,
 

Szentkuthy Miklós: PRAE – „Pályám emlékezete”

(Új Írás, 1976. május)

1. Orpheus-om IV. kötetének írása közben kezdtem megfogalmazni ezt a tömörített, rövidített önéletrajz-félét és arcomra a komiko-tragédiák keserűen mosolygó grimásza „nyomódott ki” (ahogy régen írták): a gimnázium alsó osztályaiban a rosszat jelentő kettes osztályzatot kaptam, szinte következetesen – hittanból, történelemből és magyarból. Hát gyerekkoromban ilyen komisz és ironikus Múzsák álltak Orpheus-om bölcsőjénél? Mikor egyik főművem éppen egyházi és világi történelem, legvadabb moralitás és az irodalmi művészetek pillérjeire épül? „Ez is jól kezdődött!” – mondhatnók kissé közönségesen.

2. Az iskolában túlzó iszonyattal féltem a tanároktól (kivéve aztán egyes bálványokat és eszményített szereplőket), tanulni hasonló borzalommal és taszító erővel sosem szerettem. Hasonló rettenetekkel kerültem a sportos, táncos, kadétos, verekedős fiú-barátokat. Rengeteget játszottam, többnyire már akkor is színdarab „kompozícióimat”, de szigorúan csak magam korú kislányokkal – azóta aztán egész életemen keresztül a nők kiáltó aránytalansággal rendkívüli szereposztásban vágtattak át sorsomon; akkor is, most is halálos pontosan tudtam, ki ér mindent, ki valamit, ki meg semmit; a hierarchia szilárd és megingathatatlan volt és az is maradt. Persze a „dramatis personae”, a cselekmények és jelentkezésük afféle „síron-túli” memoárokba valók, nem az ilyen visszaemlékezésbe, mint amilyen most vibrál tollam alatt.

3. A későbbi tanuló-években első latinista lettem, szinte naiv, reneszánsz-korabeli furorral – Zimányi Dániel, az én örök „Dani bácsim” sokat tréfált velem, el-elmondogatva, hogy valami hercegprímási koadjutor vagy miféle figuráns leszek az egyházi nagybürokráciában, még hozzá „Cum jure successionis”, az utódlás jogával.

4. Az 1926. évi országos tanulmányi versenyen, melyre egzaltált filológiai „mindent” elolvasással készültem, a magyar irodalomtörténetből első díjat nyertem, szinte egyenesen egy nem az én testemre szabott dolgozatra: „A cigány alakja a magyar irodalomban”. Ez a kitüntetés volt (legalábbis részben) oka annak, hogy az egyetemen a bölcsész karra iratkoztam; apámat csak az vigasztalta, hogy egyetemi tanár is lehetek és így méltóságos úr lesz belőlem.

5. A verseny főbírája (vagy inkább dühöngő fő-inkvizítora) Pintér Jenő tankerületi királyi főigazgató volt. Az első díj egyik jutalma az volt, hogy (latint és görögöt kivéve) minden tárgyból saját magam által választott tételből felelhettem; valóságos Metternichnek képzeltem magam (lévén Pintér az érettségi elnök), hogy magyarból a magyar irodalomtörténet történetéről beszéltem, hiszen a versenyre az ő könyvei alapján készültem. Mikor Pintérig eljutottam, ő előkelő szerénységgel abbahagyatta nagy könyvészeti apparátussal összeállított orációmat. Ma is büszke vagyok rá, hogy Tacitusból egy valóban különlegesen nehéz részletet szinte hibátlan magyar „műfordításban” adtam elő. Itt kezdődött, ami Joyce Ulysses-ével végződött. Pintér egyébként félelmetesen rabiátus és furioso ember volt, Németh László egyszer fanyar humorral mesélte nekem, hogy Pintér csak addig volt érdekes, míg rossz mandulái a maguk helyén voltak és „jó” toxinokat szállítottak vérébe; operáció után bárány lett belőle, tomboló múltjához viszonyítva. Ezeknek a toxinoknak hatását alaposan volt alkalmam saját pályámon is érezni. Mikor már a Prae (1934) megjelent, egyszer beleütköztem az akkori Apponyi-téren, és dühöngő csalódását bennem olyan világraszóló üvöltözéssel adta tudtomra, hogy jóformán egész csődület gyűlt körénk a járdán. Okoztam neki csalódást már iskolás koromban is: magyar tanárom megmutatta neki első verseimet, az egyikben a Mátyás-templom „masszív áhítat”-áról beszéltem és a „masszív” szó olvasásakor (és hallásakor) majd a guta ütötte meg mérgében. Hasonló kitörésekre adtam okot, mikor egy audiencián fehér nadrágban és nyári ingujjban jelentem meg előtte – „ez királyi főigazgatóság és nem speceráj”, dörgött ellenem az exkomunikáció. Apropó kiközösítés: mikor a mi gimnáziumunkat is kivezényelték a pápai nuncius fogadására, nálam nem volt kalap, melyet levehessek: a főigazgató úr szégyenszemre kikergetett a sorból.

6. Úgy látszott, csakis arra születtem, hogy másoknak csalódást okozzak. Egy magyar irodalmi órán a szakfelügyelők valóságos fekete falkája jelent meg (a Horthy-éra virágzó tavaszán), – magyar tanárom „brillírozni” akart velem és Ady Endréről beszéltetett a katedra mellé állítva. Tudta, hogy Mária-kongreganista vagyok és arra számított, hogy rettenetesen lepocskondiázó szavakkal fogom költészetét ismertetni. Én pedig? Magasztaló esszét rögtönöztem (nem hősiességből, csupán gyermekesen féktelen ihletettségből). Hogy mit kaptam utána, nagyon is sejthető.

7. Legeslegnagyobb irodalmi és színészi örömöm a szónoklás volt, tanulóként, tanárként, később szabad egyetemi előadásaim alkalmából. Szabadon beszéltem százszor, „ezerszer”, – kezemben pár vezérszó egy kis cédulán.

8. Döntő fordulat volt életemben 1925: szüleimmel részt vettünk a jubileumi római zarándok-úton, láttam Velencét, Firenzét, Nápolyt, Pompejit, Assisit. Európa történelme és művészete tökéletesen megrészegítette a 17 éves ifjút; útinaplóm részleteit (ó, ti szerény Orpheus-csírák...) – először – nyomtatásban láttam, iskolám folyóiratában, a „Werbőczy Diákélet”-ben – a mai Petőfi gimnáziumot akkor – Werbőczyről nevezték el.

