Szentkuthy Miklós: Pendragon és XIII. Apolló

Magvető, 2009.
Tompa Mária: Utószó

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára őrzi az eddig – 61 éven át – kiadatlan kéziratot, amely 13 + 125 = összesen 138 folióból áll.
A címoldalán ez áll:

Pendragon és XIII. Apolló
regény
*
1946-47

Egy éve fejeződött be a második világháború, mikor Szentkuthy elkezdte ezt a furcsa történetet, amely tán vad, kíméletlen, szeszélyes meseregényként is felfogható. Mintha menekülni szeretett volna a háború valós és közeli borzalmaitól, de nem jutott messzire, a zaklatott történetben minden bizonytalan, a regényhősök sorsa hányatott. A 13. oldaltól a 138. oldalig mindegyik hátlapon tartalmi kivonat található (melyet itt a marginálisra illesztettem), és rajtuk is érezhető – a regény viharos kavalkádjával összhangban – az író saját zaklatottsága. Tehát érdemes a tömör kis szövegekről néhány szót szólni.

Ennek a tartalmi kivonatnak egyik különlegessége, hogy a szöveghez az író naplószerű bejegyzéseket is hozzátett, megnevezi az éppen szóban forgó szereplő modelljét, pl. 72. fólión: „a Habdák-suszter alakja…”, 92. fólión: „a felcser figurája  = Reichardt borbély Enyedi-utcai gyerek-koromból: 30 év…”. E két figura megtalálható a Frivolitások és hitvallások c. önéletrajzi visszaemlékezésekben (Magvető kiadó, 1988). Habdák suszter Budapest ostromának emlékéhez kapcsolódik, mikor Szentkuthy a várban légó-parancsnok volt.  A tartalmi kivonat pikantériája még az is, hogy saját írását bírálja, néha elég brutálisan: „minek ez? hülye…”; vagy: „pokoli hülyeség ezeket a dolgokat itt és ily szemetül leírni!” (ez utóbbi a 67. fólió hátoldalán van, és ahhoz a részhez illeszkedik, amelyben XIII. Apolló gyónik a fiatal pápának Pendragon szépségéről /Betta szépségéről/, és fiának /Péternek/ megjelenéséről). A tartalmi kivonatok harmadik és egyben fő pikantériája az, hogy belőlük egyértelműen kiderül: a regény közepe táján villámként lecsapó drámai fordulattól kezdve Pendragon modellje Betta lett, akit abban az időben Szentkuthyhoz szoros barátság és szerelmi viszony fűzött.

Hogy csak néhányat említsünk: 93. fólión: [Betta mit mondott Reichardt borbélynak?...]; 100. fólión: [Betta színes fényképei a modellek]; 101. fólión: [Betta 2 színes fényképének további „dithirambic analysis”-e]; 102. fólión: [Betta-portré vége]. Ezeken a naplószerű bejegyzéseken érezhető, hogy Szentkuthy saját magának készítette, és nem hagyta volna benne a végleges szövegben. Én viszont benne hagytam, szögletes zárójelek közé helyezve a tartalmi kivonatokban, melyek a marginálison találhatók, mert úgy érzem, a regénnyel szoros összefüggésben állnak. Viszont stílusbeli, sokszor vitriolos önbírálatait már nem vettem bele, mert nem illeszkednek lényegileg a történethez.

