagyon célszerűen lehet használni. Tehát valóságosan létrehozott valamit. - Én semmit sem vagyok képes megcsinálni - mondta - én írok és slussz, semmi mást nem tudok!

Érdekes megnyilvánulás volt. Mintha elfelejtette volna, hogy írásművészetén kívül - amiről éreznie kellett, hogy rendkívüli - nyelveket és irodalmat tud tanítani iskolában (nem is akárhogy, mint „kiemelt magyartanár”!), színvonalas előadásokat tart. De erre abban a percben nem gondolt.

Merülés a múltba...

Miklós több alkalommal is bevont régebbi írásainak, összegyűjtött emlékei kisebb csomagjainak rendezésébe és praktikusabb elhelyezésébe. Amikor e közös munka során rábukkantunk egy borítékra, vagy összespárgázott kötegre, amelyen „Vegyes” felirat szerepelt, felvillanyozva szólt: - Te, most rögtön nézzük meg, ilyenekbe szoktak lenni a legjobb dolgok. A különlegességek kerülnek ide, mert elrakásuk idején sehová sem illettek!

A hatvanas években egy alkalommal valamelyik polc aljáról nagy, összespárgázott köteg került elő: fiatalkori kéziratok, egykori feljegyzések, réges-régi írásos emlékek, fotográfiák. Köztük egy régi magazin lapja, rajta nőalak. Miklós felkiált: - Ez volt a Prae Leatrice-ének modellje! - A nevet „Letrisz”-nek ejtette. Hosszasan nézi, majd tovább kutakodik, itt-ott beleolvas, lapozgat. Ceruzával írt, 30-40 oldalnyi szövegre (novella?) bukkan. Néha meglepődik, érdeklődése nem lankad. Látom: ablak nyílt igen régi múltjára. - Sok olyat írtam akkoriban, mint amilyenek a Metaforá...-ban jelentek meg - jegyezte meg eltűnődve.

Vigyázva rakosgatok. Furcsa érzés fog el: kezeim közt a majdani hírnév tárgyi tanúságai. Mi lesz ezekkel száz év múlva, ki érinti, olvassa majd, miként érti meg? Felsejlett a nagy rejtély (ami, ha úgy tetszik közhely), hogy mi már régen nem leszünk, és amiket most fogunk-nézünk, akkor is lesznek, de már másképpen. Valahogy megváltozik, már egy más korban értelmezik, magyarázzák. Holt história, kutatási tárgy, filológiai nyersanyag, irodalomtörténeti bizonyság lesz.

De most még itt ülünk Miklóssal. Előttünk szellemi életének lapokon megmerevedett vetülete. Kezében tartja: lüktetnek. Még a jelenben! De meddig? És aztán?

E régi dolgai közt matatva egyszer csak megszólalt (hangja még a fülemben cseng): „Ha túlélsz engem, akkor sok muris dolgot tudsz majd elmondani rólam.”

Örültem, hogy szóba került a Prae [14] . Arra számítottam, többet beszél majd róla. De nem. Én kezdtem áradozni az írótollról, amely kifinomult bonckésként szed ízekre eseményeket, személyeket, hogy aztán különféle irányokba beállítható mikroszkóp érzékeny lencséje alá helyezve szemlélődhessen, - na és a remekbe szabott betét-novellák, olykor kibővített jelzők szerepét betöltve, hát azok aztán! ... de nemcsak erről van szó; a Prae egy invenció, művészi lelemény, annak felfedezése, hogyan képes az írás újszerűen bemutatni jelenségeket.

Válaszából kiviláglott, úgy tekint vissza e könyvre, mint egyfajta diákkori csínytevésre, melyből már messze kinőtt, nagykorúvá vált, és egészen mások az alkotói törekvései. Jóságos béketűréssel tekintett rám, mintha ilyesmit mondott volna: „Beszélj csak gyermek, lelkesedj, de engem ne keress, hol vagyok én már ettől!”

Pedig a szellem akrobatájának tűnhetett, aki a környezet valóságából, mint ruganyos trambulinról ugrik képzeletének világába, hogy bőséggel burjánzó gondolatai közül racionális tobzódással (helytálló paradoxon!) válogasson.

Tudta azt is, hogy több tanulmánya mellett nagyon szeretem a Vallomás és bábjátékot [15] , a II. Szilveszter második életét [16] is (a Szent Orpheus Breviáriuma 6. és 7. részét). Az írásaiért rajongók tudják, miért rajonganak. Akik fenntartással vannak, főleg azt vetik szemére, hogy a történelmileg valós események egybefolynak a fantázia által teremtett részletekkel. A határ nem ismerhető fel, az összemosódás zavarja az olvasót. Dehát éppen valóság és fikció kergetőző ölelkezése a Szentkuthy-művek egyik éltetője.

Arról kezdett beszélni, ahogy most visszagondol, nem is tudná pontosan megmondani, mikor és hol írta meg. Egyetemista korában hallgatta az előadásokat, szemináriumokra járt, könyvtárakban böngészett, Dollynak udvarolt, a 30-as évek elején már tanítani kezdett, a legtöbb estén színház, koncert, baráti társaságok. Vállait megvonva mondta, nyilván ezek közé „ékelődve” találhatott rá időt.

Elnevette magát, és elmondta, nem sokkal a könyv megjelenése után a fülébe jutott, hogy egy társaságban valaki - az irodalmi életben nem is akárki - legyintett és megjegyezte: „Nohát, felbukkant ismét egy grafomán”.

(Most, amikor írok, nem tudom felidézni magamban a Leatrice figuráját ihlető képet, amit Miklós mutatott a magazin lapján. Elő a Prae-vel, elolvasom a leírását - első kiadás 32-35 old. - de nincs segítségemre: az a Leatrice nem bukkan fel emlékezetemből.)

Több kéziratát láttam: szinte javítás nélkül írt. Itt-ott volt egy törölt szó, vagy csekély betoldás. Nem is látszott. Nagy betűvel írta a „Nap, Hold” szavakat, kis betűvel „isten”-t. Kézirataiban, feljegyzései készítésekor, dedikálás alkalmával gyakran tett *-okat. E jelnek többféle rajzolatát alkalmazta. Nagyon kedvelte, mintha szignója lett volna.

A háború után sokat foglalkoztatta, hogy meg kellene tanulnia gépen írni, mert akkor közvetlenül gépbe fogalmazna. Tekintélyes munkamennyiséget spórolna meg. Nem is beszélve arról, hogy megszűnnének a leíratás gondjai: gépírónő szerzése, magyarázgatások-javítgatások, költség... Végül mégse tanult meg gépelni.

Foglalkozott azzal is, hogy titkárnőt alkalmaz, akinek diktálná gondolatait.

- Sok vész el, nem győzöm leírni - mondta - Ha lenne titkárnőm, közvetlenül a gépbe diktálhatnék!

Később szóba került az én személyem is, mint titkár. Jól gépelek. Irodalmi és művészeti ismereteimet kielégítőnek tartotta. Ez a szándéka aztán több okból nem valósult meg.

Együttléteink mozgalmasabb időszakaiban, amikor erre-arra jártunk, történt körülöttünk ez meg az. Különös arcélű figurába botlottunk vagy embersűrű közepébe kerülve szokatlan esemény résztvevői lettünk, máskor meg nem éppen szolid körülmények közepette egy feltűnő nő közelébe kerültünk. Ha valami effajta történt, mindig észrevettem, ami annyira Miklós sajátja volt: egész arca egyetlen ráfigyelő formátummá alakult. Volt ebben fürkészés-féle, feszült kémlelés, a szemek villanásszerű járása; mindez nagyon gyorsan ment végbe és sohasem volt tolakodó vagy feltűnő más számára. Tudtam, ilyenkor forogni kezdett agyában a felvevő masina filmje, rögzíti a képsort, igazít a beállított lencse élességén és raktározza a nyersanyagot a szellemi tárházba.

Számára nagyon sok személy lehetett modell. Többjüket már megpillantáskor művének egyik figurájaként látta. Olykor a megírandó epizód dimenzióiban észlelt-látott-hallott. Mondhatni, „opus”-ban gondolkodott.

Elég volt rápillantanom Miklósra, hogy megsejtsem, az a sapkáját hanyagul fejére csapó strigó, vagy a görcsös röhögéstől groteszkké váló kocsmai pofa, máskor az utca-zebrán kecsesen átbillegő nőcske látványa már elindult, hogy kellően transzponálva beépüljön az éppen megírás alatt születő szöveg szellemi szövetébe.

* * *

Szavaiból kivehettem, hogy stílusának egyedivé tétele határozott szándékai közé tartozott. Nem kevésbé volt tudatos, ahogy rendkívüli műveltségét beáramoltatta műveibe. Részben ez tette egyedülállóvá prózáját irodalmunkban.

Még a negyvenes évek végén beszélt arról, hogy a lehetőség szerint teljes mélységben meg akarja ismerni a nyelvet. Bele kívánta ásni magát egyes nyelvjárások, tájszólások, az elavult kifejezések világába. Megismerni az argo széles körét, a tolvaj- és a jassz-nyelvet, a zsaront, divatos és divatjamúlt kiszólásokat. Hozzákezdett, de úgy láttam, hogy szándéka olyan következetességgel, ahogyan eltervezte, nem valósult meg.

Történelmi, mitológiai, vallási, irodalmi, nyelvi, zenei és képzőművészeti ismereteinek roppant mennyiségét mesteri öltésekkel szőtte szövegeibe, akár szervesen, akár csak utalások, vagy felvillanó kitérések formájában. Nem lehetett kétségem, alkotói szándékától sose állt távol, hogy olvasó-arisztokrácia számára írjon.

1946-ban így fogalmazta meg véleményét: - Az irodalom és általában az irodalmi élet akkor tekinthető szabadnak, ha a szerzők megkötés, korlátozás nélkül írhatnak öt dologról: történelem, vallás, művészet, természet, szerelem.

Miklóst minden érdekelte. Vonatkozott ez a pornográf jellegű írásokra is, pontosabban azon írói fogásokra, stiláris követelményekre, amelyek e műfajban vonzzák az olvasót.

Kísérletképpen, a publikálás szándékát eleve kizárva, megpróbált ilyen szöveget írni. Azt mondhatnám, önfelmérést végzett, mert kíváncsi volt, mire képes ezen a téren. Egy délután felolvasott belőle nekem. Hirtelen, egy részlet közepén abbahagyta, összecsapta a kis kötegnyi lapot és indulatosan mondta: „Pocsék!” - Érezte, hogy nyelvezetileg túlzsúfolt, ami a lényeg rovására megy. Valamilyen arányérzék szükséges hozzá, hogy a szöveg megfeleljen az ilyen olvasmányok iránt érdeklődőknek.

A nagy opus viszontagságai...

Amint már említettem, 1948-ban ösztöndíjasként tartózkodott Angliában, majd hazatérőben néhány napot francia földön töltött. Hazaérkezése után hosszasan beszélt nekem nyugat-európai élményeiről. A megszámlálhatatlan benyomás szellemileg termékenyítő hatással volt rá. Kinti életének tekintélyes része kiállításokon, múzeumokban, könyvtári olvasótermekben telt el. Hosszasan szemlélt, mondhatni tanulmányozott angol és francia gótikus katedrálisokat. Építészeti konstrukciójuk, a kapuzatok szobor-együttese, rengeteg gazdagon kiképzett részlet, az üvegablakok tündöklő pompája mind-mind mélyen megérintette. Kijelentette, a székesegyházak látványa nagy mértékben járult hozzá, hogy kialakuljon benne a Szent Orpheus Breviáriumának[17] végleges szerkezete, amelyet akkor így mondott el:

Az évnek mind a 365 napjára tervez írást, mégpedig minden napot illetően hármas tagozódásban:

1) Vita[18] - az érintett nap katolikus szentjének életrajza;

2) Lectio - a szentlecke, amely valamilyen történelmi jellegű írás lesz, esetleg már elkészült műveinek egyike, vagy annak részlete;

3) Diarium - a naplója, vagy naplójának bizonyos részei, de azon még töprengett, hogy ezek a feljegyzései milyen tagolásban (időrendben) kerüljenek a Breviáriumba.

Ha elkészült a teljes mű (elképzelése szerint ehhez húsz évre lesz szüksége), akkor minden újabb írása az egyes lectiókhoz csatolandó függelékként.

Mindennek, amit 1948 őszének elején elmondott nekem, nyilván nyoma van a naplójában.

Hazatérésekor, 1948 nyarának végén, még érezte a gondolat-szabadság és a korlátozatlan szellemi élet világának lüktetését. Nem számolt azzal, hogy a honi belpolitikai élet a közeli jövőben gyökeresen meg fog változni, amely egyidejűleg magával hozza kulturális életünk hosszan tartó eltorzulását, és lehetetlenné fogja tenni a Sz.O.B.- nak folyamatos megjelenését. Az idő múlása kérlelhetetlenül dolgozott az eredetileg elképzelt szerkezet tervének megvalósítása ellen.

A kényszerű elnémulás idején több életrajzi és történelmi jellegű művet írt, amelyekbe - mint mondta - némileg bele tudta csempészni az orpheusi opus gondolatvilágát.

A Sz.O.B.-át csak 1972-ben folytathatta, (II. Szilveszter második élete). Akkor azt mondta nekem, hogy megjelenése úgyszólván teljesen Sík Csabának, a Magvető

könyvkiadó osztályvezetőjének köszönhető. Ekkor említette azt az írói szándékát, hogy visszapillant a Sz.O.B. korábbi köteteiben írtakra, kiragad azokból elemeket, és variáló módon felhasználva beépíti a mű továbbiakban megírandó részleteibe.

A szerkezet eredeti koncepciója (1948) óta ekkor már 24 év telt el. Hosszabb idő, mint amennyit az alkotás egészére egykor számításba vett. Nem zárható ki, hogy az idő múlásától függetlenül változtatott eredeti elképzelésén. Indokolja ezt, hogy naplója eközben sajátos műfajjá érlelődött, túlságosan intimé vált, ami egyelőre kizárta a publikálást.

1949-et követően, a kilátástalannak tűnő irodalmi életünk láttán sokunkban erősödött a sejtés, hogy a Sz.O.B. befejezetlenül marad. Ez a gúzsba kötött, cenzurázással zárótűz alatt tartott irodalmi világ Miklósra sem marad hatástalan, de reménykedését a Sz.O.B. jövőjéről azért hallhattam tőle. Formáját és terjedelmét illetően azonban reális tervet nem készíthetett ezekben a zavaros esztendőkben. A történelem kivédhetetlenül közbeszólt.

Amikor a folytatás lehetővé vált (1972), más tervezések szerint dolgozott.

Ha megkapja a sorstól, hogy befejezheti az Euridiké nyomábant (a Sz.O.B-nak befejező kötete), bátran megkockáztatom, röviddel utána mégsem látta volna befejezettnek nagy opusát. Ismertem őt. Újabb elképzelések nyomulnak elő, alkotói szándékok követelőznek, bővítési igények születnek... és továbbra is „Orpheusban gondolkodott” volna. Alkata szerint a szüntelenül áradó ötleteket és gondolatokat „vége nincs” írásba rögzítette. Nem volt képes (nem is akart? nem is tudott?) szabályozó gátfélét kiépíteni ez ellen, mert szelleme csillapíthatatlan perpetuum mobile-ként működött. 