9. Középiskolás és egyetemi éveim alatt jóformán minden este színházba mentem (ez volt az első periódus), később minden kiállítást megnéztünk apámmal (második nagy rohamom) –, harmadiknak jött a mindennapi hangverseny látogatás. Mohóságom épp olyan „őrült” volt, mint az itáliai utazás.

10. A sok színház és koncert és (ősi szokás szerint) rendszertelen olvasás következtében: majd mindig hajnalban tanultam, a feladat és a korai órák két tényezője összenőtt bennem. Azóta is hajnali dolgozó vagyok – de repüljön bármilyen könnyen a tollam, az ihlet mellett örökre megmaradt a kötelességteljesítés szigorú tudata. Ma is hallom anyám szerény, leghalkabb kérdését, ha a balkonon délután könyvet látott a kezemben: „Az kötelező, amit olvassz?”

11. Apám és anyám maguk voltak a megtestesült jóság, szeretet, részvét, ajándékozás, könnyező együttérzés a szenvedés minden alakjával – és ugyanakkor? Éppen mert oly kevés hozzájuk hasonló jóemberre akadtak: engem-féltésükben valahogy arra a gondolatra és bizalmatlanságra vezettek, hogy felebarátaim nagy része bolond vagy gaz, hülye vagy gonosz. 23 évig éltem velük együtt, de vendég sose jött, vendégségbe sose mentünk, társaságot híréből sem ismertem.

12. Az élet, hiába, valóban összetett: a fenti vonásokkal párhuzamosan meg kell említenem, hogy apám rossz ideálok képét lebegtette mindig előttem (legérzékenyebb magánossága ellenére, vagy éppen ennek következtében): fiában esztergomi érseket, vezérkari főnököt, miniszterelnököt szeretett volna látni. Az akkori vallás- és közoktatásügyi minisztériumban állam és egyház egymással kapcsolatos ügyeivel foglalkozott, ennek következtében imponáltak neki a legmagasabb pozíciók, melyeket (sok okból) nem sikerült neki magának elérnie. Nem találok szavakat egy jelenet leírásához: apám halálos ágyának lábánál (1954) tornyokban álltak a Prae eladatlan példányai. Gyötör ma is, hogy legkedvesebbemnek, mindenemnek is a legnagyobb csalódást okoztam.

13. Kedvem szerint orvos vagy jezsuita szerettem volna lenni, – a természettudományok mindmáig érdeklődésem legizzóbb gyújtópontjában állnak. Ami a jezsuitaságot illeti? A jezsuita szellemű folyóiratban, a Magyar Kultúrá-ban egy cikk-sorozatot olvastam, melyben páter Jablonkay a legnagyobb liturgiai kutató aggályossággal állította össze Jókai összes tévedéseit a katolikus szertartásokkal és intézményekkel kapcsolatban; úgy hogy mikor egyik tanárom Jókai „univerzális műveltségéről” perorált: én ezeknek a cikkeknek tartalmát szőttem bele dolgozatomba és feleletembe. Akkor ez volt bennem a kamaszkori „destrukció” kitombolási területe. Sokat gondolok, sok módosítással persze, angol írókra, – Evelyn Waugh, T. S. Eliot, Graham Greene (vagy akár Chesterton): mikor épp az ortodoxia vagy dogma jelenti a „forradalmi destrukciót”, ilyen-olyan divat vagy elképzelés szerint.

14. Az egyetem bölcsészeti karán Horváth János, a magyar irodalom professzora, démoni erővel hatott rám: Orpheus-om Joannes de Illyria-alakjában őt igyekeztem nagy portréban megörökíteni.

15. Egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg életemet elhatározólag befolyásoló barátaimmal. Vajthó Lászlónak köszönhetem, hogy már gimnazista koromban elvitt az akkori Napkelet folyóirat szerkesztőségi összejöveteleire. Halász Gábortól tanultam meg a frázisok, humbugok, ál-nagyságok vérengző és ironikus leleplezését, évszázados „szent-eszmék” maszkjainak irgalmatlan letépését, a rossz-romantikák kikacagását, a Times Literary Supplement és a Criterion „angolos” józanságát a divatos „szellemtörténet” semmitmondó sztárjaival és ködeivel szemben. Hangverseny-bírálatok fellengző szóvirágai helyett is a hangról-hangra való elemzést „követeltem”, még ha ez a csiszolt, művészi szépség rovására is menne. – Szerb Antaltól a rengeteg tanulnivalók közé kell sorolnom a 18. század igaz megismerését, Orpheus-om Casanova-kommentárjaira ő ihletett, Párizsból írt leveleiből a rendkívüli szellemesség és irónia fegyelmezte kalandozó intellektusomat és passzionátus érzelemvilágomat, – esszéje a Praeről a legnagyobb önbizalom bátor örömét gyújtotta fel bennem (párhuzamosan Halász Gábor „szigorú és kíméletlenül elismerő” bírálata mellett). Hálámat még mindig kevéssé róttam le számos cikkemmel és előadásommal róla. (Casanovámat említve hadd anekdotázzam egy percre. Kommentárjaim szerkezetét Barth protestáns hittudós nagy könyvének – Szent Pálnak rómaiakhoz írt leveléről – szerkezete határozta meg; könyvjelzőm egy Cattolica nevű olasz fürdőhely prospektusa volt, melyen viszont egy úszótrikós hölgy fölötte sexy fotója látható). 

1932 táján ismerkedtem meg Németh Lászlóval, a Tanú idejében, ezer közös témánk, gondolatunk, tervünk volt, Európa minden európai kérdése szenvedélyes beszélgetésekben került szőnyegre Felsőgödön, a Duna partján, mikrobiológiától absztrakt festészetig. Én már nagyban dolgoztam a Praen (1931 és 1933 között írtam, párhuzamosan doktori értekezésemmel). Németh Lászlónak több részletet felolvastam, részeg voltam az örömtől, mikor a Tanúban igazi telitalálat-diagnózist közölt róla. Az Egyetemi Nyomda könyvesboltjában vettem meg a számot, utána a Spolarich vendéglő teraszán olvastam el százszor egy korsó világos sör mellett, – a pincérek kajánul vigyorogtak, milyen hamar berúgtam egy ártatlan korsótól. Ugyancsak Németh László közölt néhány passzust a Prae-ből a Válasz folyóirat első számában. – Vas Istvánnal később kapcsolódtam össze, de annál termékenyítőbben és állandóbban, az igazi magyar nyelv és az angol barokk líra volt többek között a házasságközvetítő; rólam írt cikkei bizony jó nagyot löktek Orpheus-om gyanús szekerén.