A „Szépség” tehát szorosan kapcsolódik a Pendragon-Betta kettős figurához. Mint vezérfonal, a szépség sokszor felbukkan Szentkuthy életművében, és itt is a legszélsőségesebb távlatokba vonja az olvasót. A regény ezzel kezdődik: „Uther Pendragonról sokan azt mondták, hogy szép volt, mint Jézus…” . Aztán a szépség a szakrális magaslatokból – hol kíméletlen, hol esendő – emberi szintre száll le, majd a regény közepe táján a sátán munkálkodása révén a pokol szintjén „virágzik” tovább, és fertőzi a szerelmében fuldokló vén Apolló-Fioraiót. Pendragon király gyönyörű nővé változik át, és ez a gyönyörű nő maga a sátán! Így leírva nagyon súlyosnak és hátborzongatónak tűnik ez a fordulat. És sok szörnyű csapás is származik belőle. De ha felidézzük a Frivolitások és hitvallások azon részeit, melyekben Szentkuthy elmeséli, milyen hiper-fantáziás játékokat folytattak szinte naponta Bettával, kettesben, annak lakásán, a 40-es évek elején (hogy néhány pillanatra feledjék a háború fenyegetését), akkor meseszerűbb hangulatot kap ez a furcsa váltás: gyönyörű ifjú királyból egy gyönyörű sátáni nő! Hogy Szentkuthynak mekkora affinitása volt a fantáziás játékok színpadias műfajához, arról megannyi helyen olvashatunk (pl. =  Szentkuthy Miklós, író és komédiás… – Bányai Gábor riportja; a Bianca Lanza di Casalanza c. regénye). De idézzük itt Az egyetemesség vonzásában c. riportot (Az élet faggatottja, Hamvas Intézet, 2007.); a 94. oldalon saját maga jellemzésének harmadik személyben adott hosszú listáján többek között ez áll:  „… évek hosszú-hosszú során barátaival és barátnőivel szinte naponta commedia dell’artékat talált ki, játszott és rendezett; ennek legerősebb nyomai találhatók műveiben.”  Szentkuthyt olvasván a szépség, mint téma azért is érdekes, mert történeteiben nagyon hangsúlyosan és sokszor ütközteti a külső emberi szépséget és a belső, lelki szépséget, kvalitást. Illetve ezeknek ellenkezőjét. Ebben a regényben is a fantáziás játék nem feledteti velünk azt, hogy a vén Fioraio, XIII. Apolló mennyi szenvedésen megy keresztül annak az őrült hajszának a folyamán, melyet az emberi jóság, a szeretet, a boldogság után tesz meg vakon – és talán eleve vesztett harcosként. Már a Prae-ben igen sokszor és mélyre menően analizálja a szépséget Szentkuthy. Aztán a Fekete Reneszánsz bevezető szentéletrajza, hogyan indul? – „Szent Dunsztán sugárzóan szép ifjú volt, és eszessége, intellektusa, műveltsége éppoly messze sugárzó volt. Ez a kettősség, az adoniszi feminin báj és az egész akkori kultúra (Írországtól Indiáig) birtoklása: igen nagy és végzetes belső harcokat idézett elő benne.” Még említhetnénk a szépséggel kapcsolatban a Narcisszusz tükrének főhősét, naív csapdáit, szépsége és okossága, gondolkodó hajlama miatt átélt sok-sok viszontagságát; vagy a máig kiadatlan Io Atlantica című regény főszereplőjét, aki szintén szép volt, de mennyire szép! Bizonyára szerepet játszott az is, hogy a 20 éves koráig „bandzsa kisfiú” sok bánatot élt át saját vélt csúnyasága miatt. Aztán felülkerekedett benne a bizonyítási vágy: egy rendkívül kifinomult, komplex udvarlási módszert dolgozott ki (melynek lényege az, hogy az önzésnek egy cseppnyi jelét sem mutatta, mindig a hölgynek kedvezett, őt emelte piedesztálra); és ezzel nemcsak rövid szerelmi viszonyokat tudhatott magáénak, hanem, csodák csodája, hosszú évtizedekig tartó, mély szereteten alapuló baráti kapcsolatokat is, – melyeknek én is tanúja voltam.  A „démoni” és a „gyermeki” dualitása, ez a komplex jellemvonás leolvasható a 30-as, 40-es években készült fotóin, melyeken a csúnyaságát mintha elfújta volna a szél, mint egy rossz álmot, – talán ez volt önismeretének, sokszor eltúlzott, önostorozó önkritikáinak jutalma?

A „démoni” és a „gyermeki” kettősségét Szentkuthy beleplántálta XIII. Apolló jellemébe is, sőt fő vonásaként tűnteti fel, és talán erre a kettősségre lehet felfűzni a regény cselekményének cikázásait.

Az utolsó, a 125. fólió hátlapján – a tartalmi kivonat mellett – olvasható, hogy 1947. július 31.-én írta le az utolsó mondatot. De rögtön felrémlik bennünk „Trumcsi bácsi” kocsmakertje is, amely szerepel szintén valamelyik fólión, és ahova Szentkuthy reggelenként lejárt… nemcsak inni, de főleg írni! A következő kis realista-naturalista jegyzet olvasható a fent említett dátum fölött:

2 féldeci
1 piccolo
2 fröccs + 1 fröccs + 1 fröccs = 4 fröccs
reggel = 3 féldeci + 1 buci
(törés = /szél!/ = 1 féldecis + 1 piccolós pohár
1947. július 31. csütörtök de. = „Budagyöngye” adósság!

Ennek a furcsa mese-regénynek túlzásai Szentkuthy háború utáni életérzésében, és az akkori romos, alig éledő élet folyamatában keletkeztek; egy rövid szakasz kiragadása ez az élet imperfectum végtelenségéből, a befejezetlenségről tehát nemigen érdemes szót ejteni. Hogy mi történik ezután XIII. Apolllóval vagy Pendragonnal, – érdekes ez? – a szereplők és az események azt sugallják, hogy minden ideiglenes, sebezhető és halálra ítélt ezen a világon. Az az érdekes, ami eddig történt velük. Itt (mint a Szent Lajos király hídján meghalt embereknek) véget ér „hősi” küldetésük. A már-már alig létező, csonttá soványodott XIII. Apolló, vén Fioraio egy királyi temetést beszél el, és ezzel a történet lehalkul, elfogy, elszáll.

2008. március                                                          

 

Szentkuthy Miklós

 

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008