Szándéka, hogy befejezi a Sz.O.B.-t - eltúlozva - felfogható egyfajta menekülési kísérletként önmagától, egy be nem vallott óhaj, hogy meg nem állítható szelleme számára nyugvópontot találjon. De csak illúzió kergetése maradt volna, mert írói-alkotói-művészi habitusát nem lehetett megépített keretek közé foglalni. Hasonlattal élve: a Sz.O.B. egy hatalmas hajó, mely halad a kikötő (a befejezettség!) felé, de nem képes elérni, mert az a kikötő pontonokra épült, és a víz felszínén úszva csalfa játékot űz és folytonosan távolodik.

A mű részleteinek számozása tekintetében nézetkülönbség volt köztünk. Miklós a tervezett befejező részt a Sz.O.B. új kiadásának kötetszámozásához igazodva 5. kötetnek nevezte. Szembeszállva vele felsoroltam számszerűen a tényeket: a fekete borítójú füzetek (megjelentek 1939 és 1942 között) képezik az 1. - 6., a II. Szilveszter második élete a 7., a Kanonizált kétségbeesés a 8., a Véres Szamár pedig a 9. kötetet. Következésképpen az Euridiké nyomában lesz majd a 10. kötet és nem az 5. Udvariasan végighallgatta az általam kifejtetteteket, bólintott, és következetesen ragaszkodott maga számozásához.

A Sz.O.B. kilenc számozott része egyenként Vita és Lectio részekre tagolódik. (Az 1.-7. részhez csak e művek első megjelenését követően került a hét Vita. A mű befejezésének szánt 10. rész (Euridiké nyomában) töredékben maradt ránk[19] . A grandiózus opus tehát - olvasóinak legnagyobb sajnálatára - torzó maradt.

Amennyire megfigyelhettem alkotó munkásságát, úgy láttam, hogy a Sz.O.B. keretét nem határozta meg előre, hanem a folyton keletkező gondolatok izzásában formálódott a mű, amely ezáltal lépésről-lépésre tobzódva növekedett.

1987/88-ban beszélgetéseink során voltak megnyilvánulásai, melyek nyomán úgy éreztem, hogy - bár belekezdett - valami miatt halogatja a Sz.O.B. befejező kötetének írását. Mutatta a hozzá készített jegyzeteinek, vázlatainak igen tekintélyes paksamétáját. Mondta, hogy dolgozik rajta, de vannak egyéb megírandói is. Óvatosan fogalmazva tettem megjegyzést, hogy miért nem koncentráltan a Sz.O.B-val foglalkozik. Olyan érzésem volt, kissé kelletlenül hallgatja szavaimat. Mintha kitérően reagált volna. Szerkesztőségekre hivatkozott, a tanulmány-felkéréseknek eleget akar tenni. Én persze elhallgattam. Motoszkált bennem valami. Mintha még nem lett volna egészen biztos a befejezést illetően, mintha még érlelni akarná, hogy aztán olyan legyen, ami elképzelésének maradéktalanul megfelel!? Kevéssel később ismét érdeklődtem a Sz.O.B. befejező kötete felől. Válasza az ismert volt: dolgozik rajta, de most még meg akar csinálni valamit. Ha jól emlékszem, a Tóth Árpád-tanulmányt említette. 1988 késő tavasza lehetett, amikor azt mondta nekem, hogy most egy cikk van még, aztán csak az Orpheus jön. Más jött...

Egészen egyéni stílusa mellett két speciális „kicsi műfajt” is teremtett:

1) Műveihez készített rendkívül részletes tartalommutató nemcsak tájékoztat, hanem tulajdonképpen a teljes mű miniatűr formáját nyújtja.

2) Dedikációi személyhez szólóak, de kitérhetnek sok másra: kapcsolatuk természetének átérzése, a dedikáció pillanatának körülményei, sőt a múlt meg a jövő is benne lehet, az élet egészéhez (ismeretségük fordulópontjaikhoz és egyebekhez) illeszkedve, - és mindez szellemesen, hatásosan tömörítve, célba találóan, betűrajzosan.

Napjainkra mindez meglehetősen ismertté vált. Csak annyit fűznék hozzá, hogy módomban volt ezeket korán, valószínűleg a legelsők közt tapasztalni a dedikációi révén; a Prae tartalommutatóját - nagyon régen - ekként dedikálta nekem:

„No mi jön ki a végén, juszt is csak »Mamu«-kám? a »szürrealizmus« avagy a »realizmus« - avagy valami harmadik, vagy még avagyabban: semmi? (megfejtést a következő számunkban közöljük.) 1946. június 10. Szentkuthy Miklós * ”

Irodalmi körökben ma már tudnak arról a munkamódszerről, amellyel 1957 és 1966 között az életrajz-jellegű műveit előkészítette. Erről már az ötvenes években beszélt nekem. Nevezhetnénk ezt bizonyos szabadsággal „hármas felépítési módszer”-nek.

„Regényhősként” adva van egykor élt hírneves művész vagy történelmi alak. Életéről, koráról, az akkori viszonyokról kell írnia. Hogyan készült fel?

1. A Pallas Lexikon-ból, esetleg még egy enciklopédiából elolvasta hősének életrajzát, munkássága adatait. Ezekhez szigorúan ragaszkodott műve megírásánál. A történelmi személy életének „epizódjai”-nál többször a saját életének epizódjai is helyet kaptak. Továbbá bőven jutott érvényre fantáziája.

2. Kiválasztott egy természeti jelenséget (csillagot, állatot, növényt, vagy valamilyen képződményt), amelyről sokat olvasott, tanulmányozta azt, sok képet nézett hozzá, majd mindezt kifejtve megírta úgy, hogy kapcsolatba kerüljön saját élményeivel.

3. Figyelemmel hőse egyéniségére kikeresett egy képzőművészeti alkotást, és igen alapos elemzésnek vetette alá, és ezúttal is saját életének eseményein át szűrte le.

Egy érdekesség: ebben az alkotói periódusában írt művei közül ötnek német (illetve osztrák) a „főhőse”. (Mozart, Haydn, Händel, Goethe, Dürer). Pedig nem rajongott a németekért. Nem vagyok messze az igazságtól, amikor kijelentem, hogy mértékkel, de anglomán volt. Mégsem volt egyetlen angol regényhőse sem. Pedig - tanulmányai a legjobb bizonyság arra, hogy nagyon sok angol művészért lelkesedett.

1946-ban Keresztury Dezső kultuszminisztersége idején a lakásában havonta általa meghívott húsz-harminc író gyűlt össze beszélgetésre, egy-egy frissen elkészült írásmű felolvasására, megvitatására. Miklós mesélte nekem, hogy Keresztury egy alkalommal munkássága felől érdeklődött: - És olyasmiket írsz, hogy Oliver Cromwell beszél Winston Churchillről? - Miklós nyomban határozottan azt felelte, ha úgy alakul, akkor igen!

A második világháború befejeződése után úgy tűnt, hogy megteremtődnek nálunk a korlátozás nélküli írói és művészi alkotómunka lehetőségei. Miklós nagy lendülettel fogott munkához.

Rengeteget olvasott. Élvezettel merült Cicero összegyűjtött leveleinek olvasásába[20]. Nagy kedvvel írt. Tanulmányai, recenziói, novellái jelentek meg. 1946-47-ben a Magyarokban és a Válaszban látott napvilágot. néhány novellája, amelyeknek egyik főalakja Sándor, a festőművész volt. Ebben a figurában saját magát ábrázolta. Beleélés céljából festőállványt szerzett be, rajzolt, festett, amihez különben is határozott tehetsége volt. Egyetlen művére emlékszem ebből az időből: Vincent van Gogh Magvető című tollrajzát másolta le szénceruzával, nagy formátumban. Fiatal korában igen sok rajzot, illusztrációt készített. Sok színes is van köztük. Igen érdekesek, fantáziában gazdagok. Több köztük a mitológiai vonatkozású.

Még 1946-ban beszélt egy tervéről, mely szerint a műveit megértően fogadók, és az előadásait szívesen hallgatók köréből kialakítana egy 250-300 főnyi, kötetlenül szervezett, olvasó-hallgató társaságot. Klub-szerű összejöveteleken felolvasna kész, vagy készülő műveiből, továbbá történelmi, irodalmi témájú előadásokat tartana. A belpolitikai fordulat egyre nyomasztóbb közeledése a szellemi élet fokozatos torzulásában kezdett mutatkozni, úgyhogy e tervének megvalósítására gondolni sem lehetett.

Többször emlegette: - Meg kell tanulnom megjegyezni magamat! - Semmit sem akart elveszni hagyni, ami eszébe jutott, vagy amit látott, és azt íróként lényegesnek tartotta, vagy naplójába rögzíteni kívánta. Ez persze csak akkor okozott gondot, amikor éppen nem tartózkodott otthon. Egyszer a kocsmában jutott eszébe valamilyen jó ötlet, melyet mindenképpen fel akart használni készülő írásában, de a helyzet olyan volt, hogy nem jegyezhette le az asztalnál. Más választás nem lévén, bezárkózott a mellékhelyiségbe és ott készített gyors skiccet. Amikor ezt elmesélte, nevetve tette hozzá: - A klozet a legbiztosabb hely!

Amikor 1948-ban hazaérkezett Londonból, kifakadt: a nyelvhez kötöttség az író örök problémája. Neki is. Ide van bilincselve a nyelv miatt. Amit és ahogy akar írni, arra csak magyarul képes. Ő nem lenne képes külföldön magyar író lenni. A zeneszerzőnek bezzeg nincs gondja. A kottafejek nemzetköziek, az egész világon érthetők, hasonlóan a festőművészhez. Mikor festménye kész, kiállítható bármelyik tárlaton, Oslotól Fokföldig ugyanolyannak mutatkozik.

* * *

Az ötvenes évek első felében, a Márvány-utcai Kossuth Közgazdasági Technikum egyik leányosztályában négy éven keresztül tanított. Lehet mondani, hogy valamennyi tanítvány rajongott érte. Érettségijük után, hosszú éveken keresztül, egészen Miklós haláláig minden esztendőben kétszer, születésnapján (június 2-a táján), és névnapján (december 6-a táján) „testületileg” meglátogatták és felköszöntötték. Az osztályfőnöknővel együtt gyűlt össze a húsz - vagy több? -, szépen öltözött bájos leányzó. Ajándékokat hoztak és nagyon kedvesek voltak.

1960-ban, véletlen egybeesés folytán én is jelen voltam. Csevegés, vidám zsongás ülte meg a könyvtárszobát. Úgy adódott, hogy rövid ideig, kissé félrehúzódva beszélgettem Miklóssal. Meglepetten hallottam tőle, hogy az egykori osztály tagjainak szinte sejtelme sincs, hogy kicsoda ő az irodalmi életben, csupán Fityót, a rokonszenves tanárt látják benne, aki az átlagosnál mélyebb nyomot hagyott bennük.

 Itt megjegyzek valamit, ami nem kevéssé érdekes: a hosszú évek alatt azt tapasztaltam, hogy Miklós közelébe került nők közül (még azok is, akik szorosabban kötődtek hozzá) csak kevésnek volt fogalma arról, milyen jelentős helyet foglal el a modern magyar irodalomban. Sokan felismerhették volna a költött név mögé rejtve megmintázott alakjukat, ha olvassák könyveit.

* * *

A pártdiktatúra hatására eltorzult kulturális életünkben saját művének megjelenésére nem számíthatott. Számára elképzelhetetlen volt, hogy „bevörösödjön”, akárcsak rózsaszín árnyalatot öltsön magára. Márpedig e nélkül akkor nem ment! Arra, hogy irodalmi jellegű munkát végezzen, idegen nyelvű művek lefordítása révén nyílt lehetősége. Ez nemcsak kényszer, hanem egyfajta mentsvár lett.

Első nagyobb terjedelmű munkája Jonathan Swift: Gulliver utazásai világhírű regényének átültetése volt[21]. Úgy láttam, hogy az adott körülmények közt viszonylagos örömmel vállalta és végezte. Előtte - ahogy akkor mondta - szándékosan nem nézett meg egyetlen korábbi fordítást sem, de majd ha befejezte, el fogja olvasni valamennyi hozzáférhetőt, köztük természetesen Karinthy Frigyesét is. A munka folyamán több alkalommal olvasott fel nekem fordításának szövegéből.

Életének ebben a néhány évig tartó időszakában több (hét) művet fordított le angol nyelvből.

Henry Lawson: batyu románca című elbeszéléskötetének fordítása nagyon sok vesződséggel járt[22] .

Az igazán neki való vállalkozást James Joyce Ulysses-e jelentette[23]. Rendkívül nagy gondossággal végezte ezt az íróilag rendkívüli feladatot. Néhányszor olvasott belőle nekem rövid részleteket. A munka napi penzuma kezdetben az angol szöveg két könyvoldala volt, amelyet a fordításból adódó nehézségek miatt egy oldalra csökkentett. Egy alkalommal arról beszélt, hogy egy szó (jelző?) szerepeltetése nem volt világos előtte, majd néhány oldallal később más, de némileg hasonló összefüggésben ismét felbukkant, s ez vezette rá a helyes értelmezésre. Joyce rendkívül tudatosan komponált - mondta - nemcsak nyelvek zseniális ismerője, de kiváló zeneértő is volt.        

* * *

Szabolcsi Bence vetette fel Miklósnak 1959-ben, hogy írhatna könyvet Bartók Béláról, a maga sajátos stílusában, persze azért életrajz jellegűnek kellene lennie. Szabolcsitól tudta meg, hogy Bartók könyvespolcán ott volt a Prae.

Tudtam, hogy Bartók zenéjét rendkívül szereti és értékeli. Együtt is hallgattunk Bartók-műveket lemezről. Személyesen nem ismerte nagy zeneszerzőnket, de a megnyilvánulásai, amelyek közszájon forogtak, egy rideg, meglehetősen merev ember alakját rajzolták ki előtte. Zárkózott volt, nagyon kevés személlyel volt tegező viszonyban, nem kedvelte a bort. Mindent egybevetve az egyéniségét olyannak érezte, akihez nem tudna közel kerülni, ergo írni se tudna róla. Ezért elhárította a Bartók-életrajz megírására irányuló felkérést.

Amikor erről beszélt, mást is éreztem. A valódi ok az időbeliség, az aktualitás kérdése volt. Vagyis egy kortársról kellene írnia. Tehát nem tudta volna a múltba rejtőzve alkalmazni kedvelt módszerét: egykor élt neves személy alakját többé-kevésbé magára öltve, bizonyos szabadsággal komponálni az eseményeket. Kortárs esetében ez nem vagy csak bonyolultan oldható meg.