Aztán minden barátommal összetalálkoztam a Mikes Kelemen Akadémiában, – a tagok szinte kivétel nélkül (magamról persze most nem beszélek) már ott toporognak azóta az irodalomtörténet bolond-szelek járta tornácában. Akkor? Az Akadémia két vad-üres szobából állt a Benczúr utcában, de két telefonnal és gyönyörű akadémiai levélpapírral.

16. Doktori értekezésem Ben Jonsonról szólt, valóság és irrealitás szempontjából (1931). Egy pár kurta szót arról, hogy mit jelentett: számomra az „irrealitás”? Legeslegelőször és még annál is elébb: semmiféle szürrealista álom és ál-álom kultuszt, hanem játékot, bukfencet, középkori iniciálékat, Chagall tündérkedéseit, karnevált. Jelentett Saturnáliát (mikor az úr játszott szolgát és rabszolga a gazdája szerepét): de ezeknek a játékoknak is mindig a legmorálisabb alapjai voltak, mint azóta is, minden könyvemnek. Láttam és láttattam a Természet kísérletező játékosságát, a sexus ezer alakváltozását, – bábjátékokat is írtam később, – szerettem az egzotikus népek maszkjait, maják és négerek művészetét, soha el nem szakadva a valóság vas pozitívumaitól, – utóbbit (sejthető), hogy nem opportunista pukkedli-képen kanyarítottam ide, közönséges happy ending-ként. Magamat is (a Természethez hasonlóan) mindmáig csupán kísérletnek érzem.

17. Apámmal 1928-ban nagy európai körutazást tettem (Párizs, London, francia riviéra stb.), szüntelen extázisban éltem, szinte beteg lettem tőle.

18. Huszonhárom éves koromban megnősültem, egyetemi kolleganőm lett a feleségem, az ő angol disszertációjának készítése hozott össze, – „filosz” módra filosz ad amorem. 1932-ben leánygyermekem született, nagyon hasonlít rám (humoros megjegyzések kitalálhatók).

19. Feleségemmel állami ösztöndíjjal Angliát jártam (sok egyéb országot is, előtte és utána), a British Museumban tervezett magántanári tézisemen dolgoztam: a 17. század barokk összképe vonzott összes ágazataiban. Hiszen ezekre az évekre esik a barokk-kor mámoros újrafelfedezése, ráció és passió házassága a költészetben. Magyar költőkről írt tanulmányaimban (József Attila, Szabó Lőrinc, Vas István) is értelem és szenvedély vakmerő kombinatorikája bűvölt. Viszont, viszont: mind többször és többször látogattam el az angol és francia katedrálisokhoz, a magántanári tézis vaskosan ugyan, de örök töredék maradt, és a székesegyházak szinte természetfölötti művészeti varázsa a rég megkezdett Prae továbbírására csábított engem Londonban. A la Proust: bennük találtam meg (millió egyéb dolog között) a részletek „ibolyán-túli” gazdagságát és az egységes kompozíciót. Utóbbi (minden ellenséges híresztelés dacára) ma is eszményem, viszont óriási, még be nem fejezett küzdelem és véres harc: az impressziók millió atomját egységes szervezetbe, organizmussá hangolni.

20. A Prae (1934) megjelenését feleségem anyagi helyzete tette lehetővé, örök hála érte. Első helyen kell megjegyeznem, hogy minden kritikánál, herce-hurcánál és hűhónál sokkal mélyebb benyomást keltett akkor egy emberi arc, mégpedig annak a legszentebb, legkedvesebb nyomdai szedőnek arca, aki legnehezebben olvasható kézírásom alapján szedte ki könyvemet. Megjelenése után egy-két hétre a nyomdában jártam és könnyes szemekkel, alázatosan és evangéliumi szerénységgel lépett elém ez a szentember és alig hallhatóan panaszolta, hogy éppen ő, aki legtöbbet dolgozott művemen: nem kapott dedikált példányt. Szívem majd megrepedt a lelkiismeretfurdalástól, azt hiszem életemben nem írtam olyan őszinte szerelmes levelet, mint akkor a bűnösen elmulasztott és pótolt ajánlást.

Még tán ma is „Joyce” nevét hallom több-kevesebb kintornára írt változatban a Prae-vel kapcsolatban, még a borítólapját is az Ulysses-ével rokonítják, pedig ez is tévedés a soha Joyce-t vagy engem nem olvasók részéről: a régi Eggenberger Könyvesbolt kirakatában láttam egy „PAN” című olasz folyóiratot, ennek a betűi voltak mintáim.

21. A Prae-t soha és semmiképpen sem tartottam valami avantgardhoz tartozó műnek. Legfeljebb más volt, mint Zilahy vagy Herczeg Ferenc. Ha az egészet apró fejezetekre osztottam volna fel: szinte szolid esszé, naplólap és novellagyűjtemény lett volna, eltekintve stílusának egynémely (soha tudatosan kreált) vonásától. Egy naiv ábrándosan elképzelt új kiadását így is látom, részletes Tartalommutatójának (1934-ben külön füzet) tételei volnának a címek, vagy a szövegben, vagy a margón. Mikor könyvemet a „szürrealizmus” és egyéb izmusok közé skatulyázták, úgy éreztem magam, mint Moliere Úrhatnám Polgára, ki, mikor vers és próza különbségére tanítják, ámulva kiált fel: „Ah! Nem is tudtam, hogy én eddig prózában beszéltem.” Az avantgardként könyvelt „Európai Iskolá”-ba is meghívtak a Prae nemes félreértése alapján, – tán inkább előadónak, mint rendes tagként – tartottam is előadásokat Dickensről, Shakespeare-ről és egy sereg régi klasszikusról, bőségesen kimutatva, hogy mindazt, amit az Iskola forradalmi újításnak képzelt, kisebb-nagyobb mértékben már azelőtt is (sőt jobban) szerepelt a művészetek történetében. Egyébként az Iskola tagjainak stílusát is elavultnak éreztem, – amennyire ezeket az „ultramodernségeket” egyáltalában ismertem, – úgy gondoltam, hogy a második világháború előtt már kimutatták fogaik (kétes) fehérjét, minek repetálni? Irtóztam mindenféle manifesztótól, „vallásalapító” programtól, megszállott szektától, – személy szerint álmomban sem fordult elő, hogy „formabontó” legyek. Mikor kezembe nyomták például Lautréamont Maldoror-ját, bizony kezemben is maradt, – szívemhez, agyamhoz nem tudott eljutni. Klee nevét az Iskolában hallottam először (egy eredeti rajza is birtokukban volt), – a század elejének alkotóit, teóriáit igazában csak a Prae után ismertem meg, fenntartások seregével. Ezeket az igen határozott fenntartásokat mosolygó iróniával, Gyermekkereszteshadjárat c. esszémben összegeztem. – Mikor legnagyobb hálámat közlöm a párizsi Magyar Műhelynek, hogy munkásságomnak külön számot szentelt, – ezt a köszönetemet nyilván nem zavarhatja meg szerény megjegyzésem: néhány esszével bizony-bizony szíves kedvességgel, hogy úgy mondjam – el-elvitatkoznék.

