Szentkuthy Miklós: Pendragon és XIII. Apolló.
Magvető, 2009.
regényrészlet
1946-47

Uther Pendragon szépsége
Jézus a bizánci mozaikokon pásztor

Uther Pendragonról sokan azt mondták, hogy szép volt, mint Jézus. Az udvarában volt egy egészen fiatal káplán, sápadt és izzadt, mint a korai rügyek általában, aki rettenetesen felháborodott ezen a hasonlaton, mondván, hogy Jézusnak semmi köze a szépséghez, Jézus a jóság és igazság embere. A szépség a ringyó Magdolnák, az ördög által dirigált természet és a pipacslelkű, mákonyszájú költők dolga. Uther Pendragon ezt be is látta, hiúságának mégis hízelgett a dolog.

Egyébként volt egy bizánci követe, aki – miután a bizánci udvarban tanult, misztikus-szakrális képmutatással végighallgatta a gyertyaszerűen izzadt, és betegesen lelkes kis káplán tirádáját – elárulta Pendragon királynak, hogy náluk, Bizáncban, ami elvégre földrajzilag is közelebb van Jeruzsálemhez, mint London, Jézust nem ábrázolják szakállal és szenvedőn: egy isten különben sem szenvedhet, és csakis fiatal és szép lehet. Ó, látná csak Uther Pendragon király a bizánci mozaikokat, ahol Jézus ifjú pásztor, a regényes Chloé okvetlenül összetévesztené Daphnisszal, a félig sznob, félig ábrándos görögök meg Dionüszosszal. Ami pedig a történészeket illeti, nagy vita volt egyszer a császár sátorában, mikor valami kisázsiai várost sikerült hosszú ostrom után bevenniük: a város egyik templomában álló szobor vajon Nagy Sándort vagy Jézust ábrázolja?

Szent Pált istenként imádták Szíriában

Hiszen nem emlékszik-e Uther Pendragon őfelsége – folytatta a bizánci követ, miközben félig megvető könnyedséggel, félig meg szinte komikus óvatossággal kinézett az ablakon, hogy elég messze jár-e már az udvar viasz-aromájú és zöldfülű fanatikusa – nem emlékszik-e, hogy Szent Pál apostolt, mikor egy mitológiától mélyen át meg átitatott szíriai vagy kappadóciai városban járt, a lakosok istennek nézték! Nem izgatta őket a tanítás, mivel bizonyára sokkal vallásosabb kedélyűek voltak, semhogy egy „tanra” csak pillanatnyi figyelmet is pazaroltak volna. Inkább nekirohantak, letéptek róla minden ruhát, meztelenül a piactérre hurcolták, ahol egy rakáson volt a kút, a városháza, a marhaitató és a rosszlányok napraforgós háza, és úgy imádták, akarata ellenére, csak azért, mert pokolian és mennyeien, sátáni módon és Szophoklész legszebb versei szerint szép volt.

Jézus naturalista ábrázolása

A bizánci követ olyan hízelgő dolgokat mondott a királynak, miszerint az evangélium önkínzó gyöngédségét és Nagy Sándor India-pusztító zsarnokoskodását, Szent Pál lappangó kálvinizmusát (a király valószínűleg egy másik, de ugyanezt jelentő szót használt), és Dionüszosz vörös fürtös, szőlőhajú szépségét egybe lehetne kapcsolni, anélkül, hogy az Egyházat megsértené (csupán egy túlbuzgó, neurotikus-szagú kis diakónus húzta fel tapasztalatlan orrocskáját). Miközben Pendragon ezeket a kozmetikus kellemmel hangzó konstantinápolyi elmefuttatásokat hallgatta, saját magát nézte egy félig homályban álló óriási tükörben, melyben a király előtt már a Park őserdeje is régóta fürdette magát, sötétzöld és árnyék, mélyvízi aranycikázás és egy pár surranó madár színeiben. Majd egy kis manikűr-asztalon álló feszületre nézett, melyen Krisztus a szadisztikus valóságéhség és haláltánc-fantázia minden durvaságával volt ábrázolva: a bordák kiálltak a bőrből, mint egy tányéron felejtett villa ágai, a has meg beesett, akár a kocsisok behorpasztott kalapja, mikor elalszanak a kocsmaasztal mellett (… és lelógatják fejüket az olajlámpás alá, úgyhogy ez kényelmesen bele tudja rakni kalapjukba az árnyakat, akár egy madár a tojásait).

Tintagel herceg gyűlöli Pendrgont

„Szép vagyok, mint Jézus – mondogatta magában, félig kéjjel, félig bűntudattal (ami egyébként megint csak kéj volt) –, ezt mondják a nők és ez a fél-teológ, fél-piperkőc, fél-eunuch, fél-kém bizánci mozaik-modell”. És megint a tükörbe nézett, és megint a manikür-asztal borzalmas fa-Krisztusára. „Bizonyára ezért gyűlöl engem Tintagel hercege. Mert okkal nem gyűlölhette, ahogy értelmes okkal senkit sem gyűlölt még soha senki: szagokat, színeket, kifejezhetetlen apró árnyalati másságokat gyűlölünk, ha ugyan nem éppen ezt kell-e a legokszerűbb oknak neveznünk.