A Derék-utcai lakásban hatalmas hanglemez-gyűjtemény volt (78-as fordulatszámú lakk-lemezek), amely a város ostromakor elpusztult. Csak néhány darab maradt meg: Verdi Requiemje, Mozart g-moll szimfoniája (K.jsz.550), és Debussy Pelleas és Melisande operájának teljes felvételéből három lemez.

Miklós egykedvűséggel vegyes keserűséggel vette tudomásul, némi fatalizmussal: ha elpusztult, ez lehetett a rendeltetése. A gramofon (tányér, szedőfej, erősítő, hangszóró egybeépítve) megmaradt és használható volt. Eszébe se jutott, hogy elkezdje pótolni a veszteséget, pedig a háború után hamarosan bő választék kínálkozott.

A hanglemezek gyűjtésének mégis lett reneszánsza Budagyöngyén. Ugyanis 1960 táján Marion lányuk Olaszországból csodás lemezjátszó masinát küldött ajándékba. Nyolc-tíz hanglemezt (már 33-as fordulatút) lehetett egyszerre egy tengelyre helyezni, és a gép aztán maga cserélgette azokat. A folyamatos lemezvásárlások következtében óriásivá bővült a hanglemez-park, és szinte tolakodtak a jobbnál jobb felvételek.

Számára Mozart muzsikája (ha kifejezhetem így) maga volt az abszolútum. Zenei istenségnek tekintette. Végső kívánságai közé tartozott, hogy gyászmiséjén Mozart Requiemje hangozzék el. Így is történt.

Életrajz-jellegű könyveinek sorát Mozartot „megörökítő” művével kezdte[24]. 1941-ben írt Mozart-tanulmánya[25] elé idézetet helyezett a zeneszerzőnek apjához szóló leveléből (1777): „Ich bin ein Musikus”. Fültanúja voltam, amikor művelt emberek röhögcséltek ezen, nem fogva fel, hogy Miklós micsoda remek érzékkel választotta ezt mottóként. Éppen ez az egyszerű mondat fejezi ki, milyen magától értetődő, hogy ennek a géniusznak a személye, az élete úgyszólván egyenlő volt a zenével.

Beethoven személye ellenszenves volt számára. Majdhogynem gyűlölködve beszélt a zeneszerző főúri házakhoz, nagyurakhoz, mecénásokhoz fűződő kapcsolatairól, kötődéseiről. Nem egészen értettem az ilyen indíttatású antipátiát, hiszen a 18-19. század zenei világában az életvitel ilyen kísérő jelenségei nem voltak ritkák. Azt találtam megjegyezni - mint Beethoven-rajongó -, hogy amiket éllel említett, az mind mellékes, kísérő jelenség, életrajzi adalék, a lényeg egyedül az, hogy milyen műveket alkotott, melyeket hallhatunk, - vagyis csak az számít! Miklós erre nem válaszolt. Ezután még elítélő módon nyilatkozott Beethoven Christus am Ölberge című oratóriumáról (op.85.). Nélkülöz minden vallásos érzületet, jelentette ki, és még ehhez hasonló negatívumot is mondott. Másik alkalommal viszont egy beszélgetés során az utolsó zongoraszonáták (op. 106., 109., 110., 111.) és az utolsó vonósnégyesek (op. 130., 131., 132., 135.) rendkívül értékét emlegette.

Idegen volt tőle Csajkovszkij zenéje, hasonlóan Rimszkij-Korszakov muzsikája is. Magyarok is akadtak persze, de neveket nem mondanék. A lényeg az volt, hogy nem szívlelte az érzelgős modorban író szerzőket. Na, egyet mégis megemlítek (ezt már az irodalom területéről): igen gyengének tartotta Zilahy Halálos tavasz című regényét, amely a maga idejében nagy könyvsiker volt.

Nem szerette Tiepolo festészetét és Greuze édeskés zsánerképeit.

Érdekes volt, ahogy a szürrealista festészethez viszonyult. Azt kell mondanom, de aggályoskodó fenntartásokkal nemcsak érdekelte, szerette is!

* * *

Goethe-regényének (megjelent 1962-ben) eredetileg Arc és álarc között címet adta. Hangsúlyozta, hogy a „között” meghatározást - éppen Goethére vonatkozóan - lényegesnek tartja. A kiadó, főként az irodalmi osztály vezetője (emlékezetem szerint E. Fehér Pál) a „között” szót feleslegesnek tartotta, Miklós érvelését nem fogadta el, és elérte, hogy töröljék a címből.

Egyébként a regény kéziratával kapcsolatosan a kiadónál hosszadalmas, kiélezett vitái voltak. A sok huzavona idején otthon egyszer kifakadt előttem: - Mit bánom én, mi lesz a címe, tőlem lehet »Vörös sólet« is, csak jelenjen meg végre!

Íróilag nagyon sokat vesződött ezzel a munkájával: szerinte több olyasmit írt bele, amiről nehezen tudta elképzelni, hogy megjelenhet. És mégis sikerült.

Az anyaggyűjtés, a hozzákészülődés időszakában sikerült néhány hasznos dolgot prezentálnom neki, amiért nagyon hálás volt. Akadt köztük egy érdekes folyóirat, amely 1932-ben, Goethe halálának centenáriuma alkalmával jelent meg, és kitűnő tanulmányokat tartalmazott (Ortegától, Thomas Manntól, Hermann Hessétől és más jelenkori írótól).

Az Arc és álarc címlapjával szemben ott találjuk: „In memoriam Füsi József”. Miklós nagyon kedvelte őt, és méltányolta hűséges, odaadó ragaszkodását. 1960-ban, váratlanul bekövetkezett halála mélyen érintette. Rögtön elhatározta, hogy legközelebb megjelenő művét az ő emlékének fogja ajánlani. Megtette.

Hallotta, tudta, beszélt is róla, hogy 1957/67 között megjelent életrajz-jellegű és történelmi munkáit az olvasóközönség hajlamos főképpen Kodolányi és Passuth történelmi regényeivel összemérni. Nem sokat törődött a rivalizálssal, de azért foglalkoztatta. Legjobb emlékezetem szerint ez is késztette, hogy e műveinek „indoklásaképpen” amolyan ars poéticát írjon. Ez a Saturnus fia című Dürer-könyve kapcsán fogalmazódott meg, és a mű első kiadásában (1966) utószóként látott napvilágot. (A második kiadásban - 1989 - azonos szöveggel Tompa Mária előszóként előrehozta, éppen a szöveg fontossága miatt). A hozzá közel állók, akikkel beszéltem, mind egybehangzóan remeklésnek tartották.

A második kiadáshoz a Magvető kérte, hogy az első kiadás két példányát nyújtsa be, de Miklós ilyennel nem rendelkezett. Segítségemet kérte. Antikváriumban nem tudtam felhajtani egyet sem. Ekkor mentő ötletem támadt: megszereztem unokaöcsém példányát, másodikként pedig odaadtam a magamét. Természetesen kitéptem belőle a dedikációt tartalmazó lapot, hogy megőrizhessem. A helyzet tehát megoldódott, Miklós megkönnyebbült. Kis cédulán külön is megköszönte nekem. Szövegét idézem: „1988. I.11. Édes, egyetlen Tamásom - őrá jellemző páratlan kedvességgel = Dürer-regényem (tulajdonában lévő) dedikált (dedikáció nála maradt) példányát kölcsön adta »életművem« I. kötetének új kiadásához. CSÓK HÁLA CSÓK MIKLÓS * ”

A Saturnus fia - Dürer életregénye második kiadásával vette kezdetét Miklós életmű-kiadása a Magvetőnél. Miklós céduláján írt „kölcsön” kifejezés nem fedte a valóságos helyzetet, mert a kötetet széttrancsírozták, lapjait egyenként felragasztották a nyomda számára, úgyhogy a könyvnek befellegzett. A második kiadás 1989-ben jelent meg. Ezt már nem dedikálhatta... A könyvet Dolly és Tompa Mária ajánlásával kaptam meg.

* * *

1960 táján egy hétköznap délután mentem hozzájuk. Dollyt és Magdát találtam csak otthon. Beszélgetni kezdtünk. Miklós látogatóban volt valakinél, ahonnan kocsma érintésével jött haza. Túlfűtött hangulatban érkezett, de nem az alkohol hatására. Szemei a szokottnál fényesebbek voltak, s hangja feszültséget árult el. Nyomban nekifogott, hogy felolvassa, amit naplófüzetébe írt. Ilyesmi ritkán fordul elő. Ámuldozó csodálattal hallgattuk. Lenyűgözően hömpölygő próza volt, olykor szabad versnek tűnt, egy modern hitvallás, extatikus hangvételű irodalmi imádság, égi személyek bűvös szavak és jelzők köntösébe öltöztetve. Fojtott hangon, szaggatottan olvasta, egy-egy csúcshoz érkezve tompán felkiáltott. Nem tudok szó szerint idézni belőle, csak arra emlékszem, hogy amikor befejezte, mindhárman, akik hallgattuk, elnémultan, mint a megigézettek meredtünk rá.

Hibáztatom magam, hogy akkor, ott vagy hazaérve este nem firkantottam le a dátumot, hiszen ez kulcs lenne hozzá, mivel naplóról van szó. Jóval később kértem Miklóst, olvassa el nekem újra. Azt felelte, szívesen megtenné, de egyáltalán nem emlékszik rá. Mindig ilyen volt. Amit kiírt magából, az egyszerűen megszűnt számára. Csak az új gondolatok érdekelték és tartották szellemi izgalomban. Mégis meglepett, hogy erre az egészen különleges alkotására nem emlékezett. Ez a rendkívüli írás tehát számunkra elmerült, de ott rejtőzködik a napló-óceán mélyén. A 21. század valamelyik filológusa, mint alámerülő búvár majd rátalál.

„Olvasni fogok, csak olvasni! ...”

Munkájával szoros kapcsolatban nagyon sokat olvasott, amit „kötelező olvasmánynak” tekintett. Nem is egyszer lázadozott, és vágyakozva sóhajtott fel: - Ha túl leszek ezen (egy könyv vagy tanulmány írása közben), akkor olvasni fogok! csak olvasni, a magam kedvére, amit én választhatok és nem folyton-folyvást, amit fogyasztanom kell! - Élvezni szerette volna az olvasást, megszabadulva a munkához kötelességszerűen olvasandótól.

Ilyen magaválasztotta olvasmány volt Dosztojevszkij Félkegyelmű című regénye. Német fordításban olvasta. Anyósának könyvtárából származott. Egyik délután hosszasan mesélte nekem a cselekményt. Arcán gyakran mutatkozott csodálkozása, mintha ezt mondaná: „No de hogy a csudába történhet ilyesmi?” - Irodalmi értéke felől kétkedő volt. Én elolvastam a regényt (magyar fordításban), de meg kell vallanom, Miklós elbeszélésében jobbnak tűnt.

1950 táján együtt néztünk egy gyűjteményt, amely világhíres személyek névaláírásait tartalmazta, egy széjjelbontott női legyező lemezkéin. A századforduló idején divatban volt az autogramgyűjtésnek ez a módja. Amikor Jókai Mór nevéhez értünk, Miklós arca teljesen elváltozott. Mintha mágikus tárgy bűvölné el. Jókait, mint regényírót rendkívül csodálta. Hosszasan és némán rámeredt az író keze vonására.

A hatvanas évek elején modern témájú regény megírásának gondolata foglalkoztatta. Elhatározta, hogy elolvas (újraolvas) néhány művet a század nagy prózaíróitól. Így került sor többek között Marcel Proust grandiózus művére[26]. Elmondta, hogy először egyetemista korában, az „Enyedi” balkonján olvasta, másodízben a budagyöngyei teraszon ülve.

Egyik legjelentősebb szellemi mesterének Halász Gábort tekintette. Ezen kívül nagyon szoros szellemi rokonság fűzte Szerb Antalhoz és Németh Lászlóhoz is.          

Amikor a Magvető és a Szépirodalmi kiadó közös vállalkozásban elkezdte kiadni Krúdy Gyula műveit (amelyet az olvasók a kötés színe miatt csak „a barna”-ként emlegettek), úgyszólván valamennyi kötetet megvette és nagy élvezettel elolvasta. A legnagyobb elismeréssel a Purgatórium és a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban kisregényekről (az utóbbi töredék), valamint az Asszonyságok díjáról nyilatkozott beszélgetéseink során. Amikor megjegyeztem, úgy érzem, hogy a jó dolgait italtól befolyásolt állapotban írta, Miklós a leghatározottabb ellenvéleményen volt: ő pont az ellenkezőjét érzi, semmiképp sem ital hatására születtek a legjobb írásai.

Jóval később ismét szóba kerültek Krúdy írásművei. Beszéd közben, rövid hallgatás után egyszer csak - legnagyobb meglepetésemre - egyetlen szót mondott: - Monoton. - Vitatkozni nem akarván elfojtottam felszisszenésemet. Megkockáztathattam volna, hogy a műalkotások monoton voltának értelmezése igencsak kényes kérdés.

A hatvanas években elolvasta Tersánszky Józsi Jenő mindazon művét, amelyhez hozzáfért (nem volt kevés!), - nem győzte dicsérni.

Kortársai közül igen nagyra becsülte Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós és Weöres Sándor költészetét. De nemcsak a legjelesebbek iránt volt elismeréssel. Például, még az ötvenes években egyszer Pásztor Béla Méregkóstolók című verseskötetével (megjelent 1939-ben) a hóna alatt érkezett haza, - éppen náluk voltam. Elragadtatva nyilatkozott a versekről, megjegyezve, hogy nem csak azok tartozhatnak a jó költők sorába, akiket „irodalmilag hivatalosan” kiválóságnak tekintenek.

Nagy élvezettel olvasta a válogatott Erzsébet-kori drámákat[27] . Néhány műről kimondottan áradozott és felolvasott belőlük vad, szenvedélyes jeleneteket.

Olykor egy-egy új regényről is beszélt nekem, mely akkoriban jelent meg. Szerette ezeket a „tartalmi ismertetések”-et. Sikerült gusztust keltenie a könyv iránt. Megesett, hogy megvettem és elolvastam. Az ismertető elbeszélése nem egyszer jobban tetszett, mint maga a könyv. El kell mondanom azt is, hogy véleményünk nem mindig egyezett.

A budapesti angol nagykövetség fogadásain többször is részt vett meghívottként. A követség elküldte címére a Times Literary Supplement számait. Ebből - mint mondta - tájékozódni tud, mik jelennek meg a nyugati irodalomban, s általában mi történik az irodalmi életben. A cikkeket magas színvonalúnak tartotta, - ezekről többször is beszélt nekem.

Hatásokról beszélgetve visszaemlékezett fiatal férfikorára, amikor a 20. századból számára a legmélyebb gondolati-művészi élményt Joyce Ulyssese, Proust regényciklusa, Thomas Mann prózája, Spengler történelemlátása és Toscanini dirigálása jelentette. Freudot jelentősnek tartotta, de nem volt rá különösebb hatással. Valaminek az eltúlzását, túlértelmezését érezte a bécsi doktor óriási, tudományos életművében, s kifigurázó szándékkal még hozzáfűzött valamit. Karosszékében ült, egyik vállát lefelé hajlítva, karját és kezét ernyedten lógatva mondta: - Azért, mert így tartom magam, abból nem a legjobb dolog mindjárt arra következtetni, hogy egyik nagyszülőm degenerált arisztokrata volt.