22. Mikor „intellektualizmusomról” beszéltek, valahogy megint sehogy se rám szabott ruhában éreztem magamat. Az ún. intellektuális elemek népdali természetességgel, mezei virágok „magas kultúrát” és „mély filozófiát” nem ismerő és nem is kereső módján kerültek könyveimbe. Persze dőreség volna a „nehezebb gondolatokat” ki- és letagadni szerény opusomból, de okvetlenül és elkerülhetetlenül, harangozva kell hangsúlyoznom, hogy undorodtam minden „entellektüel”-ségtől. „Műveltségemet” fölényesen, játékosan, szatírikus fintorokkal, dühöngő sznob-tiprással kezdtem, akárcsak Rabelais vagy Joyce. Egy Orpheus-részletben, Vénasszonyok nyara vagy valamit az intellektualizmusról (a Vigiliá-ban) és egy régebbi esszémben (Műveltség és Irodalom) fejtettem ki, és példával illusztráltam: ezerszer és százezerszer jobban vonzódom az egyszerű emberek egyszerű gondolkozásához, mint holmi filozóf-piperés vagy filozóf-penészes irányzatokhoz. Szent tudós Bonaventura többre becsülte egy analfabéta vénasszony hitét mindenféle világok vagy egek rongya könyvtáraknál. Tán ez is egyik oka, hogy világéletemben nem éreztem magam „profi”, céhbeli írónak, csak az „élet faggatott”-jának, csak legalázatosabb meg-megérző és el-elmélkedő gyermeknek az erdőben.

23. Ellentmondásnak látszik vagy sem: utazásaim és a Prae írása közben sokat olvastam Spengler Nyugat Alkonyát. Itt most totálisan érdektelen, hogy tévedéseire kitérjek, de le kellett írnom a nevét, mert már Prae-írás közben zsírosan csírázó Orpheus-omhoz igen jó szerelmi bájital volt, még pedig két szempontból. Egyik: tomboló képzeletemet még jobban megvadította a táncoló (halál-tánc vagy orgia?) „kultúrák ezeregyéjszakája”, – másik: magnetikusan hipnotizált az élet jelenségeinek legbiológikusabb szemlélete és boncolása, mind a mai napig.

24. Humoros dolgok érdekesebbek holmi „ars poeticá”-knál. Tessék: legfiatalabb tanár koromban volt egy bolond kollegám, félig eszelősen bigott, félig róka-ravasz képmutató, aki kullancsként le nem ment volna a nyakamról: rögeszméje volt, hogy engem a „Manréza” loyolai lelkigyakorlataira csábítson. Első sziréntrükkje ez volt: rábeszélt, hogy dedikáljak egy Prae-t a lelkigyakorlatos ház igazgatójának páter Révaynak S.J., – ezt meg is cselekedtem, mire kollegám karonfogott és a szó szoros értelmében elrabolt az igazgató dolgozószobájába, a Prae-t nagyon kedvesen helyezte el szentképek, feszületek, teológiai könyvek, keleti misszionáriusoktól hozott színes bálvány-fétisek közé: ma is elmerenghetek azon, vajon mi lett szegény Prae sorsa ebben a környezetben?... Másik kis „histoire”: könyvem megjelenésekor egy újságíró interjúra hívott meg az „Országház” kávéházba: mikor megjelentem szent színe előtt a bársony dívány mellett – lehordott a sárga földig, hogy őbelőle nem lehet bolondot és viccet csinálni: ő nem velem, a gyerekkel akar riportot készíteni, hanem apámmal, vagyis magával a Prae szerzőjével.

25. Az egyetlen metafora felé c. könyvemet (1935) azért adtam ki, hogy megmutassam: nem papírmasé, absztrakt és bolond, műanyag homunkulusz vagyok, hanem hús-vér és élő, természetes ember. Azóta hasonló (kisebb vagy jó-nagyobb különbséggel) jegyzeteket készítek életem jelenlegi pillanatáig és tovább: ezekből a jegyzetekből vagy 40 ezer oldal (Napló) az Országos Széchényi Könyvtárban van lezárva letétben. – „Metaforám” első pontjában írtam le, hogy irataim célja a Catalogus Rerum, az Egész Világ dolgainak leltára: nem egy-egy izolált regény, hanem mindent felölelő világtükör. E cél bizonyos naivitásával (és tán még bizonyosabb lehetetlenségével) legalaposabban tisztában vagyok, de az erre szóló szándékot lehetetlen egy pillanatra is le- vagy felmondanom. A 20. század óriási panorámája áll előttem követelődző modellként, Marx, Einstein, Freud, Schönberg stb. stb. világa: soha – de még mennyire soha! – holmi iránytű nélküli l’art pour l’art tarkaságban, hanem a történelmi, értelmi, művészeti értékrend, hierarchia veszettül pontos tudatával.

26. Ezért nem véletlenül tartozik ide kiáltó és rikító konfesszióm: alfám és Omegám minden megnyilatkozásomban a moralitás, a legmagasabb társadalmi és egyéni erkölcs (a középkorban legnyilvánvalóbban „Morality Play”-ket írtam volna). Felrémlik egy epizód Fejezet a szerelemről (1936) című regényemből: egyik hősöm (később pápa lesz?) találkára várja szerelmesét, de mikor erkélyéről megpillantja, hogy a nő kegyetlenül elfordul egy koldustól – megöli szíve hölgyét. (Duplán, triplán vak az , aki azt hiszi, hogy az alamizsnálkodással bután befejeztem társadalom-erkölcsi izgatottságomat).