Ez a Tintagel herceg nem messze lakott Pendragon király várától, és tudta jól, a nők úgy emlegetik a királyt, hogy szép, mint Jézus. És emlékezett rá, hogy egyszer februárban nagymise volt a Westminster templomában, és a király ott ült az oltár mellett, olyan pompában, trónuson, legyezőkkel, részegítő szépségű hölgyekkel körülvéve, hogy a Canterbury érsek hiába nyújtotta magasba nyolcvan éves aszott karjaival – melyekről vállig visszahullt a kórház-fehér miseing – az oltáriszentséget. Mindenki csak Pendragon királyt látta, Turner festményein látható naplemente-vörös vagy aranyhal-piros hajával, hófehér bőrével (ideggyenge fiúk ilyen sápadtak, ha forró fürdőből vannak kilépőben), kezében az aranyalma és a jogar, mereven, sőt hülyén, akárcsak egy cserépbe dugott puhafa karó, melyre talán két-három hónap múlva rá fog futni valami konyhanövény. És akkor Tintagel felesége sem a mennyezetről csüngő örökmécsest, feszületet nézte, vagy más effélét, hanem a fehér ruhás, tűzliliomfejű királyt, aki olyan volt ebben a pillanatban, mint Magdalai Mária vagy Magdolna (ő soha de soha nem fogja megbánni a bűneit, mert a bűn nem bánhatja meg önmagát, mert ahogy a pipacs is csak pipacs marad még az apácák kertjében is).

a féltékeny Tintagel herceg,
felesége: Igraine;
szépség, szomorúság, művészet, nihil

Tintagel herceg nem volt csúnya, szemben a király sátáni-paradicsomi szépségével, nem: sokkal nagyobb baj volt vele, ami sokkal nehezebben is tudja felvenni a versenyt a szépséggel – születésétől fogva szomorú volt. Búskomor, spleenes, túlérzékeny, kedvetlen, reménytelen. Felesége, Igraine szerette ezt a szomorúságot, úgy érezte, hogy a misében az Isten is szomorú, a fészek mélyén a lázas-meleg tojások is szomorúak, Anglia történelme is szomorú, vagy hogy rövidebbek legyünk, minden szomorú. Tehát a férje, ezzel a költői-dekadens és nem annyira középkori, mint inkább a szecessziós Párizsba illő bánatával nagyon is beleillik a világ fakó, és céltalan gobelinjébe. Viszont nő is volt, és mikor a februári gyertyaszentelő misén meglátta az oltár bal oldalán Pendragon király szakadatlanul ömlő vörös haját, megérezte, hogy a szépség éppolyan alkotó része a világnak, mint a halálos kiábrándultság, és így nagyon „teljes lelkű” asszony volt, noha erre aztán igazán nem törekedett: a két férfi képére gondolva, magában hordta az élet két kulcsát, a művészetét és a nihilét.

Mária tisztulása;
bűn és a természet rendje

Mise után Tintagel herceg beszélt felesége egyik udvarhölgyével, akinél érdeklődött, hogy nem beteg-e Igraine, nem panaszkodott-e reggel felkelés után migrénről vagy más efféléről: hiszen oly különösen viselkedett mise alatt. A hölgy csak annyit tudott mondani, hogy a Mária-ünnepek mindig is különös asszonyi izgalomba hozták Igraine hercegnőt: sokat kérdezősködött egy udvari papnál, hogy mi is ennek az ünnepnek az értelme, miért kell megtisztulni Máriának a szüléstől, mintha bűn volna; ha meg nem bűn, akkor nem üres játék-e, vagy legalábbis babonás hókusz-pókusz a tisztulási szertartás; azon kívül úgyis régi, ószövetségi dolog, minek ilyen rég meghalt dolgokhoz ragaszkodni. Avagy ha valóban indokolt a tisztulás, akkor valami borzalmas kilátás nyílik azon gondolatra, hogy a természet maga is bűn: a kankalin porzójában és bibéjében a sátán lakozik; csók, szerelem, házasság, szülés mind rossz, mind pokol és lucifer. Ha meg így van, attól lehet félni – jegyezte meg Igraine az udvarhölgynek, mikor elmesélte, miről társalgott az udvari pappal –, hogy nincs az a tisztulási szertartás, mely a baudelaire-i „Mal”-t kiűzze a virágok és emberi testek mélyéből.

Tintagel merengve, fáradt humorral hallgatta mindezt, és a végén rejtvényesen megjegyezte: „nem is tudtam, hogy egy vörös parókának ilyen hosszú és eretnek árnyéka van egy női lélekben”, s azzal külön szobájába rendelte a vacsorát. Halat evett, étvágytalan lévén, abból is csak azokat a soványakat, melyek csak annyira látszottak, mintha a tányér rajzai volnának. Szóval pillanatnyilag már asztaltól el is választotta magát Igraine-től. De ágytól?

 

 

Szentkuthy Miklós

 
 
 
© Szentkuthy Alapítvány, 2008