Ha irodalmi körökben olykor szóba került, hogy kik a 20. század első felének legjelentősebb prózaírói, akkor elsősorban Marcel Proust, James Joyce és Thomas Mann neve hangzott el. Ezzel Miklós lényegében egyetértett.

Irodalomról folytatott behatóbb beszélgetéseink idején a három nagy alkotó közül már csak Thomas Mann élt, - a világhírnév abszolút magasságában. Írásművészetét Miklós nagyra értékelte. Késői műveinek köteteit (Doktor Faustus, Der Erwählte, Die Betrogene) [28] idehaza az elsők között szerezte meg és olvasta el. Véleményét figyelve az óvatosan fogalmazott fenntartásait is kihallottam. Mindig éreztem „valamit”. Mi volt ez? Lassan jöttem rá: nem Mann művei jelentették számára a „gondot”, hanem az, hogy érezte, a Mann-i színvonaltól nem távol eső kapacitású és elismertségű író lehetne a maga tehetségével és felkészültségével, de a nyelvi korlát és a háború következményeként keletkezett elszigeteltség ebben meggátolja. Nem irigykedés volt! Csupán a tehetetlenség érzése, hogy jogos lehetőség köréből záródott ki! Ezt így soha nem mondta ki. Csak kiérezni lehetett szavaiból.

* * *

Miklósnak rendkívüli nyelvérzéke is volt. Olvasott, írt és beszélt angolul, franciául és németül. Kissé tudott olaszul is. Olvasott latinul és görögül. Némileg héberül is tudott. Az ötvenes években segítséggel, de főleg a maga erejéből megtanult oroszul annyira, hogy a Kossuth Közgazdasági Technikumban tanítani tudott.

Ilyen nyelvtudás mellett volt egy érdekes szokása. Magyar vagy idegen név külön leírása előtt azt még egyszer alaposan, szinte betűzve olvasta el és fokozott gonddal írta le. Irtózott egy névnek esetleges helytelen leírásától, mert azt az illető személy súlyos megsértésének tekintette.

Tízezernél több...

Miklós könyvei, képes albumai egyre gyarapodó mennyiségének elhelyezése nem csekély gondot okozott. A helyzetet a folyamatos változás állapota jellemezte. A könyveket tartó polcok száma növekedett, mintha a tároló-rendszer egy fejlődésben lévő élő szervezet lett volna. De ez a növekedési folyamat megszakításokkal történt.

Nagy mennyiségű könyv került a lakásba Dolly édesanyjának elhunytakor. Zömében németnyelvű könyvek voltak.

Emlékszem egy időszakra, a hatvanas években, amikor Miklós óriási íróasztalán több sorban álltak a könyvek. Az asztal tele volt, csupán egyik sarkán maradt kicsinyke hely. Ez hosszú ideig, kb. két évig tarthatott. Egy alkalommal, amikor beállítottam hozzá, Miklós az íróasztalához vezetett, melynek felülete teljesen szabad volt, és szinte diadalmasan mondta: - Ez kell, így helyes, az íróasztal írásra való! - Két év múltával rájöttél erre, gondoltam, de nem mondtam ki.

A sötét sárga, vastag üvegből készült tartó, melyet a család „hajó”-nak nevezett, az is általában Miklós íróasztalán állt. Ebbe került minden olyan írás, nyomtatvány, amely nem állt különös becsben: meghívók, reklám-lapok, házi üzenetek, elszámolások, prospektusok, cédulák, kevésbé fontos levelek és ehhez hasonlók. Amikor megtelt a tartó, a paksamétát összekötötték és szekrénybe rakták. Nagyon sok ilyen köteg lehet. Majdani Szentkuthy-biográfia írója számára kincseket is rejthet

Előfordult olyan periódus is, amikor a könyvek a földön, élükre állítva sorakoztak, néhol több sorban, itt-ott akadályozva a közlekedést.

Polcok készülgettek. Rendszerességről szó sem lehetett. Voltak szebb és kevésbé sikerült polcok, állványok. Magda házilag barkácsolt deszka-lapokból, kartonpapírból hanglemeztartót. Díjazni nem lehetett, de a célnak megfelelt.

A könyvek, albumok, mappák, folyóiratok, kiadványok száma nyomasztóan szaporodott, és rendezetlenségük a mennyiséggel arányosan nőtt. A hatvanas évek közepén jártunk. Vas István már jóval korábban megállapította, hogy az írók közül Szentkuthynak van a legnagyobb, de egyben a legrendetlenebb könyvtára. Mit mondana, ha most látná? - gondoltam.

Olykor felvetődött egy rendcsinálás művelete. Propagátora lettem. Maximálisan segítenék - jelentettem ki. De Miklós eleve elutasító álláspontra helyezkedett. Némileg felindulva mondta: - Mit akarsz? Itt semmit se tudsz csinálni! Nincs hely, a falakat nem lehet kijjebb tolni! - Azt bátorkodtam válaszolni, hogy adott helyen belül lehetséges rendet teremteni anélkül, hogy újabb területre lenne szükség.

- Dehát nem érted? Ez egy kialakult helyzet, amin már nem lehet segíteni - ismételgette csökönyösen. Sejtettem, ebben hangot kapott az is, hogy nem fűlt a foga egy munkaigényes rendbe rakáshoz.

Egy vasárnap délelőtt a barna óriás-fotel melletti polc két-három sorában az állva, fektetve, bepréselve, kiforgatva gyötrődő könyveket rövid idő alatt rendbe tettem. - Kérlek, Miklós, nézz ide! - mondtam, miközben külön raktam az oda nem tartozókat. Némán nézett. Amikor kész lettem, halkan megszólalt: - Tényleg, ez egészen másképp néz ki.

Ami egy meggyengült fronton szokott bekövetkezni, megtörtént az áttörés. Attól kezdve, kisebb-nagyobb akciók keretében folyt a rendezés. A hetvenes évek közepén csatasorba álltunk Andrással, ezermester unokaöcsémmel. Miklós költségére közel húsz darab, egyenként három-polcos állványt vásároltunk, amelyeket aztán unokaöcsém részben átalakítva egybedolgozott és az előre kialakított helyeken a falhoz rögzített. Komoly eredmény született akkor: a lakásban szabadon csellengő, tornyosuló összes könyv elrendezetten sorakozott a polcokon.

Napjainkra korszerű, üvegezett, több igen tetszetős könyvespolc-rendszer áll szerte a lakásban. Nagy mértékben Tompa Mária gondoskodásának és a Szentkuthy Alapítványnak köszönhetően. (Miklós szobájában természetesen megmaradtak az ő eredeti könyvszekrényei és polcai). A Szentkuthy-könyvtár szakszerű katalogizálása jelenleg folyik. Az már most megállapítható, hogy az állomány meghaladja a 15 ezer kötetet.

Miklós hangoztatta, hogy a könyv belső értéke és mint tárgy számára együttes érték. Egy ízben Budagyöngyére menet, a házhoz közel, az utcán összetalálkoztam vele. Hazafelé tartott. Kezében vaskos könyv, Ferdinand Gregorovius: Athen und Athenais. Schicksale einer Stadt und einer Kaiserin im byzantinischen Mittelalter [29] . Vászonkötése élénk piros, tábláján aranyozott betűk, - kifejezetten szép könyv volt. - Most olvasom, nagyon szeretem. Elvittem magammal sétálni - jegyezte meg.

Könyvtárrendezéseink egyike alkalmával lettem figyelmes, hogy számos kötet saját olvasó-jelzője - melynek vége kötészetileg rögzül a gerinc felső széléhez - az egyes könyvek alján lóg ki. Ezáltal a puha, textíliából készült jelzők a polcokról magukba szívták a port, a szennyeződést. Rosszallásomat fejeztem ki és tájékoztattam, hogy gondos könyvgyűjtő az ilyen jelzőt mindig a kötet oldalán (és nem az alján) hajtja ki. Figyelemmel hallgatott végig, és nyomban utána elkezdte a maga színjátékát. Ha a rendezés során olyan könyv került a kezébe, melynek jelzője alul lógott ki, rögtön egy rajtakapott és megszeppent bűnösként viselkedett. Dollynak, vagy Máriának odasúgta (persze úgy, hogy én is halljam) - Jaj, gyorsan, helyreigazítani, oldalt csüngjön, vigyázat, hű, csak észre ne vegye Tamás, hogy mi volt itt! - És komédiázott tovább, mintha árgus szemekkel figyelném, helyesen jár-e el. Olykor teátrális mozdulattal illesztette helyére a jelző-csíkot, szinte az orrom alá nyomva a könyvet.

Ha egy keresett könyvet nem talált meg rögtön a polcon, azonnali reakciója az volt, hogy ellopták. Számos ilyen eset fordult elő. Egyike ezeknek:

A zongoraszobában Dollyval és Magdával beszélgettem. Miklós lendületesen jön ki a könyvtárszobából. Öles léptekkel ér elénk, majd indulatosan megszólal: „Nincs meg Jacobus de Voragine Legenda Aureája![30] Már megint eltűnt egy könyvem! Dehát kik járnak ide? Kik vihették el?”

Nyugtatgatom, aztán bemegyek a könyvtárba. Ismertem a könyv helyét, jellegzetes gerince miatt is hamar megtaláltam. Ő egy pillanatra irányt téveszthetett. Odaviszem neki, így komédiázva:

- Mondd Miklós, ameddig megtaláljuk, jó lesz helyette ez is?

- Micsoda? Mit beszélsz? - hebegi és úgy mered a kötetre, mintha látomás lenne. - No de hát hol volt idáig? Mi történt? Kinél volt? - záporoznak a gyors, nem éppen higgadt kérdések. Aztán megnyugszik a könyv lapozgatása után. Később már egyetlen szót sem szól a dologról.

Miklós az ötvenes évek óta többször hangsúlyozta, hogy könyvára szerves egységet képez naplóival, mert dátumszerű keresztutalások vannak könyveiben a naplóira, és viszont. Ezért halála után egész könyvtára naplóival egyben őrzendő.

Az olvasás szinte elképzelhetetlen volt számára anélkül, hogy fontosnak, jelentősnek tartott, őt érdeklő részleteket különféle jelölésekkel ki ne emeljen, alá ne húzogasson. Tömör marginális megjegyzéseket is tett, felkiáltó- és kérdőjeleket alkalmazott, nyilakkal utalt összefüggésekre, bekarikázott, stb., stb. Mindez szerves részét képezte az olvasmányba való belemélyedésének.

Tőlem kölcsönvett könyvekbe is tett ilyen jelzéseket, majd amikor visszaadta a könyvet, megértő elnézésemet kérte. Mit mondjak? Megértő elnézéssel voltam.

Nagyon szerette a francia Skira kiadó sorozatban megjelentetett köteteit, melyek a festőművészet nagy alkotóit mutatták be. Ezek nem albumok, hanem aránylag kis könyvek. A kötetek egy-egy művészről szólnak, jó minőségű kisebb színes reprodukciókkal. A háború után a Váci-utcai idegen nyelvű könyvesboltban lehetett kapni. Miklós valamennyi fellelhetőt megvásárolta. A 40-es, 50-es években gyakran olvasta és nézegette a köteteket. Néha velem együtt is. A szövegekkel kapcsolatban az volt a véleménye, hogy ez a kiadó „rózsaszínű”. Az akkori idők politikai légkörét tekintve nem lehetett véletlen, hogy Magyarországon árusították.

Egyik látogatásom alkalmával, 1986-ban, hatalmas és gyönyörű Karl Spitzweg-album[31] feküdt Miklós előtt a terasz asztalán. Meglepődtem a festő iránt felébredt érdeklődésén.

- Emlékszel - mondtam - 30-40 évvel ezelőtt elutasító fölénnyel fordítottunk hátat az effajta festészetnek?

Csendesen, a bölcs megértés hangján válaszolt:

- Te, ehhez meg kell öregedni. - Hálás voltam ezért a válaszért, mert megvilágosította bennem, amit nem egészen értettem, hogy miért kezdettek tetszeni nekem Spitzweg képei és miért fogtam hozzá gyűjtésükhöz.

Aztán így folytatta: - Öregen nem mást, hanem másképp lát az ember. Megért bizonyos kifejezési módokat, és összefüggéseket is. Ennek a müncheni festőnek a képei első pillantásra idillikus és megható jelenetek, semmi több. De ha elmélyülten nézzük, találunk bennük jóval többet is: szellemes gúnyolódást, jóízű humort, mérsékelt együttérzést, a tragikomikusnak hatásos ábrázolását.

Brátságok, igazi barátok...

Nem volt ritka náluk a társaság. Néha nagyszámú is. Írók, művészek, barátok, rokonok, rajongók, ismerősök. Attraktív hölgyekre is emlékszem (nem csekély számban), akik gyakran jelentek meg a lakásban.

A barátok közül néhányan megmaradtak az emlékezetemben: Borsos Miklós szobrász és felesége, - velük igen jó kapcsolat alakult ki, később elhidegült, de okát nem ismerem. Szabó Lőrinc, a költő ugrásnyira, a Volkmann utcában lakott. Miklós rendkívül nagyra értékelte Lőrinc költészetét, mint embert kevésbé. Kállai Ernő - becenevén: Ubul - művészettörténész, a háború előtt sokáig dolgozott Németországban a Bauhaus-csoportosulásban. Elbúcsúzásakor rendszeresen így szólt: „Na, igyuk meg a Szent János áldását!” - Miklósnak különösen tetszett, hogy „áldását” mondott „áldást” helyett, ahogy legtöbben.

Vajda Endre irodalomkritikus, az elsők egyike, aki Miklós magas írói kvalitását felismerte és méltatta. Supala Géza kiváló zenész és politikai színezetű, szellemes rigmusok szerzője. Kelemen Emil festőművész, aki remek portrékat is készített Miklósról és családtagjairól. Gogolák Lajos, markáns arcélű író, szociográfus. Füsi József író, akkoriban az olasz gimnázium tanára, majd igazgatója, rendületlen híve volt. Az ő ragaszkodása tűnt erősebbnek, de Miklós is határozottan kedvelte őt. A budagyöngyei hölgykoszorú egyik, rubensi idomú, előkelő tagja így nyilatkozott róla Miklósnak: „Füsi a maga Eckermannja”. Nagyobb tanulmányt (könyvet?) tervezett írni Szentkuthyról, ami tudomásom szerint nem készült el. Ötvenegy éves korában, váratlanul elhunyt, ami nagyon megrázta Miklóst. Arc és álarc című könyvét (1962) emlékének ajánlotta.