Írjam még ide, sub titulo erkölcs: leánytanítványaim egy csoportja (a legokosabbak voltak egyúttal a legszebbek is: ugye szép csoda?) mindig felkeres név- és születésnapomon: ez nemcsak a legszivárványosabb divatbemutató, hanem a szeretet és hűség nagy megjelenése számomra, amit a legjobban szeretek és amihez leghívebben ragaszkodom.

Rendkívüli örömet szerzett, mikor Németh László és Szalay Károly észrevették művemben a leghumánusabb humánum tonikáját és dominánsát, – hiszen mi is a Metafora utolsó mondata? „Egyetlen metafora felé? Vajon nem éppen a fordítottja lesz-e a sorsom: millió metafora felöl egyetlen ember felé?” Még mikor szatirikus-bohóckodó bábdarabjaimat írtam, akkor is ennek a mondatnak döntő súlya és tartalma volt az egyetlen érvényes: erkölcsi színjátékok voltak, amint erre a legjobb műfajra már elébb egy zárójelben utaltam is.

27. Eddig megjelent könyveimből csak igen kevesen sejthetik, hogy gyerekkoromban bőrömben, csontjaimban és zsigereimben, szememben, tapintásomban mennyire átéltem, legközvetlenebb családi kapcsolataim alapján, az akkori magyar társadalom egyik vagy tán egész (borzalmas) keresztmetszetét: apai ágról a dzsentri-luxus, rangkóros, érdemrendes titulusokkal össze-vissza flastromozott és mocskolt buta bandáját, – anyai ágról viszont a nyomorult kalaposmesterek, bőr- és kékfestő gyári munkások, kapupénz-koldus házmesterek, vidéki rőfös-butikok alakjait és nyomortanyáit. Ezek az ellentétes benyomások oly mélységesen és máig is felforgatóan megrendítettek, hogy (nem érez az , ki érez szavakkal mondhatót?...) nem mertem teljes gyónási kiáltással és ítélettel ezt a legmeggyőzőbb formában kifejezni.

28. Orpheus-om első száma (1939) előtt, füzeteimhez előfizetőket gyűjtöttem, prospektusokkal házaltam a szó szoros értelmében, természetesen előfizetők helyett zokogtató csalódásokkal zsebemben és szívemben. Ismét feleségem segített a mégis-megjelenéshez, „az ad D” ajánlás feleségem keresztnevének első betűjét őrzi.

Egy zokogás-intermezzóm: gazdag ismerősömet kerestem fel „alamizsna-könyörgő” előfizetési ívemmel, ismerősöm épp a liftből szállt ki és mikor három vagy négyhavonkénti 2 pengő 80 fillért kértem tőle: összecsapta kezét, nyomoráról komédiázott és szájával utánozta az eleségre váró madárfiókákat a fészekben – ő, a szegény, nem tudja etetni semmiféle eleséggel éhező gyermekeit, – hogy álmodhatok én olyasmiről, hogy negyedévenként 2 pengő 80-at költsön az én hóbortjaimra!

Az Orpheus-füzetek első prospektusát (1939) ezzel a szöveggel indítottam útnak:

A mű, melynek nagyobb összefüggő részletei most negyedévenként fognak megjelenni, keretes essay-sorozat. Minden fejezete élén egy-egy szent rövidebb vagy hosszabb életrajza olvasható – s egy-egy ilyen életrajzhoz csatlakoznak azok az irodalmi vagy történelmi tanulmányok, regényrészletek, elbeszélések, lírai költemények és aforizmák, melyeknek tárgya összefüggésben van a fejezet elején álló szent életének és korának kérdéseivel. Erre a szerkesztési formára utal a címben a „Breviárium” elnevezés. Az „Orpheus” név a gondolati alaphangulatot fejezi ki: az alvilágban bolyongó Orpheus a valóság sötét titkai közt tévelygő agy örök jelképe. A mű célja: egyrészt természet és történelem valóságát mind végletesebb precízióval ábrázolni, - másrészt a szemlélődő ember minden bizonytalanságát, az érzelmek ingatagságát s a gondolatok és bölcseleti rendszerek tragikus meddőségét az európai szellem történetének változatain keresztül bemutatni. A „szent” jelző pedig azért áll Orpheus neve előtt, mert a mű mind az európai történelmet, mind a természet vegetatív világát lényegében vallási, természetfölötti nézőpontból ábrázolja. Noha mind a szent-életrajzok, mind a történelem egyéb alakjai, híres könyvei és kulturális megnyilatkozásai tulajdonképpen csak egy lírai önarckép különböző vonásai, a szerzőnek mintegy szerepei és álarcai: a mű lényegében „vallási”, mert szerelemtől politikáig mindenütt a civitas dei és civitas mundi harcán van a hangsúly.

A kb. 100-150 oldalas füzetek nem fogják a napokra beosztott breviárium-szerkezetet mutatni, mivel így technikai nehézségekbe ütköznék lehetőleg egyforma terjedelmű füzeteket kiadni. Egy-egy füzet (jelen tájékoztató alakjában) három-négy hónaponként jelenik meg: egy füzet ára 2.80 P. Az első, árpilis elején megjelenő részlet:

»Széljegyzetek Casanovához«

(a 18. sz. irodalmának, társadalmának és művészetének képe az Emlékiratokon keresztül);

a tervezett következő három füzet:

»Ágoston olvasása közben« (az antik mítosz, az Ó-szövetség és kereszténység s végül az európai történelem mérlege);

»Vázlatok Tudor Erzsébet ifjúkori arcképéhez«

»Orpheus tíz álarca« (vagyis tíz fejezet-éli szent-életrajz).