Ragaszkodó barát volt Kosztolányi Ádám, a nagy költő fia. Furcsán hullámoztatott hangon, kissé vontatottan beszélt. Igen olvasott volt. Eredeti dolgokkal tudott kirukkolni. Például ilyen viccei voltak: - Te, Miklós, úgy hallottam, hogy megfilmesítik a Prae-t, és Bilicsi Tivadar lesz a Prae! - Hatásosan előadott történetkéi, amelyek olykor meghökkentő csattanóval zárultak, nagyon szórakoztatták Miklóst. Kunszery Gyula, tanártársa az Árpád-gimnáziumban, költő, újságíró, többnyire visszafogottan viselkedett.

Az irodalmat és a művészeteket érintő tartalmas beszélgetésektől a commedia dell’arte művelésén keresztül a szellemes mókázásokig sok minden történt Budagyöngyén. Előszeretettel játszottunk. Miklós felvillanyozódott és gyerekesen örült, ha valamilyen játék kezdődött. Lehetett bármi, csak valamilyen játék legyen. Gyakran „üzemelt” gyönyörű, szerényebb kaszinóba is beillő rulettje, a hozzávaló táblával, amelyen a téteket lehetett elhelyezni. Nagy, borostyán kockájával is sokszor játszottunk. A kártyát nem szerette, sosem láttam kártyázni. A sakkot kedvelte, de csak vonakodva ült le velem játszani.

Előfordult, hogy az órák elröpültek, éjfél jóval elmúlt, és én ott aludtam náluk. A nagy lakásban akadt hely.

Nem maradt ki az élő zene. Abonyi Zsuzsa művésznő egyik felejthetetlen játékára emlékszem igen élesen. Bach „Kromatikus fantázia és fugá”-ját adta elő Miklósék zongoráján.

Eősze László, az ismert zenetörténész volt a Doktor Haydn regény lektora. Bensőséges barátság alakult ki köztük. Gyakran látogatta meg Miklóst felesége társaságában.

Miklós élénken érdeklődött a természettudományok iránt: matematikát, modern fizikát, csillagászatot és zenét is elemi iskolai barátjától, az egyetemi tanár és polihisztor Földes Istvántól tanult komoly rendszerességgel.

Baráti körben sok érdekes eszmecserének, különös hangulatú morfondírozásnak voltam fültanúja. Álljon itt egy a sok közül, ami megmaradt emlékezetemben: az emberi agy a természet sokmilliárdnyi „termékének” egyike. Lehetséges, hogy benne a gondolatok burjánzása olyasvalami, mint egy megbetegedés?

Irodalmi életünk két jelentős személyéhez - Kabdebó Lóránt és Réz Pál - fűződő barátságának ékes bizonyítékai a velük folytatott bizalmas beszélgetések is, amelyekről korábban már szóltam.

Szemethy Imre grafikusművész a szorosabb baráti köréhez tartozott. 1976-ban, a Helikon Galériában állította ki húsz, Szentkuthy-művek ihletésére készített rézkarcát. Miklós akkor gyengélkedett, nem volt jelen a megnyitón. Dolly ment el, és én lehettem a kísérője. A tárlat végeztével a rézkarcok, ajándékként Miklós tulajdonába kerültek. Tudomásom szerint Szemethy Imre könyvtárában számos Szentkuthy-mű két példányban van meg: 1) dedikált kötet, 2) olvasó-kötet.

A játék-, és mesevilágot színes rézkarcain megjelenítő Gross Arnold iránt táplált barátságát kiérezni a „Karácsonyfa-opusz” című írásából (1976) is.

A hatvanas években egyszer említést tett Gábor Miklós, nagy színészünk látogatásairól, és beszélgetéseikről. Meglepő volt számára, hogy milyen alapos tájékozottságot árult el a műveiről. A Hamletet több alkalommal is megnézte, amikor Gábor Miklós volt a címszereplő.       

A hetvenes években Magyar professzor adjunktusa, dr. Büki Béla lett Miklós háziorvosa. Mély barátság alakult ki Miklósék és a Büki házaspár (feleség: Bogdán Hajnal grafikus művész) között.

Bizarrnak találtam, hogy a család bizalmas barátját (bájos, okos lány) alig leplezve a saját nevén szerepeltette a Sz.O.B. egyik kötetében. Történelmi figuraként élteti a lányt, de a portréja „naprahűen” reális. A fényűző transzponálás írói lételeme volt.

1946-ban történt. Az „Európai Iskola” elnevezésű csoportosulás, amely a modern művészetek népszerűsítője kívánt lenni itthon, már javában működött[32] . Kezdeményezésükre gyűltek össze egy alkalommal ifjabb és korosabb művészek, írók, valamint érdeklődők, amolyan kötetlen beszélgetésre Szentkuthy Miklós írói munkásságáról. A színhely Anna Margit festőművésznő műterme volt, valahol a Dohány-utcában.

Miklóssal együtt mentünk oda. A Nagykörúton haladva egyszerre csak azt látom, hogy a magasba emeli mindkét karját. Lefelé görbített kézfejekkel, mintha ragadozó karmai lennének. Megnyújtja lépteit, majd utoléri az előttünk haladó hölgyet, és lecsap a vállaira. Az megrémül, de amikor meglátja Miklóst, nagyon megörül a találkozásnak. Madarassy Zsuzsa írónő a hölgy. (Emlékszem, volt egy sikeres könyve: Akik kihullottak Isten tenyeréből.) Rövid, kedves hangú beszélgetés, majd megyünk tovább.

A műterem természetes egyszerűségében mutatkozott, bútor szinte nincs, mindenki a földre telepszik. Sok a fiatal, de vannak középkorúak is. A hangulat oldott. Az összejövetel valamilyen felolvasással kezdődött. Aztán különösebb bevezetés nélkül Miklós kerül a fókuszba, pontosabban az írásművészete. A Praet az Európai Iskola jó néhány tagja a modern szellem „bibliaszerű” iratának tekintette. Miklós az időben túl volt e műve alkotói világán és már a Szent Orpheus Breviáriuma eszmekörében élt. Pedig a beszélgetés centrumában leginkább a Prae állt. Füsi Jóska beszélt hosszabban, majd Mezei Árpád elemezte nagyon intelligensen a könyvet, és idézett is belőle. Mások is hozzászóltak. Úgy emlékszem, Sirató Károly költő is. Miklós sztár volt, a délután „nagy száma”! A végén ő is elmondta a maga nézeteit, némileg visszafogottan.

Az összejövetel után, magától értetődött, egy közeli kocsmába mentünk.

Az Európai Iskola Miklós számára csupán lehetséges fórum volt. Szerették volna tagjaik közé megnyerni Szentkuthyt, de ő nem kötelezte el magát, mint ahogy soha sehova. - Ez a társaság kapóra jön nekem. Itt beszélhetek, előadhatok, de többet nem nyújthatok! - mondta.

Az Európai Iskola 1946 nyarán, saját galériájában (IX. kerület, Üllői út 11-13., MNDSz-helyiség) tárlatot rendezett, amelyen absztrakt és szürrealista alkotásokat állítottak ki. A helyiség korábban nagy lakás lehetett, amelynek egykori szobáit kisméretű bemutató termekké alakították ki. Miklóssal kettesben mentünk el a kiállításra. A mostani Petőfi-hídtól kissé délebbre ponton-híd állt, amelynek budai hídfőjéig közlekedett a 61-es villamos. Átkelve a hídon a Lónyai-utcán mentünk végig, Vasárnap volt és nagy hőség. A környék úgyszólván teljesen kihalt. Késésben voltunk, úgyhogy az utcán száz métert könnyen futva tettünk meg. Ebből komédiát rögtönözve kiáltottuk: „Reális rohanás a szürrealitás felé!”

Azon a tárlaton „pofa-vizitet” tartott, jobbra-balra fordulva váltott néhány szót. Összetalálkoztunk Hamvas Bélával, aki igen komolyan szemlélődött. Miklós bemutatott neki. Fejformája, arcvonásai egy indiai aszkéta benyomását tették rám. Testtartása, beszédmodora meglehetősen merev volt. Arra a kérdésre, hogy mi célból van toll a kezében, azt felelte, hogy feljegyzéseket készít, mivel itt igen lényeges látnivalók vannak. Hamvas nagy híve volt az absztrakt művészetnek, és - felfogása szerint - az ahhoz szorosan kötődő meditációnak. Miklós udvariasan, figyelmet mutató arccal hallgatta, nem árulva el őszinte véleményét.

Hazafelé meglátogattuk Kunszery Gyuláékat, akik Lágymányoson laktak. Nem akarván üres kézzel menni, az arrafelé sűrűn sorakozó grundok egyikén kihúztunk a földből egy kisebb bokornak beillő lombos gazt és letisztogattuk, úgyhogy elég tetszetős lett. Az asszony (francia nő) kedvesen és vidáman, Kunszery kényszeredetten fogadott bennünket. Beszélgettünk, tréfálkoztunk, és nemsokára távoztunk.

Kunszery később megözvegyült. Egyetlen fiúgyermekük nem volt egészséges, és bőven akadtak gondok vele. Kunszery nagybetegen került kórházba. Rokonsága nem sokat törődött vele. Dolly, mint egy irgalmas angyal rendszeresen látogatta. A betegtársak azt hitték róla, hogy a felesége. Dollytól tudom, Kunszery tisztában volt vele, hogy menthetetlen. A kórházi ágyon halt meg. Miklós a barátját, tanártársát, az 1944-es keserves esztendőben „politikai fegyvertársát” vesztette el benne.

Miklós szavaiból, emlékei elbeszéléséből, továbbá számos eseményből szerezhettem tudomást arról, hogy úgyszólván valamennyi jelentősnek mondható író-kortársát személyesen ismerte, és még a „középmezőnyből” is sokakat. Többükkel állt baráti kapcsolatban. Közülük néhányat, Miklós révén, személyesen ismertem.

Vas István, a költő zsidó vallásban született, felnőtt korában kikeresztelkedett és Miklós volt a keresztapja. Túl ezen, eléggé szoros barátság is összefűzte őket. Miklós egyik előadásán, amelyet 1945 nyarán az ún. Szabad Egyetemen tartott, megjelent Vas István is. Nevét, költőként jól ismertem, de addig soha se láttam őt. Az előadóterem előtt gyülekeztünk, mikor hallom, hogy valaki mondja a nevét. Kissé félrevontam Miklóst és halkan megkérdeztem, hogy ez a költő Vas István? Miklós erre, a saját szórakoztatására harsányan válaszolt: „Igen, ő a költő Vas István!” - Persze a körülöttünk állók mind, köztük Vas is hallották. Ekkor mutatott be neki.

Az előadás után - és ezen kívül még több alkalommal is - hármasban elmentünk valamelyik kocsmába iszogatni és hosszasan elbeszélgetni. Egy ízben ősszel, amikor mustot is mértek, kitaláltunk egy keveréket: 1 deci bor + 1 deci must + 1 deci szódavíz, és elneveztük triásznak. Finom volt.

Vas Istvánt nagyon rokonszenvesnek találtam. Gyakran megnyilvánult beszédmodorában egyfajta hebegés. Érezni lehetett, hogy nem beszédhiba, hanem közölnivalója élt sűrítetten benne, ami feszültséget okozott. (Sajnálom, hogy az író iránt táplált tiszteletemen túl nem kerestem vele a szorosabb).

Miklós és Vas idővel eltávolodtak egymástól, de egyáltalán nem haraggal, csupán egyiküknek sem volt szüksége a közelebbi kapcsolat ápolására. Miért? Érzékeny művészeknél ez sokkal bonyolultabb, mint egyszerű embereknél. Számos összetevője van, mely olykor fokozottan jelentkezik.

Miklóstól nem egyszer hallottam, hogy nem tetszik neki Vas István (jobb szó híján) irodalmi mohósága. Gúnyolódott is, így szólva egy fiktív antológiáról: „Összegyűjtötte, a szöveget gondozta, sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta, az előszót és a bevezetést írta, a magyarázó utószót készítette Vas István.” (Ehhez hozzáfűzhetném: ha tehette, hogy az átlagost felülmúlón szerepeljen az irodalmi életben, miért ne tette volna? Kitűnően írt, nyelveket tudott és széleskörű műveltséggel rendelkezett).

Tudok egy pénzkölcsönkérési ügyükről is, amikor Vas Istvánnak nem csekély jövedelme volt. Miklós kért tőle, de Vas megtagadta a kölcsönt. Miért, nem tudom. Úgy hallottam, később mégis adott, de a részletek előttem homályban maradtak.

Vas István a hetvenes évek elején írta visszaemlékezéseit. Miklós akkoriban hosszantartó depresszióval küszködött. Vas azt üzente neki, ne legyen elkeseredett, mert most ért el oda, hogy Miklósról ír. Ezt nem egészen értettem. Miért lehet felvidító Miklós számára, hogy éppen Vas ír Szentkuthyról, mint felfedezendő íróról.

1988 nyarán, Miklós gyászmiséjén Vas István is jelen volt. Nem mentem oda hozzá. Harminc éve, hogy utoljára találkoztunk. Valószínűleg magyarázkodnom kellett volna, ki is vagyok, honnan ismerjük egymást. A rekviem után a közelébe kerültem, miközben beszélgetett valakivel. Hallottam megjegyzését: irigyli Miklóst, hogy ilyen szépen halt meg, ő már csak egyet kíván, ami (Zrínyi Miklós jelmondát kissé átalakítva) így hangzik: mors bona nihil aliud. - Nem tudom, milyen halál adatott neki.

Szoros barátság fűzte Frank Frigyes festőművészhez és feleségéhez, Mimi asszonyhoz. Gyakran járt náluk látogatóban. A Pasaréti-út legelején laktak. Három-négy szobájuk egyikét a műterem foglalta el. Az ötvenes-hatvanas évek sivárságában Miklós ezt a lakást szigetként emlegette. Nemcsak azért, mert szabadon beszélhetett mindenről, hanem a légkör miatt, amit a házaspár stílusa teremtett, - vendégszeretet, jó modor, értelem, művészet-rajongás. Néhányszor elvitt engem is Frankékhoz. Tökéletesen megértettem, miért tartotta szigetnek.

Tömött, ősz bajusza, sas-orra jellegzetessé tette a festő külsejét. Tagoltan beszélt. Rekedtes, elég erős hangjában volt valamilyen furcsa dallamszerűség. Miklósról 1949-ben készített olajfestménye kiváló alkotás, bizonyára kimagaslik a Szentkuthy-portrék sorából.[33]

Frank előszeretettel hordott kalapot, ami jól illett egyéniségéhez. Miklós nevetve mesélte nekem, hogy egyszer korán állított be hozzájuk. Frici a hallban ült, fején kalappal, előtte az asztalon tálca és éppen borotválkozott, miközben hízelgőnek nem mondható megjegyzéseket tett a nagy forradalmárra, akinek alakja sötét árnyékot vetett korunkra.

A Csók István Galériában megrendezett kiállításának (1958) katalógusába Miklós írt hosszú, méltató szöveget. Székesfehérváron, 1965-ben rendezett kiállítását Miklós nyitotta meg.