A második bevezetőt az első hat füzet megjelenése urán jelentettem meg, az eddigi füzetek tartalommutatójának élén: Az Orpheus célja: megtalálni azt az embereszményt és azt a legelfogadhatóbb életformát, melyet a lehető legszélesebb körű történelmi, legegyetemesebb vallási, legmélyrehatóbb természettudományi tapasztalatok után a gondolkozó agyvelő és boldogság-kereső érzés megkíván. Célja tehát a félreismerhetetlenül humanista cél: a kultúra minden változatán, tudományok és mitológiák minden ígéretén és csődjén, a legtávolabbi korszakokon és legmesszebbeső tájakon, a lélektan rengeteg, de mégis véges árnyalatain túl levő embert keresi: hogy mindebből a mögötte hagyott élmény-tömegből mi marad? Mi használható fel a jövőre? Mi benne az idők játéka és mi a nélkülözhetetlen lényeg és esetleg örök pozitívum?

29. A sokszor emlegetett jelző nevem előtt és után, a „barokk” – valóban jogosult, mert hiszen ha az egész világ (szertelen ambíció...) tükrözése, utánzása és variálása lebegett célként előttem, el nem múló pubertásos vagy „fausti” lelkesedéssel, csakis „barokk” lehetek. Hiszen a goetheinek nevezett „ganze Welt”, az egész világ ezer és százezer elemből áll, a történelem szinte kimeríthetetlen, a vegetáló Természet maga is egyetlen útnak a „barokk” kaleidoszkópot és panoptikumot választotta minden virágában, állatában, ásványában, feltartózhatatlan „bolond” fantáziával. Legkorábbi gyerekkoromba nyúlik vissza ezerarcú „barokk” kedvem: ez legkövetkezetesebb telhetetlen és töltekező kifejezését az Erzsébet- és Jakab-kori, meg a spanyol barokk drámákban találhatta csak meg.

30. Az ember (az én) paradox jellegéhez tartozik, hogy (bármilyen meglepően hangzik is, de a blöff ki nem fejezhető távolságokra van mindig száműzve tőlem): ehhez a paradoxiához tartozik szinte vallásos jellegű vonzalmam (utaltam is már rá) az egyszerűség iránt. Legboldogabb perceim közé tartoztak azok a levelek, melyeket legjobb szemű olvasóimtól kaptam és amelyek közölték velem, – ennél sokkal szebb formában – hogy: „hiába ágál és rikkancskodik és kosztümbálozik maga, kedves Szentkuthy, barokk oltárok lépcsőin és szivárványosan, opálosan tarka, zsúfolt kulisszák között: mi (– ezek a bizonyos kivételes olvasók –) halljuk, hogy szíve nagyobbat dobban bethlehemi pásztorok, bárányok, tehenek és szamarak láttára, mint nagyszent Spanyolország szinte őrületig hajszolt, buján burjánzó varázs-flórája és eksztatikus kő-faunája között.” Gyerekkori emlékeimnek (fényűzés és nyomor) morális folytatása: a legegyszerűbb emberek szeretete, társasága, a legelemibb életformák iránti pártos szomjúságom, szinte delejezett vonzalmam, – a népmesék igazságszolgáltatása a győztes szegényeknek. – Ez az örök és eltéríthetetlen utam az egyszerűség felé. Van egy, bizonyára idetartozó elméleti vagy tudományos célom is: a világ látszólagos káoszából kiszűrni a legegyszerűbb alaptörvényeket, legösszefoglalóbb közös nevezőket, axioma-szilárd formulákat, ahogy ezt a legnagyobb történészek és csillagászok és lélekbúvárok cselekszik.

31. Ebből természetesen következik, hogy minden színes színpadi öltözékem ellenére, világéletemben nem voltam röhej-habaró bajazzó, nem voltam kultúr-ripacs, nem voltam frivol és vásári körhintakergető, – sokkal, de sokkal inkább tartozom az erkölcsi ítéletet hirdető próféták közé, ostorozó végítéletekkel és paradicsomi, végső igazságszolgáltatások ígéretes tudatával.

32. Említett színes, színpadi öltözékeimet és akciómat említve mégsem vagyok ellentétben tehát az egyszerűséggel és moralitásra való éhségemmel. Nagyapám testvére Alsdorf néven színész, rendező, sok-sok színház tulajdonosa (saját vagyonát költötte erre!) és igazgatója volt, pesti és budai német színházaiban játszott: volt kitől és volt mit örökölnöm.

Egy álarcosbálon Casanovaként jelentem meg, ezüst parókában, földig érő fekete bársony klepetusban, nagyszerűen éreztem benne magamat, barátaim kacagva mondták, hogy most vagyok igazi ruhámban és: a hétköznapi viseletem az álruha!

A budapesti Eucharisztikus Kongresszus idején vörös selyemből bíbornoki ruhát és sapkát szabattam egy kissé meglepődő családi varrónővel, nyakamban (kereszttel a végén), dió nagyságú esztergályozott fagolyókból álló szentolvasó, kezemen (jobb híján) nagy fekete pecsétgyűrű, orrom nyergén papos keret-nélküli szemüveg. Taxival, este, mentem barátaimhoz, feleségemmel franciául beszélgettem, a taxisofőr térdre borult előttem, megcsókolta gyűrűmet, én meg – kérésére – „apostoli” áldást adtam rája. Később még sokkal nagystílűbb áldásra került sor: hatalmas társasággal, hajnalban, kivonultunk a Kis-Svábhegy tetejére, ott én létrán felmásztam egy háromszögelési gúla tetején lévő „erkélyre” (beszédet is mondtam) és kiterjesztett karokkal és keresztekkel szórtam a benedikciót térdeplő híveimnek. – Bíboros-ruhámban Babits Mihályné le is fényképezett, színes diapozitíveket készíttetett. Azokban az időkben nagyon sokat tudtam meg Babits Mihály életéről. A „bíboros bolondság” mellett: nem mindennapi színház volt az sem, mikor Babitsné konyhájában nevelt-lányukat, Ildikót, latinra tanítottam, – a konyhában egy kis iskolapad állt (néha kacagó kínnal magamat is belepréseltem), de a deklinációk elsajátítását fölöttébb megnehezítette, hogy a konyhában vagy féltucat törpepapagáj röpdösött és tanítványom, Livius helyett, ezt a „jobbik részt választotta”.

Közvetlenül apám halála után (1954) bízott meg iskolaigazgatóm, hogy rendezzek diákjaim és diáklányaim segítségével valami kacagtató színdarabot. E legkeservesebb órákban ezt mindenképpen le akartam mondani. Igazgatóm nem egyezett bele: versenyen kellett játszanunk, és az én színészi és színházi segítségemmel akarta megnyerni iskolánk számára a versenyt. Moliere A Botcsinálta Doktort választottam. Egész életemben ritkán merültem ily mélyre és ily végletes szenvedéllyel művészi munkába, mint éppen most, fekete gyászruhámban. Minden egyes szerepet a betanításkor magam játszottam el vagy „százszor”; ma is csodálkozom, hogy diákjaim milyen, szinte döbbenetes tökéletességgel játszottak, nyilvános nagyszínpadon is vígan felléphettünk volna. (A jelmezkölcsönzés rengeteg burleszk elemét Végítélet a jelmezkölcsönzőben című kisregényemben írtam meg.) A siker óriási volt, de – a képzelhető legfeketébb, negatív előjellel is. Nemcsak hogy nem nyertünk, hanem tanári konferencián vértörvényszéket ültek fölöttem (és Moliere darabjának botrányos erkölcstelensége miatt!) az egyik leányszereplő édesapja etikai felháborodása volt az ellenem indított inkvizíció oka, – mert? A botcsinálta doktor a színpadon méteres távolságból a levegőbe rajzolta a szobalány nőies körvonalait!

De végére hagytam a leghangosabban csattanót: barátaimmal és barátnőimmel éveken át örökké csak commedia dell’artékat játszottunk, én komponáltam a kurta témát és velük együtt órákig rögtönöztünk.

33. Lényegében tisztára színészi munka volt, mikor Mozart-, Haydn-, Händel-, Dürer, Luther-könyveimet írtam; ezek a figurák: szerepeim voltak, összeolvasztva legszubjektívebb lelki vonásaimat a legobjektívabb történelmi valósággal. Megint egy vágyálom meggyónása: ha egyszer, csoda folytán, ezeket mind együtt kiadnák, ezt a címet adnám nekik (több évtizede hordom magamban): Önarckép álarcokban. Ez a cím épp úgy illenék színészi nagykedvemhez, mint ahogy esszékötetem matematikailag precíz titulusa: Meghatározások és szerepek!

„Haydn”-szerepjátszásomhoz legmeghatóbb és legszebb emlékek fűződnek. Hogy. a legteljesebb szakszerűségbe hiba ne csússzék, Szabolcsi Bence régi barátomhoz fordultam: vele akartam együtt „átvenni” hangról hangra, konszonanciától disszonanciáig Haydn legkésőbbi vonósnégyeseit, zongora segítségével. Könnyező (szó szerint) büszkeség töltött el, mikor az első és második hegedű szólamait velem akarta játszatni négykezesben vele – gyenge gyakorlatom a partitúraolvasásban és zongorajátékban természetesen ezt lehetetlenné tette. Ő maga játszott és magyarázott mindent – szinte gyorsírással jegyeztem – ugyanakkor a legalaposabb munka után beszélte el nekem, hogy Bartók a Prae egyik legelső vásárlója volt. Bartók belenézve a szövegbe, felhívta barátai figyelmét, hogy ők is kóstoljanak bele, hátha van valami jogosan újszerű ebben a barátságtalannak tűnő textusban. Szabolcsi még arra is bíztatott, hogy Bartók-könyvet írjak – alázatom és szerénységem a legtermészetesebben visszatartott ettől.

Annál kevésbé tartottak vissza a szerepjátszástól Swift-, Dickens- és Ulysses-fordításaim, itt megint telhetetlen hevülettel játszhattam el összetett lelkemhez és testemhez illő és álló szerepeket.

34. Két anekdota Orpheus-om körül. Egy fölötte kellemetlen és egy különlegesen megnyugtató. Az egyik: alighogy Orpheus-om első száma (Casanova) megjelent, megjelent valami más is – egy alig olvasható gépelt rongypapír a Madách Gimnáziumban, ahol annak idején legkezdőbb tanárként működtem. A hivatalos papír ama szívderítő tényt közölte velem (1939), hogy az ügyészség „vád alá helyezte” Casanovámat, méghozzá a közerkölcsiség megsértése és vallásgyalázás miatt. (Nem mindennapi feladat volt, kézbesítés után, két angol órát „leadnom” Shelley és Keats költészetéről.) – Mivel sértettem meg a közerkölcsöt? Ezzel: „...Velencében szűkek az utcák, óriásiak az ablakok és így egész misztikus-kényelmesen... be lehet látni a nőhöz: otthonába, ágyába, levesébe, lavórjába.” – Mivel tapostam bele a vallásba? Elöljáróban, közölnöm kell, hogy a könyv 11. pontjában arról beszélek a gyermek-Casanovával kapcsolatban, hogy Velencében (újévkor?) szokás volt, hogy a prédikációt nem felszentelt pap mondta, hanem Jézus gyermekségének emlékére egy velencei gyermek, és ez nekem végtelenül rokonszenves volt. Ezt a büntetendő helyen így fejeztem ki, többek között: ;,Folyton csak azt érezzük, hogy Casanovának joga van prédikálni, itt valami egészen logikus, egészen képmutatás-mentes dolog történik. Isten akarja, hogy a prédikációt ne szent János mondja, szakállal a pusztában, hanem egy szerelmes csibész...” Ezt az újsütetű cenzor és az ügyészség úgy fordította ellenem, hogy – ? „Sz. M. arra tanítja a keresztény Magyarországot, hogy a templomokban ne hívatásos papok, hanem csirkefogók prédikáljanak”. Legnaivabban védőügyvédekhez rohangáltam, természetesen nem vállalt senki se semmit mellettem, végül is az akkori koronaügyész állt mellém: melléállása abban állt, hogy a vádat ejtették, viszont könyvem terjesztését betiltották. – 1940–42-ben, a háború alatt, már csak a gépelt kéziratot kellett cenzúra céljából beadnom: kis vagy nagy meglepetésemre a kéziratba bele se néztek – ész nélkül csapkodták a megjelenést engedélyező kék stemplit kb. 20–20 oldalanként műveimbe – például a legékesebb „imprimatur”-t arra a képzelt kínai történetre, mely a hitlerizmus alig leplezett véres kigúnyolása volt!