A festővel riportot készítettek, melyben életművéről nyilatkozott, s ezt a televízió 1969-ben sugározta. Miklós gyűlölte a televíziót, nem tűrte a lakásban. (Később mégis vettek, kifejezetten Dolly kedvéért). Eljött hozzánk Dollyval együtt, hogy megnézzék az adást. Korábban érkeztek, amikor a tv még ökölvívó mérkőzést közvetített. Miklós fokozott figyelmet színlelve nézte a két öklözőt, majd megkérdezte: - Melyik lehet a Frank Frici?

A Bezárult Európa című naplóregényében Miklós megírta a házaspár portréját, természetesen történelmi miliőbe transzponálva.

A nők. A NŐK...

... Miklós életében nagyon fontos helyet foglaltak el.

Abban a tekintetben, hogy milyen nő tetszik nekünk, az ízlésünk merőben eltért egymástól. Ez több - a baráti beszélgetés keretén belül maradó - vitatkozás eredője lett. Miklós ideálja a mondén, attraktív, a kozmetikumokkal nem takarékoskodó nő volt. Számára a hétköznapi csinosság semmit se mondott. Inkább ellenérzést keltett benne. Álljon itt egy eset. A Nagylaci vendéglőben ültünk. A közvetlen szomszéd asztalnál három nő foglalt helyet. Egyikük húsz év körüli, szőke, banálisan csinos arcú lány. Viselkedése oldott, vidám. Nekem tetszett. Miklós háttal ült nekik. Csendesen mondom neki, hogy nagyon csinos lány ül mellettünk. Kicsit várt, majd egyenletes lassúsággal fordította hátra felsőtestét. Mintha lassított filmet láttam volna. Kifordulva körbenézett, ismerős keresését imitálva, majd visszafordult és halkan mondta:

- Nem látom.

- Pont mögötted, hárman vannak! A szőke az - adom újra a tájékoztatást. Némi várakozás után megismétli az előbbi mozgás-sort, majd rám tekint, szemei tágra nyílnak, megnyúlt arca döbbent csodálkozást fejez ki:

- Eeeez??!!

Az terjedt el róla, hogy valamilyen bűverővel rendelkezik. Ezek nagy szavak csupán. Szuggesztivitása volt elsősorban hatással a nőkre, és ehhez kapcsolta sajátságos taktikáját. Felfokozott érdeklődéssel tekintett a meghódítandó nőre, szinte rányílt. Amikor szólt hozzá, érdeklődött felőle, vagy (kezdetben szordínóval) bókolt neki, úgy volt jelen mellette, mintha teljesen körülvenné, pedig meg sem érintette. És a téma szakadatlanul csak az a nő lehetett. A sminkje, a hanglejtése, ruhájának fodrai, és hogy a keze formáját mintha Tiziano mintázta volna, és amikor letette kalapját, a hajtincsei szebben bodorultak, mint legutóbb, és a most rávillanó napfény milyen érdekessé teszi, és hogy ilyen frizurát csak egy rendkívül választékos ízlésű nő visel, és úgy hallotta, hogy az Adriai tengerhez utazik, és ott milyen érdekes lesz, lebarnul, és miután hazaérkezett, remélhetőleg sokat fog mesélni... - mindezt és ehhez hasonlókat folyamatosan, meggyőzően hangsúlyozta, úgyhogy nem lehetett nem elhinni, és a nőt mintegy önmagával babonázta meg.

Egy beszélgetésünk alkalmával azt fejtegette, hogy az első bizalmas együttlét betetőzését lehetőleg úgy kell megrendezni (illetve azt a látszatot kell kelteni), hogy a nő azt érezze, erőszakkal hódították meg, és a férfi-akarat ereje győzte le. A nők többsége igényli ezt! Képmutatás lehet? Őszinte szeméremérzés? Ki tudja? Miklós annyit tudott, mi a célravezető...    

Nagyszámú könyvének még számosabb képét kedvelte különféle okokból. Ilyen képek egyike volt Hugo Adolf Bernatzik néprajztudós, Afrika-kutató egyik könyvében[34] vad törzs népszokásai közé tartozó, „termékenységi tánc”-ot ábrázoló fénykép. Két fiatal lányt ábrázolt, szinte öltözetlenül, furcsa testtartással: lábaik enyhe terpeszben, altestüket előretolják, arcukon révedező mosoly. A képből sugárzik az erotika. Túl ezen, primitív népek érzéki világának a mozgásművészet eszközével történő maximális kifejezését látta.

Szűk baráti körben nézegettük a Kétezer év festészete című remek albumot[35]. A kötet sok más alkotás között Michelangelo monumentális freskójának, az Utolsó ítéletnek (Sixtus-kápolna) több részletét is tartalmazza. Az egyiken (319. kép) nőalak térdel Niobé előtt, átkarolja és fejét altestének tájékára szorítja. A félreértésre okot adható testhelyzetet szemlélve Miklós tréfásan megjegyezte: - Nézzük csak meg a teljes művet, melyik részén is történik ez? Milyen társaságban lehet ilyesmit csinálni?

Egy alkalommal kényszerűen fellépő, furcsa érzésekről beszéltünk. Például, amikor egy ember randevúra megy, virágot visz a nőnek, de a találkozás előtt, az utcán szeretné elrejteni a járókelők szeme elől, nehogy lássák, mert úgy érzi, esetleg kiröhögik: - Nini, ez viszi a bokrétát, és illúziókban ringatja magát, miközben a nőci bizonyára mással hentereg. - Miklós azt mondta, ismeri az effajta érzést. A különös ebben az volt, hogy éppen neki keletkezhetett ilyen érzése, akinek számolatlanul voltak sikerei nőknél. Befolyásolhatta, hogy az, akihez igen hosszú időn keresztül ragaszkodott (kapcsolatuk csak a hölgy halálával ért véget), igen laza módon viszonyult a hűség elvéhez. De az kétségtelen, hogy nagyon szerette Miklóst, bár nem teljesen érdekmentesen.

Igen sarkított véleményeinek egyike volt, hogy a férfi magasabb hőfokon képes a szerelem érzésére, mint a nő. Ennek kapcsán kifejtette, hogy a nőnek, természetétől fogva nem a szerelem a célja. Más szándék vezérli. Gyengébbnek tartva magát támaszként igényli maga mellé az erősebb férfit. Miután elérte, rögtön visszaél a helyzettel. De még másról is szó van. Érdek fűzi ahhoz, hogy férfi (férj) legyen mellette, különben megszólják, hogy nem tudott tartósan férfit magához kötni. Mindebből következik, hogy csak a férfi tud őszintén szenvedni egy nő miatt, - ez fordítva nem áll! A nő legfeljebb a veszteséget fájlalja, de az érzelmei miatt nem szenved. Persze, mint mindenben, akadhat kivétel. Ez Miklós pesszimista alapállásának egyik áttétele lehetett.

Nagyon közeli nőismerőse volt B., aki a diktatúra fekete listájára került, és a kitelepítés sorsára jutott. Többször is írt Miklósnak. A leveleket az íróasztalán tartotta, teljesen külön, egy szépen megmunkált, fényes fadobozban. Egyik este beszélt ezekről. Hangja furcsán fojtott lett. Enyhén remegő kézzel emelt ki a dobozból néhányat és felmutatta. Feszült volt. Mélységesen érezte-élte át a számára oly fontos személy deportálásának szörnyűségét, az emésztő tehetetlenséget, hogy nem képes segíteni. A politikai enyhülés után feloldották B. kitelepítését, visszatérhetett, de élete végéig viselte a meghurcolás súlyos nyomait.

Sokszor éreztem, hogy Miklósnak elementárisan szüksége van Magdára.

Ő rendszerint megtalálta azt a hangvételt, bánásmódot, amivel csillapítani lehetett Miklós zaklatottságát, kitöréseit, avagy oldani idegfeszültségét. Magda fantáziával teli kézügyessége bámulatos volt. Olykor hulladékokból produkált egész egyszerű, tetszetős dolgokat, amelyek Miklósnak szórakozást és örömöt is jelentettek. Remekül rajzolt apró ábrákat. Kicsike állatkákat készített használt, kitömött harisnyák és rávarrt gombocskák, díszek felhasználásával. Maradék faanyagból hanglemeztartó állványt fabrikált. Magda spontán ötlete volt például, hogy három súlyos ezüst leveses kanalat cérnával lazán egybekötött, majd hosszú szárra eresztve lógatta, és finoman mozgatta őket. Semmihez se hasonlítható, lágyan csengő csilingelés keletkezett, melynek hallatára Miklósban rögtön asszociációk tömege támadt: beszélt angyalok harangjátékáról, szánkóról puha hóban, karácsonyi boldogságról, békesség üzenetéről.

Nem kevésszer volt beszédtémánk a nemek különbsége. Férfi nőhöz kötődésének rejtélyeit, harmóniát és diszharmóniát, a választást és a visszautasítást elemeztük. Szóba került az emberi faj egyik nagy kérdése, a szexuális perverzió. Mitől keletkezik? Sejtelrendeződés, mirigykiválasztás vagy más biológiai tényezők a felelősek? Vagy több ennél? Mi végből teszi ezt a természet? Lehetséges egyáltalán valami biztosat kideríteni ebből a kérdés-komplexumból? Van-e, lesz-e végső magyarázat? Hogyan alakulhatott ki, hogy ami a nagy többség számára ellenszenves, taszító, egyeseket éppen az ingerel szexuálisan? Többféle megítélés létezik, de ki dönt? mi dönt? vagy egyszerűen: nil humani admirari!?[36]

1960 táján, egy Húsvét-hétfőn, a kora délelőtti órákban betértünk a Nagylaci kocsmába. Női kiszolgálók álltak a söntéspult mögött, persze mind jó ismerős. Miklós hirtelen indította a támadást. Magas termete mintha még nőtt volna, ahogyan a söntéspult felett egészen előre hajolt. Hosszú karjai sebesen mozogtak. A tank-szódavízből és a mosogató medence csapjából vadul locsolta, fröcskölte a nőket, akik sivalkodva menekültek, miközben látszott, hogy tetszik nekik a dolog.

(Miklós érzelmi élete nem zajlott szolíd keretek között. Olykor akaratlanul tudomásomra jutottak intimitások és női nevek. Minderről hallgatok.)

„Együtt tudtunk rajongani...”

Miklós elmélyült barátságnak tekintette kapcsolatunkat, aminek a szavain kívül levelei és dedikációi is bizonyságul szolgálhatnak. Harmincöt olyan kötetét őrzöm, melyekben bensőséges hangvételű ajánlásai olvashatók. Időrendbe állítva ezeket, az első 1944. március 13-án, az utolsó 1988 június 2-án kelt. Negyvennégy év barátságának felbecsülhetetlen értékű dokumentációját jelentik nekem.

Más kötőszálak is összetartottak minket. Nem egyszer hozta szóba, hogy hasonlóan vagyunk érzékenyek jelenségekre, és ez többek közt a művészetek területére vonatkozott. Ez kitüntetés volt számomra.

Együtt tudtunk rajongani - nem is akárhogy - képzőművészeti alkotásokért.

Esztétikai téren megnyilvánuló közelállásunk szoros kapocs lett!

Nagyon sok képes albumot, reprodukciós füzetet, mappát, művészeti folyóiratot néztünk közös örömünkre. A képzőművészetek terén meglévő ismereteimet következetesen gyarapítottam, mely bőségesen táplálkozott Miklós gazdag tudásából, meglátásaiból. Amikor korszakok, stílusirányzatok, mesterek, hatások és összefüggések kerültek szóba, a legtöbb esetben beszélgető partnere tudtam lenni.

Könyvek mellett szenvedélyesen gyűjtöttem a színes, jó minőségű reprodukciókat. Ezernél több, mappákba rendezett gyűjteményem, mint „képtár” szerepelt, melyben sok-sok órát töltöttünk együtt gyönyörködve, számos, a tárgyhoz tartozó gondolat kicserélése közepette.

Gyakran volt beszélgetéseink tárgya az irodalom is. Megszámlálni nem lehet, hány könyv került terítékre, rövidebb vagy bővebb méltatásra, akár elmarasztalásra. Olvasottsága lenyűgözött, tájékozottsága elkápráztatott.

Barátságunk velejárója volt, hogy írói tevékenységét illetően kitűntetett bizalmával. Nyíltan beszélt terveiről, elképzeléseiről, az akadályozó momentumokról. Feltárta gondjait, a kiadókkal folytatott csatározásait. Időnként felolvasott készülő művéből.

Sok tekintetben életének tanúja lehettem. Hangzatos kifejezés. Az 1) jegyzetben említett két könyvből Miklósra vonatkozóan rengeteg eseményt, indíttatást tudhat meg az olvasó. De mindezt az ő elbeszélése nyomán. Én más megvilágításban írtam le: ahogy én láttam, hallottam és átéltem.

Különböző okok miatt rövidebb-hosszabb szünetek voltak személyes találkozásainkban. De amikor ismét találkoztunk, diskurzusaink zökkenőmentesen folytak. Akárcsak két összetartozó tárgy illeszkedne ismét egymáshoz, és mellékes, hogy mennyi ideig voltak külön helyeken.

Így történt ez a hatvanas évek közepén is. Féléves elmaradásom után tettem látogatást náluk és a legtermészetesebb módon kezdtünk beszélgetni. Miklós odafordult Dollyhoz: - Milyen érdekes ez a Tamással. Ha nem jön hosszabb ideig, aztán beállít, úgy dumálunk egymással, mintha tegnap délután váltunk volna el. -Ennek az lehetett a kulcsa, hogy nagyon jól ismertük egymást, és nagyon sokat tudtunk is egymásról.

Órák sokaságát töltöttem Miklós társaságában. Beszédtémáink a hétköznapi eseményektől kezdve a művészetek széles körén át a súlyos kérdésekig rengeteg mindent felöleltek.

Legtöbbször én voltam náluk látogatóban. De ő is volt jó néhányszor nálunk. Emellett sokfelé jártunk együtt: múzeumokban, barátoknál, könyvesboltokban, előadásokon, kocsmákban (sokszor), moziban, temetőben, és még ki tudja hány más helyen. Számos esemény részletei elhalványultak bennem. Van, hogy csak arra emlékszem, ez vagy az megtörtént. De bőven maradtak karakterisztikus képek, a részletek éles kontúrjaival.

Pillanatképek

Mikor amolyan kis történeteket beszélek el Miklósról, nem célom, hogy sziporkázó storyk legyenek. Jellegzetes tulajdonságait felvillantó vázlatok kívánnak lenni, olykor csak pillanatfelvételek. Számomra, mint emlékezőnek, Miklós valóságosan él bennük. Elérhetem, hogy az olvasó számára is annak tűnjön?

Bár az úgynevezett hatásos történetek, netán csattanóval befejeződő esemény-beszámolók utólag elmesélve sosem érzékeltetetik pontosan az egykori valóságot. A legjobb elbeszélő (vagy az esemény leírója) sem képes rá. Ugyanis aki nem volt jelen a megvalósulás perceiben, nem foghatja fel élethűségében azt a hangot, miliőt, atmoszférát, azokat a mozdulatokat. Csupán egyfajta fotográfiát kaphat.