A „minden jó, ha vége jó” mottójú történet? Akkor már a Márvány utcai közgazdasági technikumban voltam tanár, a folyosón egy igen csinos hölgyet láttam, hol egyik, hol másik osztályba belépni, igazgatóm kíséretében, – igazgatóm suttogva közölte velem, hogy prima primissima órát tartsak, mert a hölgy – szakfelügyelő. Ez már magában is elég rémületes dolog volt, de ami még százszor iszonytatóbb: a szakfelügyelő hóna alatt – az Orpheus egyik fekete füzetét pillantottam meg. Azt hittem, hogy ezzel tanári pályámnak befellegzett. Órámat szinte önkívületi szorongásban tartottam meg (valahogy így emlékszem) és? Akkor jött a megváltó meglepetés: a szakfelügyelő hölgy nem fekete szemfedő céljából hordozta magánál Orpheus-omat, hanem mint nagyon is hozzáértő és alaposan olvasó jóbarát akart velem művemről beszélgetni. Azt hiszem minden elképzelhető kövek között ez volt a legkolosszálisabb, mely reszkető szívemről valaha is leesett.

35. A felszabadulás utáni években rengeteget dolgoztam folyóiratoknak, rádiónak, sok-sok előadást tartottam a Szabad Egyetemen. A Magyarokban jelent meg többek között az a Thomas Mann-tanulmányom, melyet a legragyogóbb német fordításban a hátam mögött küldött el a szerzőnek egyik literátus nőolvasóm és amelyre Thomas Mann gyönyörű válaszát az akkori újságokban magyarul is közölték. A német szöveg, Thomas Mann levelével a berlini Sinn und Formban jelent meg. – A Magyarok közölte életem első novelláját a hat Orpheus-füzet után. A Keresztúry Dezső kultuszminiszter által összegyűjtött 30 magyar író kitüntető társaságában olvastam fel, – utána Kéry László szerkesztő kérte el tőlem igen-igen fantasztikus díszletek között: ugyanis engem 1945-ben naphegyi lakhelyemről kibombáztak és kényszerűségből a Böszörményi úton egy szinte tető nélküli, ötödik emeleti, „lakás”-nak nevezett helyiségbe költöztem, – nem volt elég esernyő, napernyő, vödör és vájdling a birtokunkban, hogy a záporok okozta árvizek ellen védekezzünk.

Felejthetetlen emlékképem az új Válasz-folyóirat egyik (tán első?) szerkesztőségi ülése a Centrál Kávéház pincéjében; még ekkor is kóválygott, félig kihűlt cigarettafüstként a levegőben az elég ügyefogyott megkülönböztetés „népi” és „urbánus” írók között; Illyés Gyula jó humorú házigazdaként, jó humorú kommentárokkal – Veres Péter mellé ültetett a „konferencia” asztalánál. – A Magyar Csillag munkatársai hétfőnként a Dunacorso Kávéház különtermében találkoztak. Illyés ismét humorral az „osztályfőnök úr” szerepét játszotta. Itt találkoztam a háború legnyomasztóbb árnyékában, utoljára nagy barátaimmal. Egy-egy ilyen örökre-szóló hétfő délután és este mindig három felvonásból állt életemben. Első volt a színes irodalmi találkozás; ezek után séta hol egyik, hol másik íróbarátommal az elhagyatott, elsötétített budai Duna-parton (Halász Gábor örök keménykalapjában itt beszélt a realizmus szükségességéről Paul Valéry pókháló finomságú, túlrafinált aforizmái után); és végül mindezek kamaszos, részletes elmesélése egy csillogóan kivilágított lakás ragyogó női társaságában, fekete függönyök mögött.

36. Szinte egy időben kaptam meg 1948-ban a Baumgarten-díjat és ösztöndíjamat Angliába. Az oktatási minisztérium terve az volt, hogy az angolokkal szerződéses egyetértésben Londonban, Oxfordban vagy Cambridge-ben magyar lektorátust „alapítanak”, csekélységem mellett Devecseri Gábor lett volna a másik lektor. Utazásom valahogy ennek előkészítése lett volna, de a terv aztán vízbe esett. Lektorság helyett újra bebarangoltam fél Angliát: lángoló „rögeszméim” továbbra is a katedrálisok maradtak. Ebben az időben Károlyi Mihályné sokat tartózkodott Angliában, jól ismerte a költő Dylan Thomas-t és lehetetlen életkörülményeit, mindamellett egyetértett velem abban, hogy a már svédül megjelent Joyce-esszémet angolul is próbáljam megjelentetni, – feleségem fordította angolra és Dylan Thomast kértük meg levélben, venné-e a fáradságot és átkorrigálná a szöveget igazi bennszülött angolságra. Dylan Thomas ezt nem vállalta, de ezt egy rendkívül kedves levélben mondotta el; költészetét már Pesten ismertette meg velem az elnökasszony; halálos, csökönyös izgalom volt számomra verseinek „csak azért is” megértése. Károlyi Mihályné vitt el Londonban egy felolvasásra, T S. Eliot és Dylan Thomas együtt adták elő műveiket, a két figura együtt olyan benyomást tett rám, mintha álmomban Goethe és Verlaine álltak volna a pódiumon. Ugyancsak az elnökasszony vitt el az Oxford Street egy földalatti nagy kiállító helyiségébe: az egész világ szürrealistái zsinatoltak itt a falakon, itt és ekkor ismertem meg őket istenigazában, ami régebbi fenntartásaimon és tartózkodásaimon semmit sem változtatott.

37. Viszont életemen döntőleg és legelhatározóbban változtatott az 1955. év: Képes Géza vezetésével ekkor alakult meg a „Magvető” könyvkiadó, Képes Géza bízott meg egy Mozart-regény megírásával a centenárium alkalmából. 47 éves voltam és ez volt legelső könyvem, melyet nem magam, hanem (varázslatok varázslata volt számomra!) – kiadó jelentetett meg, írónak járó tiszteletdíjjal. Ugyancsak a „Magvető”-nek köszönhettem később (ez még csak ráduplázott a kezdeti varázslatra) Orpheus-om három kötetének publikálását.

38. Mikor ezeknek a nagyon is töredékes és szemelvényes memoárszilánkok futó följegyzésének végére értem: írói öntudatommal és munkámmal kapcsolatban folyvást az jár a fejemben, hogy valahogy nem illik e lapok fölé a „Pályám Emlékezete” cím; még minden eddig leírt holmimra tovább is a „Prae” cím illenék. Kemény küzdelmeim közben azt érzem, hogy saját műfajom és érett formám kiharcolásának még mindig csak legkezdetén vagyok.

 

1973

Fotó: Balla Demeter 1973

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008