„Merry-gold on death bed blown”.

Röviddel azután, hogy 1946 nyarán beköltöztek a budagyöngyei új lakásba, Miklós ezt a (vitathatóan!) Shakespeare-nek tulajdonított sort[37] idézte. Éppen könyveket rakosgattunk, és mintha közülük bukkant volna elő, úgy pattant ki emlékezete mélyéből. „Ilyen sornak különös a költői ereje, a líra csúcsán a helye...” - fűzte hozzá. Ismételgettük a sort. Aztán próbáltuk lefordítani: „Ravatalon viruló margarét” vagy: „Nyíló virág a gyász-ágyon” - de hát nehéz átültetni anélkül, hogy a lényege sérülne.

Az ötvenes évek végén, egy szelíd őszi este Miklós könyvtárszobájában ülünk ketten. Enyhe az időjárás, az ablak tárva-nyitva. A dús növényzet friss illata enyhén édeskés. Hűvösvölgy felől lágy léghullám érkezik. Nincs hűvös, de meleg sincs. Úgy alakult-formálódott, hogy akkor nagyon őszintén kitárulkozva beszélgettünk. Láttam, mennyire jóleső ez Miklósnak is. A szavak fonadékába beleszövődött a számára legkedvesebbek közül Hölderlin neve. Hirtelen indíttatásból elmondtam a költő néhány sorát... Patetikus percek voltak. Miklós ki nem állhatta ezt az érzést, röpke percre most mégis elfogta. Meghitt barátságunk megülte a szobát és kis ideig csendre intett.

Kertben ültünk, nyári melegben. Felhőtlen, vakító kék égbolton repülőgép húzott keresztül, ezüstös kondenz-csíkot vonva maga után.

- Gyönyörű látvány - mondom Miklósnak. Meglepetésemre ellenérzéssel reagált. Neki nyomban az agressziót jelentette. Fegyveres masina támadó szándékkal, bombákkal megpakolva, és leszórja azokat, mert pusztítani akar. Alapvetően antihumanista jelenség. Akik gyártják, csak másodlagosan tekintik közlekedési eszköznek.

Aznap rossz hangulatban volt.

Nagyon kedvelte a kóborlásokat, - a szónak jó értelmében. Ennek lényege a változatosság volt. Mozogni ismerős helyek között és átmenetileg időzni egy-egy „állomáson” - barátoknál, kocsmában, hölgyismerősöknél, kiállításokon, vendéglőkben, szerkesztőségben, könyvesboltban és más adódó helyeken. Egy időben nagyon szerette a Múzeum-körúton azt a „kombinátot”, ahol különböző funkciójú helyiségek láncolatával találkozott: kávéház, étterem, eszpresszó, bisztró. Tetszett belső térkiképzése és a sok fénylő tükör.

Az ötvenes években egy őszi napon történt. Az Alkotás-utca és a Nagyenyed utca találkozásánál a Déli-pályaudvar mellett álltunk. Késő délután volt. A napsugár laposan pásztázott, és mindent plasztikussá tett. A macskafejű útburkoló kövek érintkezési vonalainak hézagjaiban tarka-barka gaz nőtt, amely most nagyon szépen rajzolódott ki a fényben. Ezt néztük.

Miklós kiselőadást rögtönzött a holt kövekről és a köztük születő életről, és arról, hogy ez a parányi térség úgy is felfogható, mint egy óriási szépség miniatürizált variánsa. „Itthon is minden megtapasztalható, ha látni akarok és tudok” - mondta. Hangsúlyozta, nem azért mondja ezt, mert savanyú a szőlő, nevezetesen hogy mostanában nem lehetséges külföldre utazni és a világban csavarogni.

Akkor azt éreztem, hogy már nem is vágyott rá. Később, a hatvanas évek végén, Olaszországban élő lányuk házasságkötése alkalmával Dollyt hagyta egyedül kiutazni Milánóba.

A hatvanas évek elején, egy sötét novemberi estén a Lánchídon át gyalogosan hazafelé tartottunk. Pesten is ködös volt az idő, de a folyó felett egészen elképesztő módon összesűrűsödött a köd. A szó legszorosabb értelmében másfél méternél távolabb nem lehetett látni. Lelassítottuk lépteinket. Kissé bizonytalanul haladtunk. Egyszer csak megszólal Miklós. Hangja furcsán fojtott volt:

„Te, ha itt most valakit bedobnának a vízbe, soha senki nem tudná meg, hogy ki tette.”

- Volt ebben akkor és ott valami rémisztő. Fellélegezve értünk át Budára, ahol már felszakadozóban volt a köd. Miklós nehezen szabadult a látvány hatásától: egyszerű természeti jelenség átláthatatlan lepelként borulhatott volna egy szörnyű bűntényre?

Nem is tudom, hogyan alakult ki, de egy este hármasban indultunk el: Dolly, Miklós és én. Rendkívüli eset volt, mert ha Miklóssal „útra keltünk”, az mindig kettesben történt.

Nos, akkor este hármasban betértünk egy vendéglőbe Hűvösvölgy határában. Cigánybanda muzsikált. Bort rendeltünk és elbeszélgettünk. Egymás után zengtek a nóták. Jól ismerve Miklósnak a zenéhez és a vidámkodáshoz való viszonyát, hirtelen ötlött fel bennem egy gondolat: ha az abszolút elképzelhetetlenre akarnék példát állítani, azt mondanám: „Szentkuthy Miklós cigányzene mellett mulat”. - Rögtön el is mondtam nekik. Hahotáztak a gondolaton.

Itt jegyzem meg, hogy a slágereket sem kedvelte, de megkapónak tartotta, hogy szövegük (zömben) egyszerűen és őszintén az igazat mondja.

Az ötvenes évek elején feleségemmel fejünkbe vettük, hogy Dollyt és Miklóst elvisszük az akkori Pest egyik színvonalas éjszakai mulatójába, a Pipacsba. Bár tudtuk, Miklós nem rokonszenvez effajta szórakozóhellyel, mégis el akartuk ragadni egy közös szórakozás reményében. Kíváncsiságból is: vajon hogy fogja érezni magát egy lokálban?

Szombati napon, koraeste megjelentünk náluk és különösebb bevezető nélkül terjesztettük elő szándékunkat. Határozott tiltakozással találtuk szembe magunkat. Szelíd erőszakoskodásunk azonban nem ismert meghátrálást, - és végül megadták magukat.

Miklós egyáltalán nem érezte magát „idegenül”, amire esetleg számítani lehetett. Táncoltunk egymás feleségével, majd sajátjainkkal. Meglepett, hogy ismeri a modern táncokat (értsd: tangó, slowfox)

Jó hangulat kerekedett, ami azonban hajnal közeledtével elromlott: a szomszéd asztalhoz közönséges társaság telepedett, pedig ez nem jellemezte a mulatót. Nívótlanul viselkedtek. Miklós azonnal lecsapott rám: ez lenne hát az általam agyondicsért hely? Nem spórolt lesújtó megjegyzéseivel. Ez már ő volt, a csipkelődést nem hagyta ki.

Nagy várakozás - keserű vég.

1970 nyarán Gertrúd lányommal zugligeti sétát tettünk, és hazatérőben a Szarvas villamosmegállóban megpillantottuk Miklóst. Ott állt, nyitott tenyerébe nézett, és kissé aggodalmaskodó arccal aprópénzét számolgatta. Úgy tűnt, nem érti, miért csak ennyi?

A megálló esővédő bódéja mögé húzódtunk, és apró kavicsokat dobáltunk eléje. Felpillantott, majd összehúzott szemekkel kémlelt körül. Hamar felismerte, honnan érkeznek a kavicsok. Közeledett, látszott, hogy sejti, ismerősök játszanak vele. És persze minél hamarabb tudni akarta, hogy kik? Nagy öröm volt, mikor felfedezett minket.

Gertrúd lányomat csöppség korában látta először. Akkoriban a Doktor Haydn regényén dolgozott. Nyomban megörökítette kislányom nevét, aminek következtében a könyv 435. oldalán olvashattam, hogy egy leány a Szent Gertrudisz-kápolnába megy.         

Szeretett a Zugliget irányába sétákat tenni. Egy időben naponta járt arra. Hazafelé tartva mindig áthaladt Budagyöngye „nagytérségén”, melynek transzponált leírása a II. Szilveszter második életében olvasható[38].

1971-ben olyan körülmények következtében, melyeket nem befolyásolhattam, eléggé elesett lettem. Bensőséges hangvételű levelet írtam Miklósnak. Azt, hogy milyen sokat jelent számomra a barátsága, a legőszintébben beszélhetünk meg gondot-bánatot, és tőle tanultam meg, csak két érték létezik: a szeretet és a művészet.

Akkoriban nem tudtam elmenni hozzá. Levelemet, látogatás keretében Trúdi lányom vitte el. Utóbb elmondta, látszott, Miklóst nem kevéssé érintette meg, és levelemet nyomban beragasztotta aznap írt naplójának egyik oldala mellé!

Az Új Írás folyóirat Pályám emlékezete sorozatában, 1976-ban jelent meg Miklós önéletrajz jellegű írása, 21 illusztráció kíséretében. Mivel akkoriban egészségileg nem volt rendben, egy korábban készült írásához illesztendő képanyagot Dolly és én állítottuk össze. A képaláírásokat is mi ketten készítettük. (A képek elhelyezésén és aláírásain a folyóirat szerkesztősége több esetben önkényesen változtatott, amit helytelenítettünk, mivel nagy gonddal terveztük meg és igen találónak éreztük).

Miklós köszönettel fogadta közreműködésemet, és a vonatkozó számban a róla szóló cikk címe mellé írta ajánlását:

„ * Mamusich Tamásnak, zseniális képszerkesztő Munkatársamnak örökké folyatólagos öleléssel, 1976. IV. 30. Szentkuthy Miklós *”

Miklós 1938-tól (vagy 1939-től?) vezetett következetesen naplót. Nagyalakú füzeteket használt erre a célra. Volt köztük puhább és egész kemény fedelű. A hatvanas évek közepére a füzetek mennyisége már igen tetemes lett. Széjjelszórtan, de biztonságos helyeken tartotta a lakásban. Kezdeményezője voltam, hogy ennek a rendkívüli irodalmi értéknek találjunk olyan elhelyezést, ahol egységesen, védőborítóval ellátva, kronologikus sorrendben lesznek. Miklós teljes egyetértéssel fogadta javaslatomat.

Emlékezetem szerint a hatvanas évek végén láttunk neki a munkának. Beszereztem és hoztam „pántlikás dossziékat” (ahogy ő elnevezte), borítékokat, ragasztót, celluxot, fűző-kapcsolót.

Rendezgetéssel kezdtük. Természetesen eszem ágában se volt Miklós hozzájárulását kérni, hogy beleolvassak naplófüzeteibe. Ilyesmi szóba se került köztünk.

Javítgattam - ahol szükséges volt - a szakadt vagy sérült külsőt, aztán folytattuk a szoros időrendbe rakással. Ekkor derült ki, hogy 1944-ben, a történelmileg legsötétebb hónapokban nem vezetett naplót. Ennek nincs különösebb jelentősége, mert politikáról, azzal szorosan összefüggő eseményekről sohasem írt ezeken a lapokon.

Vastagságuktól függően négy-hat füzet került egy-egy dossziéba. Helyüket Miklós a családilag „nagy-ópapa-szekrény”-nek nevezett, impozáns biedermeier bútordarab e célra kiürített nagyon széles polcain jelölte ki.

Akadtak súlyosabb dossziék. Amikor egy ilyenen, némi nehézséggel megkötöttem a feszessé vált „pántlikát”, megelégedettségünkben mókát rögtönözve ünnepélyes fanfár-hangot imitáltunk. Aztán jobbról-balról megragadtuk a testes köteget és vittük a polcra.

Nagy munkánk végeztével Miklós a legelső dosszié libegő címtáblácskájára ráírta nevemet azzal, hogy a teljes rendezés az én közreműködésemmel történt. Örökké tréfálkozó kedve akkor is megnyilvánult: nevetve mondta Dollynak, hogy ha valamilyen beázás vagy baleset folytán leszakad minden a dossziék fedeléről, és véletlenül csak a nevem marad épen, az utókor majd az én naplómnak fogja tekinteni.

Amikor egyik reggel megérkeztem Budagyöngyére, az éjszakai álmom, melyben Miklós is szerepelt, még élénken élt bennem. El is mondtam. Fokozódó érdeklődéssel hallgatta. Miután befejeztem, arra kért, üljek az íróasztalához, melyen még kinyitva feküdt a naplója és a következő üres oldalára írjam le az álmomat.

- Saját kezűleg? Ebbe a naplóba? Én? - hüledeztem.

- Igen, igen, te! Fogd a tollat és írd be. De egész részletesen, ahogy elmesélted - vezényelte.

Észrevettem, hogy ez ötletszerűen született meg benne. Valószínűleg szórakoztatta is: legyen néhány idegen sor a legszemélyesebb feljegyzései között.

Nekifogtam... ma már csak az elejére emlékszem:

... egy kastélyban jelentünk meg. Mindketten frakkot viseltünk. (A valóságban sose volt frakkom). Úgy tűnt, hogy meghívott vendégek vagyunk. Tágas csarnokban asztal állt, melyet sok szék vett körül. Roppant magas támlájuk gótikusan kiképezve: fiatornyocskákkal, kúszórózsákkal. Nem lehetett megtudni, hogy kié a kastély, sem azt, hogy helyileg hol fekszik...

A hetvenes évek végétől látogatásaim ritkultak. Az esztendők múlásának nyomai megmutatkoztak baráti kapcsolatunk külsőségeiben. Természetszerűleg a közös kóborlásoknak is vége szakadt.

Miklós írói pályája egyre sikeresebbé vált. Tompa Mária személyében nagyon agilis munkatársat tudhatott maga mellett. Társasági és közszereplései - vérmérsékletének megfelelően - beillettek színpadi fellépésnek. Ez azonban többeket megtévesztett, a látványosságra figyeltek jobban, pedig elsősorban nagy író volt, akiben emellett élt egy jeles színész is.

Egyre többen keresték fel, akiknek neve volt az irodalmi életben. Rajongók is megjelentek. Ez más ritmusú életvitelt hozott számára, erősödő fénypászták megvilágításába került.       

Alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy ebben a megváltozott helyzetben olyan gyakorisággal legyek jelen a környezetében, mint korábban. Mindettől függetlenül voltak szép, nagyon barátságos találkozásaink az utolsó éveiben. Rendszerint vasárnap délelőttönként látogattam meg, Trúdi lányom társaságában. Dollyval és Máriával együtt ötösben voltunk. Miklós ilyenkor összes hangszerén játszott: bölcsesség, humor, finom csipkelődés, sziporkázó szellemesség, túljátszott nagyothallásból költött szócsavarintások (ez nagyon szórakoztatta), emlékek emlegetése, közös élményeink (irodalom, képzőművészet, stb.) felidézése.

Ha visszagondoltam kettőnk barátságának hosszú éveire, olykor felbukkant előttem Caspar David Friedrich egy olajfestménye: „Két férfi a holdat nézi” (a Drezdai Képtárban látható). A festőt előszeretettel látják el a „későromanikus-koraszürrealista” címkével. A kép - csak első rátekintésre! - némileg érzelgős. Az alakokban, szubjektív érzéssel, kettőnket láttam. Egyik kintlétem alkalmával mégis megemlítettem. Szavaim valahogy elsiklottak, senki se harapott rá, - van ez így.

Az Iniciálék és ámenek[39] című művében utolsó dedikációinak egyikét (1988. I. 6.) azzal az érzéssel őrizhetem, hogy megtartott a hozzá legközelebb állók közt.

„Egy rendhagyó hitvalló”

Miklós római katolikus vallású volt. (Magam is az vagyok .)

Szilárd hite gyötrő kétkedésekkel elegyedett! Ahogyan a hűvös ráció áll kényszerű harcban a buzgó lélekkel. Ennek az őrlődésnek nem is egyszer adott hangot beszélgetéseink során. Az intellektus, a gondolatok világa felől érkező hullámverés szüntelenül csapkodta hitének sziklatömbjét, amely jobbára érzelmek talajából képződött benne a gyerekkor élményeinek betonkemény anyagával.

Egy alkalommal a katolikus hittel kapcsolatos kétségeink és lázadozásaink kerültek szóba. Torlódtak a kérdések: dogmák belső ellentmondásai; az ember egyetlen aktusban történő teremtésének lehetetlen volta; az istenhit megannyi problémája...

Miklós megnyilvánulásaiból ezekre emlékszem:

A világmindenséget emberileg felfoghatatlan bonyolultságával, fizikai és szellemi kiterjedésének megmérhetetlenségével csak valamilyen egészen magasrendű lénynek (nincs jobb szó rá) kellett létrehoznia... Ilyen komplexum nem jöhetett létre önmagától, még ha több milliárd éves fejlődését vesszük figyelembe, akkor sem... A teremtés folyamata valószínűleg még nem befejezett. Isten kísérletezik. Megteheti. A jobb, a legjobb megformálása lehet a végső célja...

Miklós istenhite megrendíthetetlen volt. Többször is beszélt nekem „vallásgyakorlásáról”. Permanens volt hite a Szentháromságban. Naponta imádkozott, rendszerint ágyában fekve. Imái közé tartozott a Szentlélek elhívása. Magakomponálta hosszú fohászokkal fordult Istenhez. Saját kiegészítéseivel mondta a rózsafűzért.

De azt is meg kell mondanom, hogy „rendhagyó hitvalló” volt, akárcsak a nyelvtanban is vannak rendhagyó módon ragozott főnevek és igék. Nem tartotta be a katolikus vallás alapvető előírásai közül az évenként legalább egyszeri szentgyónást és szentáldozást, nem vett részt a szentmisén vasár- és ünnepnapokon.

Káromkodott olykor, de semmiképp sem volt sztereotip káromkodó, miként nagyon sok ember. Szabadszájúan kivitelezte, de csak indulatának levezetésére. Úgy csattant, mint egy szükségből leadott pisztolylövés, amit gyors csillapodás követett. A trágár kifejezéseket néha úgy fogalmazta és hangsúlyozta, hogy az furcsa módon a költészettel és az imádsággal került némi rokonságba. Például egy „megszelídített” indulatoskodása így hangzott: „A te atyád és az ő istene!”

Viszont: vasszigorral tartotta be pénteki napokon a húsételtől való tartózkodást. A feszületet állandóan a közelében tartotta.

Évtizedeken keresztül mindennap elolvasta arra a napra eső szent életét egy általa nagyra becsült műből[40], és hosszan elmélkedett rajta.

(A kötetek az idők folyamán elrongyolódtak. Szomszédjukban lakott egy könyvkötő, aki többször kisegítette Miklóst. Több, hasonlóképpen „szétolvasott” kötetet ízlésesen újrakötött. A könyvkötő meghalt, az újrakötött kötetek pedig ma már ismét rongyosak.)

Ez a négykötetes mű Miklós számára fontos események és évfordulók nyilvántartása is lett. A számára jelentőséggel bíró születés- és névnapok, elhalálozási dátumok, házasságkötések és más egyéb fontos történések a vonatkozó naphoz kerültek bejegyzésre. Miklós sokáig nem törődött az évfordulókkal. Ahogy korosodott, egyre inkább számon tartotta „élettörténetének” időpontjait. Utóbb már arról a napról is megemlékezett házilag, amikor Dollyt az udvarlása kezdetén először hazakísérte (május 22, amely elsősorban édesanyja születésnapja volt).

A megajándékozottság Miklós számára kultikussá nőtt, mivel mindig rendkívül nagy örömöt okozott neki. Általában név- és születésnapján, Húsvétkor és Karácsonykor kapott ajándékokat. Átadásuk, családi szokás szerint az ünnep előestéjén, „vigíliáján” történt. Az évek múlásával egyre fokozódó gyermeki izgatottsággal várta az ajándékokat, és az átadás időpontját minduntalan előrébb kunyerálta. Élete vége felé elérte, hogy az ünneplést már a vigília reggelén megtartották.

A fekvőhelye melletti asztalkán állt Anthonis van Dyck, flamand mester Szent János evangélistát ábrázoló festményéről készült képeslap. (A festményt a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi). Ragaszkodott ehhez a képhez, amelyen a kelyhet tartó apostol arca enyhén ábrándozó elmélyülést fejez ki. Egy apokrif legenda szerint egy pogány király három briganti kíséretében Szent Jánost is ki akarta végeztetni, méghozzá méregpohárral. De „könyörületét” kifejezendő, azt mondta Jánosnak, ha Istenéhez imádkozva felhajtják a méregpoharat és nem halnak meg, akkor ő azonnal megkeresztelkedik. János imádkozott: ezt a pillanatot ábrázolja van Dyck képe. Miklós sok vendégének előadta ezt a történetet. János imája az ő fantáziájában így hangzott: „Istenem, most aztán szedjük össze magunkat, tégy csodát, ne blamáld magadat, és ne blamálj engem se, nagyon kérlek, tedd, hogy ne haljunk meg a méregtől!”. Felhajtották a méregpoharat, és sem János, sem a gonosztevők nem haltak meg. A király azonban nem tért meg.

Dolly és Miklós minden áldott nap, az éjszakai nyugovóra térés előtt, egyfajta házi szertartás keretében, őszinte „béke-szót” váltottak egymással, amit „PAX”-nak neveztek. Ezzel feloldottak napközben köztük keletkezett bármilyen súrlódást, esetleg megbántást. Miklós végül feszülettel a kezében áldás-szerű mozdulatot tett, amely a napnak békességben történő befejezését jelentette. Ezt a szép szokást élete végéig megtartotta.

Végakarata volt, hogy egyháza adja meg számára a lehetséges legdíszesebb temetést! De szigorúan a legszűkebb családi körben. Állami részvétel kizárva. Ezt teljesítette a család.

Szülei a Farkasréti-temetőben, közös sírban nyugodtak. Édesanyjának koporsóját az apjáéra helyezték rá. Haláluk közt egy évnél alig több idő telt el. A két fejfa szorosan egymás mellé tűzve állt a sírhanton, de a táblák nem takarták egymást.

Miklóst rendkívül megrázta szüleinek halála. Sírjukat nem látogatta rendszeresen, de a sablonos temetői látogatásoknál sokkal erősebben hordozta magában emléküket. Mindkettőjük elhalálozásának napján, nemcsak minden évben, de minden hónapban is gyászmisét mondatott a zugligeti templomban. Több mint húsz esztendőn át kizárólag fekete nyakkendőt viselt.

1960 táján - tudta nélkül - lefényképeztem a sírt. A jól sikerült felvételt kinagyíttattam. Legközelebbi látogatásom alkalmával megvártam, amíg kimegy a szobából, és akkor odacsentem íróasztalára a feszület mellé.

Visszajött. Nem szóltam, de a figyelmét valamivel az asztalra tereltem. Hirtelen észrevette a képet, felkapta, rámeredt, hosszan nézte. Majd rám néz, de nem szól, leteszi a fényképet, átölel, magához szorít, sokáig. Közben megcsókolja az arcomat. Szüleinek másik sírba helyezéséig a képet ott tartotta az íróasztalán.

Egy alkalommal a Farkasréti temetőben jártunk, meglátogattuk hozzátartozóink nyughelyeit. Közben nem kis ellenszenvvel méregettük a harsányan proccoló síremlékműveket. Miklós akkor így vélekedett: - Ha valóban van halál utáni, dimenzionálisan másfajta létezés, ahhoz a földbe tett testnek az égvilágon semmi köze. Minek hát ez a díszelgés? Az itt maradottak komédiája, avagy lelkiismeretük nyugtatása? Ha pedig a földi után már semmilyen létforma sincs, akkor pláne! - Ez a racionális Miklós megnyilvánulása volt. Mögötte létezett valamilyen nehezen körvonalazható másik is.

Utolsó évében történt. Kis társaság volt nála. Beletartoztam én is. A beszélgetés során érintőlegesen szóba került a halál.

- Én készen vagyok! - szólalt meg Miklós, minden teatralitást mellőzve. Nem fűzött hozzá semmit. Mindenki elhallgatott, csak rá néztünk. Olyan természetes hangsúllyal jelentette ki, hogy megértettük: teljesen felkészülten és megnyugodva tekint a befejezésre.

Elrakott előjegyzési naptáraim közül kihalászom az 1988 évit. Lapozgatok. Keresem, hogy mikor találkoztunk utoljára. Június 30-án több bejegyzés közt ennyi: „Orpheuséknál”. (Amikor feleségemmel Miklósról beszéltünk, mindig Orpheusnak neveztük. Ő így érdeklődött: „Mikor mész Orpheushoz?”, „Milyen volt délután Orpheuséknál?” - Az írói álarc a mi otthoni szóhasználatunkban valóságos személynévvé vált).

Azon a napon délelőtt jártam náluk. A kellemes nyári melegben Dollyt és Miklóst az akkor még nyitott teraszon találom, könnyű öltözetben. Örülnek villámlátogatásomnak. Nem sokáig maradhatok, sok az intéznivalóm aznap. Miklós nagyon marasztal. Sajnálkozom, hogy mennem kell. Csókkal búcsúzik tőlem.

Semmit sem sejtettünk.

1988. július 18. hétfő. Kora este tárcsáztam lakásuk számát. Érdeklődni akartam hogyléte iránt.

- Halló - szólalt meg egy idegen férfihang a vonal túlsó végén. A háziak hangját nagyon jól ismertem. Téves kapcsolás? villant át fejemen.

- Szentkuthy Miklós lakása? - kérdeztem.

- Igen - válaszolja. Meglepődtem. Ilyen órában soha sem veszi fel náluk idegen a telefont.

- Dollyval vagy Máriával szeretnék beszélni - mondtam.

- Szólok nekik, tessék várni - közölte szárazon. Nyugtalan lettem. Ki lehet ez a férfi? Semleges hangjával a teljes ismeretlenségben maradt. Mi történhetett? Tartom a kagylót. Telnek a percek. Enyhe zaj, valaki közeledik a készülékhez. Beleszól: Mária az. Köszöntöm.

- Miklós meghalt. - ennyit mond. Hangja egyszerre felindult és fakó.

Amikor valami borzasztóról értesülünk, egy pillanatra minden csupán rideg ténynek tűnik. Ocsúdtam. Belekiabálok a kagylóba:

- Mondja, hogy nem igaz! Kérem, mondja már!!

Nem beszélhettünk, mert azt mondta: már itt vannak. E három szó elegendő volt, hogy pontosan tudjam, mi megy most végbe.

- Később visszahívom - búcsúzott gyorsan Mária.

Két óra múltával megtudtam a történteket.

Egész napja nyugodt, derűs volt. Délután a megszokott időben feküdt le. Most is, mint mindig, hanyatt fekve aludt. Így látták, amikor beléptek hozzá, mert jóval elmúlt szokásos ébredésének ideje. Feje enyhén félrebillenve nyugodott a párnán. Mária föléje hajolt, majd döbbenten mondta magában, hogy nincs légzése! - Végtagjai kinyújtott helyzetben, az ágynemű gyűretlen, haláltusának semmi jele. Álmában érte...

Dolly ájulásszerűen zuhant el, mikor Mária közölte vele, de különleges szerencse folytán nem sérült meg.

Másnap délután hosszú órákig kint voltam Dollynál és Máriánál.

Miért éppen azon a napon és este, alig néhány órával a halála után telefonáltam? (Majdnem három hete nem találkoztunk és telefonon se beszéltünk.) Sejtés ébred, hogy nem véletlenszerűen hívtam fel akkor. Kérdést teszek fel, mint sokmilliomodik: a materiális élet kihunyása után a testet elhagyó lélek bizonyos ideig képes még hatni? Sokan hiszik. Bizonyíték nincs. Felemás vagyok. Akkor este elért hozzám valamilyen hatás?

Kiáltásszerűen szakadt fel belőlem: miért nem élhetett még!? Éppen ő, aki megtestesítette a fogalmat, hogy „ÉLÉS” (igen, csupa nagy betűvel!). Totálisan megélve szerette életét, az aprólékosságoktól a legjelentősebbekig, csúnyaságaival-szépségeivel együtt. Miklós számára miért nem juthattak még esztendők?

Sokáig megmaradt bennem egy meggyőződésnek nem, inkább hitnek nevezhető érzés (mely az évek múlásával tompult), hogy valamilyen más dimenzióban tovább létezik, és valamiképpen felfogja, ami a földi térségben történik.

1989 végén különös álmom volt. Miklós élő arca látszott hosszasan, tőlem alig egy méterre. Mereven, szinte szúrósan nézett a szemembe. Néma és mozdulatlan volt. Életében sohasem láttam ilyennek, ehhez hasonlónak sem.

Látogatóba jöttem a könyvtárszobába.

Jártam már itt, mikor még üresen állt, beköltözésük előtt, 1946 tavaszán. Akkor Miklós megjegyezte, hogy remélhetőleg ez marad az otthona hátralevő éveiben.

Köröskörül a falat fedő kötetek ezrei. Megilletődötten az íróasztal mellé ülök. Tárgyakat érintek. Megszámlálhatatlan emlék köt ehhez a szobához, mely őnélküle talán még jobban az övé. Több mint negyven éven át volt élete fő színhelye.

És itt aludt el...

* * *

Arrébb tolom a tollat. Nézegetni kezdem a lapokat. Bele is olvasok. Elégedetlenségem növekszik: hát csak ennyit mondtam el Szentkuthy Miklósról? Akkor most igazán itt az ideje, hogy megírjam róla az emlékeimet!

 

Válogatás a tanítványok karikatúráiból

 

 

 

 

 

1

 

 

© Szentkuthy Alapítvány, 2008